Amíg ki nem mutatta a foga fehérjét, Vlagyimir Putyinnak számos híve és partnere akadt az európai és amerikai jobboldalon, ahol nemcsak erőskezű vezetőnek, de a konzervatív-keresztény ideológia védelmezőjének is tartották. Az ukrajnai invázióval azonban ez a kapcsolat kínossá vált, ráadásul a valódi menekültválság elértéktelenítette a 2015 óta eltelt években is általános ütőlapként használt migránskártyát. De a számok egyelőre azt mutatják, hogy a legtöbb jobboldali populista pártnak nem ártott a Putyin-kapcsolat, a háború által csak súlyosbított energia- és nyersanyagválságot pedig új jokerként vethetik be.
Rengeteg ellentmondás tülekedik az Ukrajna elleni inváziót orosz részről igazolni vágyó „nácitlanítás” jelszava körül, ezek közül az egyik legszembetűnőbb az, hogy a nemzetközi szélsőjobb számára már jó egy évtizede Vlagyimir Putyin Oroszországa jelenti az igazodási pontot. Ez a mintaadó szerep főleg ideológiai jellegű, melyben összemosódik a „dekadens” liberalizmus és képviselői – a független média és a civil szervezetek – elleni harc, illetve a konzervatív értékek és intézmények, mint a „férfiasság” és a pravoszláv egyház védelme.
De közben sok politikai erő érdekházasságként is felfogja a Putyinnal való kapcsolatot. Közismert, hogy a francia szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés (a Le Pen-dinasztia pártja) 2014 óta többször is kapott orosz kölcsönt – méghozzá mindig olyan leleményes konstrukcióban, hogy ne kelljen visszafizetni. És azt is számtalanszor kielemezték már, hogyan használja fel Oroszország a populista mozgalmakat, pártokat az európai egység eszmei-politikai-gazdasági bomlasztására.
Azonban 2022. február 24-e az elmúlt évtizedben szlogenjeit, témáit és részben nemzetközi kooperációját tekintve is valóságos populista internacionálévá vált nemzetközi szélsőjobboldal számára is komoly választóvonalat jelentett.
Addig ugyanis az orosz hibrid háborús húzásokat, a külföldön végrehajtott mérgezéses merényleteket ha nem is könnyedén, de relativizálni lehetett azzal, hogy „bezzeg az USA Afganisztánban, Irakban és Líbiában miket művel”, Ukrajna inváziójával Putyin olyan sok kimondott és kimondatlan politikai és erkölcsi normát rúgott fel egyszerre, hogy azzal még legeltökéltebb külföldi támogatóit/vazallusait is minimum összezavarta. De pontosan miben is áll ez a zavar, milyen üzenettel próbáltak rendet vágni a káoszban, és milyen stratégiákkal próbálták tompítani a presztízsveszteséget Putyin korábbi nyíltsisakos támogatói?
Szörnyű a háború, DE…
A korábban Putyint nyíltan méltató pártoknál az látszik, hogy egyikük sem állt ki nyíltan az invázió mellett, és nem vette át egy az egyben a Kreml abszurd érvelését. Ez érthető is, ugyanis az európai szemeknek és szíveknek szinte befogadhatatlan agresszióval, pusztítással és kínokozással még az igazság iránti közöny korszakában is lehetetlen azonosságot vállalni. És mivel az európai közvélemény egyöntetűen Ukrajna mellett áll ki, ezért a jobboldali populista pártok sorra ítélték el az agressziót, és fejezték ki támogatásukat a menekültek befogadása mellett.
Azonban a háborús állásfoglalások megléténél sokkal árulkodóbb a nyilatkozatok súlyozása.
Ugyanis azok a politikusok, akiknek politikai nyűg az orosz kérdés, azok kötelező körként tudják le az agresszió elítélését, sőt, Putyin felelősségének kimondását, hogy utána már csak egyfajta absztrakcióként, általánosságban beszélhessenek a háborúról – mintha nem egy konkrét állam, konkrét katonai akciójáról lenne szó, melyet egy másik konkrét állam ellen hajt végre.
Jellemző, hogy az évekkel ezelőtti Putyint éltető Twitter-posztját sietve letörlő, de Lengyelországban március elején a „Putyin Hadserege” pólóban való 2014-es pózolásával való megalázó szembesítésbe belefutó Matteo Salvini, az olasz Liga vezetője hogyan válogatta meg szavait: „Persze, nyilvánvaló, hogy elítéljük a háborút, mindenki elítéli a háborút és az agressziót”.
