Macron szekerét megtolta, Szerbiát kényelmetlen helyzetbe hozta az ukrajnai háború

Ukrajna orosz lerohanása Európa és a világ számos országában fontos belpolitikai témává vált, és Magyarországtól kezdve Franciaországon át Dél-Koreáig hatással lehet az idei választásokra.

Itthon az eddig a Vlagyimir Putyin orosz elnökkel való jó kapcsolatot hirdető, majd a háború tornácán Orbán Viktor miniszterelnök sikeréről regélő Fidesz kényszerült 180 fokos (illetve a párt és a kormány kommunikációja alapján a létező összes szöget lefedő) fordulatra, amelynek hatását a politikai vajákosok azóta is bőszen találgatják.

Franciaországban viszont az egyébként szintén Putyin-pozitív Emmanuel Macron elnök számára jól jön a helyzet az elnökválasztás előtt, mert miközben hangosan oroszbarát ellenfelei magyarázkodni kényszerülnek, ő nagy elánnal játssza el a világpolitika fontos alakjának szerepét.

Szerbiában ezzel szemben az oroszbarátság tűnik a nyerő taktikának, de Ukrajna vitás kérdéssé vált a dél-koreai elnökválasztás előtt is, ahol az európai geopolitikai helyzet általában nem tartozik a voksolás égető kérdései közé.

Válság = népszerűbb elnök

Az oroszok háborúzása a leglátványosabb hatást a francia belpolitikára gyakorolta. Emmanuel Macron támogatottsága a február eleji 24 százalékról március elejére 28 százalékra nőtt a Politico felmérésátlaga szerint, dacára annak, hogy egyelőre nem is igazán kampányol, és konkrét programot sem hirdetett.

A jelenség egyik magyarázata, hogy a háború kiszorította a kampányt a médiából, ezért jóval nehezebbé vált a kisebb ismertségű kihívók dolga. Egy kapcsolódó jelenség, hogy válságban a vezetők népszerűsége nőni szokott, és Macron mindent meg is tesz, hogy rájátsszon a felelős világpolitikai vezető szerepére, hetente többször folytat hosszú (bár saját bevallása szerint is eredménytelen) telefonbeszélgetéseket Vlagyimir Putyinnal, amelyeket az elnöki hivatal a kemény tárgyalásokban megfáradt vezető elvi és eszmei küzdelmét ábrázolni hivatott fotókkal is bőszen illusztrál.

Ebben a helyzetben a Macron elleni politikai támadások is nehezebben találnak be. „Nem támadhatjuk Macront, amikor Franciaországot képviseli a nemzetközi porondon. (...) Ilyen súlyos körülmények között nem robbanthatunk ki piti botrányokat” – mondta a legerősebb ellenzéki jelölt, a szélsőjobbos Marine Le Pen egyik kampányfelelőse. A szocialisták egy tisztviselője pedig úgy fogalmazott, Macron a jelen helyzetben „a nemzet atyjaként tudja előadni magát”.

Az elnök malmára hajtja a vizet, hogy az orosz támadás összehozta Európát, példátlanul gyors, erős és egységes európai uniós választ hozott.

A háborús fenyegetés és az európai közös cselekvés jó cégér az erősebb EU és közös európai védelmi politika mellett kardoskodó Macron számára, és rossz fényt vet euroszkeptikus és erősen oroszbarát ellenfeleire.

Ez utóbbi elsősorban az orosz pénzektől sem távol álló Marine Le Penre vonatkozik. Le Pen az oroszok háborúzása miatt kénytelen volt magyarázkodni, amiért korábbi nyilatkozataiban bálványozta Putyint, és a Krím annektálását sem ítélte el. Abból is kisebb ügy lett, hogy Le Pen egy kampánypamfletjén Putyinnal és Orbán Viktorral is pózol.

Eddig Macron sem volt Putyin-ellenes

Ennek mentén fontos adalék, hogy eddig a francia elnök sem tartozott Oroszország ellenségei közé, sőt az ukrajnai háború előtt az orosz nyitás mellett volt, és az orbánihoz hasonló érvek mentén akarta enyhíteni Moszkva az előző, 2014-es ukrán válság óta tartó európai elszigeteltségét.