Többen az inváziót egyfajta eltúlzott, de mégis valahol indokolt lépésként állítják be, mellyel a sarokba szorított Oroszország a NATO sokadik, érdekszféráját megsértő bővítésére válaszolt. Ehhez a véleményhez egyébként nem kell óriási Putyin-rajongónak lenni – a neorealista politikaelmélet nagy kortárs alakja, John Mearsheimer 2014 óta folyamatosan ezzel nyomasztja a szörnyülködő-szégyenkező amerikai közvéleményt –, de szükség van egy méretes szemellenzőre, hogy eltakarja a Putyinból felbugyogó történelmi sértettséget, illetve az Ukrajnával szembeni követelések álszentségét, abszurditását és inkoherenciáját.
A háború kényszerű lépésként való beállítását a legfrappánsabban a francia szélsőjobboldali provokátor-elnökjelölt Éric Zemmour fogalmazta meg: „Putyin a bűnös, de a NATO a felelős”. Ezt a relativizáló érvet nagy egységben visszhangozza a legtöbb szélsőséges párt a német Alternatíva Németországért (AfD)-től a holland Demokrácia Fórumán át a görög „Megoldás”-ig.
Azonban ez a narratíva jelenleg elsikkad a háború szülte felháborodás mellett; Hajo Funke, a Berlini Szabadegyetem politológusa az AFP hírügynökségnek a háború elején úgy spekulált, hogy „az európai szélsőjobboldal a Putyinnal osztott radikális, neofasiszta ideológia és az Oroszországgal szembeforduló közvélemény kettős nyomása közé szorult”.
Azonban a háború csak néhány Putyin-barát, az orosz expanzióval szimpatizáló párt népszerűségén hagyott nyomot; olyan meghatározó erők, mint a Fidesz, Salvini Ligája vagy a német szélsőjobboldali AfD támogatásán nem érződött a Putyin-faktor. Sőt, itt érdemes megjegyezni, hogy az Európai Parlament szavazási statisztikái alapján még a jobboldali populistáknál is elkötelezettebb Putyin-támogató radikális baloldali pártok – oké, általában elhanyagolható – támogatása sem sínylette meg az oroszokhoz való viszony gyökeres átalakulását.
Pedig a mainstreambe tartozó európai pártcsaládok a háború kitörése után azonnal igyekeztek politikai karanténba zárni a putyinistákat – pedig ahogy az egyebek mellett Emmanuel Macron francia elnök helyezkedéséből vagy a brit konzervatívok orosz oligarcháktól kapott támogatásaiból kitűnik, mindenkinek megvan a maga kozmetikázásra szoruló orosz afférja.
A jobboldali populista pártokat tömörítő – a Fidesz csatlakozására évek óta váró – Identitás és Demokrácia EP-frakció vezetője március elején sérelmezte is, hogy hiába akartak előterjesztőként csatlakozni az Európai Parlament orosz agressziót elítélő határozatához,
a többi képviselőcsoport ezt megakadályozta, mondván, hogy nem fogják hagyni, hogy „miután annyi éven keresztül támogatták Vlagyimir Putyint, egy egyszerű lépéssel kimosakodhassanak”.
Egyébként a szélsőbaloldali A Bal frakció annak ellenére csatlakozhatott a határozat előterjesztéséhez, hogy képviselői decemberben még nagy többségben szavazták le az ukrán határ menti orosz csapatösszevonást elítélő határozatot, de még az invázió elítélésénél is 7-en nyomtak nemet és 10-en tartózkodtak.
Ne az emberekkel fizettessék meg!
A populista pártokat érezhetően az is zavarba hozta, hogy kommunikációs paklijukból egyik napról a másikra kipottyant a migránskártya, hiszen nem a Soros-terv, hanem a Putyin-terv robbantotta ki a II. világháború óta tapasztalt legsúlyosabb európai menekültválságot.
Azonban sok populista erő – és nem csak a jobboldalon – hamar megtalálta az új csodafegyvert: a szankciós politika ostorozását. A populista pártok arra játszanak, hogy az Ukrajna melletti kiállás intenzitása a hetek múlásával egyre csökken, a pusztulás és szenvedés látványára ráun a közvélemény (ez így elég cinikusan hangozhat, de az embereket közvetlenül nem érintő konfliktusok esetében az empátia kimerülése egy létező jelenség), és a választók jelentős része már inkább az Oroszország elleni szankciók zsebre menő mellékhatásai miatt kezd el háborogni.