Ez nagyrészt arról szólt, hogy Macron álma a „stratégiailag szuverén”, a NATO-tól független saját hadsereggel rendelkező, az Egyesült Államoktól is tisztes távolságot tartó és természetesen francia vezetésű Európai Unió. Ez a stratégia szuverenitás ugyanakkor addig nem teremthető meg, amíg az orosz feszültségek miatt az EU keleti fertálya, főként a balti államok és Lengyelország erősen NATO- és Amerika-függő. Ebben a helyzetben a macroni álom beteljesülésének egyik feltétele az orosz feszültségek csökkentése és egy stabilabb EU–Oroszország kapcsolat kialakítása lehetett volna.

Ebből a szempontból a mostani háború árt és használ is Macron terveinek. Egyrészt az orosz támadás a jelek szerint demonstrálta az európai vezetők számára a stratégiai szuverenitás fontosságát, amennyiben az EU a gazdasági szankciókkal és Ukrajna felfegyverzésével kivételesen egységes és erőteljes geopolitikai szereplőként lépett fel, és a macroni európai védelmi program kulcsállama, az eddig a hadseregfejlesztéstől és külpolitikai aktivitástól nagyrészt elzárkózó Németország is komoly hátraarcot mutatott be.

Másfelől ez a folyamat az Egyesült Államok unszolására zajlott le, és a jelek szerint inkább a NATO erősödésével, mintsem gyengülésével jár. Azaz a közös védelmi aktivitás nem Amerika-független európai mederben folyik, az orosz békülés pedig innentől elég nehéznek ígérkezik.

Emmanuel Macron ettől függetlenül láthatóan nem adja fel, és próbál központi szerepet játszani a mostani válságban. Ezt jelzik a Putyinnal való gyakori tárgyalásai és a közvetítésre tett törekvései is, amelyek a belpolitikai és választási vonatkozások mellett a macroni Európa-vízió mentéséről és a francia diplomáciai befolyás fenntartásáról is szólnak.

Nem volt veszélyben

Macron várható győzelme eddig sem forgott különösebben nagy veszélyben. A szélsőjobbos Nemzeti Tömörülés örökös jelöltje, Marine Le Pen – aki öt éve Macron ellenfele volt a voksolás második fordulójában – nyáron ugyan Macronéhoz mérhető, sőt egyes felmérések szerint az elnöknél is erősebb népszerűségi mutatókat produkált, őszre látványosan visszaesett, és ma csupán 17 százalékra mérik.

Ennek egy fő oka, hogy Le Pen egy másik szélsőjobbos jelölt, Éric Zemmour személyében jobbról kapott kihívót, és tábora egy része (köztük például saját unokahúga, Marion Maréchal) a jelek szerint átpártolt a bevándorlásellenes publicistából lett politikushoz. Zemmour népszerűsége szintén lefelé indult, miután az orosz támadás után a nyugati világ felelősségét tartotta fontosnak hangsúlyozni. (Zemmourról novemberben írtunk részletesen.)

Macront az is segítette, hogy a mezőny maradék része csak mérsékelt tábort tud megszólítani: a jobbközép jelöltje, Valérie Pécresse táborát Macron jobbratolódással mérsékelte. A baloldal még a jobbnál is töredezettebb, amit jelez, hogy az egyetlen valamirevaló balos jelölt a spektrum balszélén tanyázó Jean-Luc Mélenchon 11 százalékos táborral, aki szintén szeret az orosz fenyegetés helyett a NATO és a Nyugat Oroszországgal szembeni vélt és valós bűneiről beszélni, és Le Penhez és Zemmourhoz hasonlóan elhagyná a NATO integrált katonai parancsnokságát, azaz kvázi kivezetné Franciaországot az észak-atlanti szövetség közös katonai akcióiból (ezt az 1960-as években Charles de Gaulle elnök már eljátszotta).

Miután a francia elnökválasztás kétfordulós, az április 10-i elsőből az április 24-i második fordulóba a jelenlegi állás szerint most is Macron és Le Pen jut majd be, az pedig régóta világos, hogy a szélsőjobbos jelölt nem tud többséget szerezni Franciaországban.

Szerbiában más az egyenlet

Összetett kihívást jelent az ukrajnai háború a közép-európai illiberális–szoftautokrata színtér fontos szereplőjének számító Aleksandar Vučić szerb elnök számára is. Vučić a régi orosz szövetség, a nép szava és az ország gazdasági és geopolitikai realitásai között kénytelen egyensúlyozni az április 3-i, a magyar választással egy napon tartott voksolás előtt.