Marine Le Pen egy elnökjelölti vitában már elő is rántotta ezt az érvet:
Nem akarom azt, hogy a gáz ára nyolcszorosára, az olajé duplájára nőjön. Nem akarom azt, hogy Franciaország harakirit kövessen el.
És persze a Putyint ideológiai téren aktívan másoló, reálpolitikai döntéseiben pedig Magyarországot az orosz érdekeknek indokolatlan mértékben kiszolgáltató Orbán Viktor is nagy garral jelentette ki a március 8-i brüsszeli csúcs előtt-után-közben, hogy „ne az emberekkel fizettessék meg a háború árát”, és a háborúról azóta is a „megvédjük a rezsicsökkentést” a fő mondanivalója.
A populizmusokra jellemző módon a szankciós politika kritikájában van némi igazság (ezt az igazságot mi sem hallgattuk el), de közben a harcos szólamok leginkább a politikai ötlettelenséget takarják. Azonban a konstruktivitás hiánya eltörpül a muníció bősége mellett; ugyanis a magas energiaárak mellett (és miatt) a kenyértől a videókártyákig minden többe kerül majd.
Trumpnak sem sikerült megkedveltetnie az amerikaiakkal Putyint
Az Egyesült Államok esete – szinte minden más politikai kérdéshez hasonlóan – a Putyin-barátság szempontjából is különleges. Egészen Donald Trump megválasztásáig az oroszokról és a mindenkori moszkvai vezetésről alkotott vélemény nem számított pártpolitikai kérdésnek.
És bár a Trump-adminisztráció volt az, mely 2022-ig a legsúlyosabb szankciókkal sújtotta Oroszországot, illetve felmondta a közepes hatótávolságú atomrakéták leszereléséről szóló megállapodást (ami szerepelt is a Moszkva által az USA elé tárt sérelmi jegyzékben), a hiperpopulista elnök saját adminisztrációjának szigoráról valószínűleg nem tudott vagy – legyünk jóhiszeműek – nem érdekelte őt. Trump ugyanis az intézményi kapcsolat helyett sokkal többre tartotta saját karizmáját és ítélőképességét, és úgy érezte, hogy megtalálta a közös hangot Putyinnal, akit már elnökjelöltként is egy önmagára emlékeztető, kemény és bevállalós hazafinak tartott.
A republikánus szavazók a Putyin-kérdésre ugyanolyan ellentmondásos választ adnak, mint elnökük; miközben a felmérések szerint a háború előtt is maximum a tábor ötöde szimpatizált csak az orosz vezetővel, közben több mint hatvan százaléka ismerte el őt „erőskezű vezetőnek”. Ennek ellenére a republikánus médiafogyasztókon élősködő influenszerek, mint az Orbánt is méltató Tucker Carlson, vagy a nemzetközi jobboldali populizmus Pál apostolaként tevékenykedő Steve Bannon rendszeresen példaként állították közönségük elé Putyint, hogy „Nekünk miért nem ilyen anti-woke faszagyerek az elnökünk?
Azonban az orosz invázió a tengerentúlról is egy orosz inváziónak látszik, és az amerikaiak pártállástól jórészt függetlenül elítélik Oroszország tetteit, és a Republikánus Párt vezető politikusai is inkább a kemény kiállást kezdték el számon kérni Joe Bidenen. Maga Donald Trump is 180 fokos fordulatot vett: miután órákkal a háború kezdete előtt még lelkendezve méltatta a kelet-ukrajnai szakadár „népköztársaságok” orosz elismerését, és az orosz „békefenntartók” odavezénylését (azaz a háború nyitányát), később már „holokausztnak” nevezte az inváziót, és Oroszország megszivatásán kezdett el ötletelni.
Putyin narratíváját ma már csak a Republikánus Párt legszélsőségesebb figurái visszhangozzák, de az ultrajobboldali-fajvédő szervezeteket – egyébként nemzetközi szinten is – megosztja a háború. Az egy dolog, hogy őket nem fogja meg a „nácitlanítás” jelszava, de egyes mozgalmárok magát a háborút is a „fehér faj temetőjé”-nek bélyegezik.