Vučić hagyományosan közel állt Putyinhoz, és a szerb lakosság is erősen oroszbarát: felmérések szerint a szerbek Oroszországot tartják a legbarátibb nagyhatalomnak, kétharmaduk pedig jó véleménnyel van az orosz elnökről. Míg Európa számos országában százezrek tüntettek az ukrajnai orosz agresszió ellen az elmúlt napokban, Belgrádban oroszpárti felvonulás is volt.

Ebben nagy szerepet játszik az 1990-es évekbeli nyugati katonai beavatkozások emléke, amikor az észak-atlanti szövetség először 1995-ben (ENSZ-felhatalmazásra) a boszniai, majd 1999-ben (ENSZ-felhatalmazás nélkül) a koszovói konfliktus lezárása és a népirtás megfékezése végett kezdte bombázni a boszniai szerb erőket, illetve az akkor még Jugoszlávia nevű államalakulatot. Putyin elítélte a NATO-bombázást és Koszovó 2008-ban kikiáltott függetlenségét is, ami megpecsételte a szövetséget.

További szempontként szokták felhozni a kulturális kapcsokat és a közös ortodox keresztény vallást. Ám a nagy oroszbarátságban vélhetően hasonlóan fontos elem az is, hogy a Vučić-közeli média évek óta önti magából a putyinista propagandát.

Aleksandar Vučić számára ennek fényében nem merült fel az orosz szakítás, és a Moszkva elleni szankciókhoz sem csatlakozott.

Szerbia ugyanakkor EU-tagjelölt, és gazdaságilag döntően az uniótól függ, emiatt Vučić kénytelen valamennyit egyensúlyozni is.

Ezt jelzi, hogy az ENSZ-ben Belgrád mégiscsak igennel szavazott az orosz agressziót elítélő határozattervezete, és annyit az elnök is megengedett magának, hogy „támogatja Ukrajna területi integritását”.

Bár Aleksandar Vučić és Janez Janša szlovén miniszterelnök esetében közös pont a demokrácia korlátozására való hajlam és az Orbán Viktorral fenntartott jó viszony, a külpolitikai téren Szlovéniában az egyenlet a szerb helyzet ellentettje – részben pont a Jugoszláviától való elszakadás és a délszláv háborúk emléke miatt.

A jobboldali Janša – akinek pártja, a Szlovén Demokrata Párt orrhosszal vezet a felmérések szerint az április 24-i választás előtt – Putyint Hitlerhez és Sztálinhoz hasonlította, és arról beszélt, hogy ha nem tartóztatják fel Oroszországot, újabb európai országok válhatnak orosz célponttá. A migrációellenes Janša a magyar kormányhoz hasonló hátraarcot mutatott be a menekültpolitikában is, és közölte, országa hajlandó befogadni az Ukrajnából menekülőket.

Dél-Koreáig is eljutott

Dél-Koreában egy európai konfliktus hagyományosan nem lenne kampánytéma, és most is a Covid-járvány, az infláció, az ingatlanárak elszaladása, valamint a feminizmus és antifeminizmus voltak a legforróbb témák – valamint a két esélyes jelölt magas elutasítottsága és a botrányokkal tarkított negatív kampány a március 9-i, szerdai elnökválasztás előtt. Mun Dzsein eddigi elnök nem indulhatott újra a ciklusa lejártával.

Utóbbi miatt március elejére az ukrajnai háború is felzárkózott a pitiáner botránytémák közé. Li Dzsemjung, a kormányzó (és az Oroszország elleni nyugati szankciókhoz csatlakozó) baloldali Demokrata Párt jelöltje azért vált a támadások célpontjává, mert Nógrádi Györgyöt megidézve azt mondta, a támadást a tapasztalatlan Volodimir Zelenszkij ukrán elnök provokálta ki.

A beszólás elsősorban nem Ukrajnáról szólt, hanem ellenfeléről, a konzervatív, Észak-Korea ellen kemény retorikát folytató Jun Szukjolról, akit Li szeretne tapasztalatlan agresszorként beállítani, ezért a párhuzam. Jun ugyanakkor maga is kisebb online felháborodást kavart, amikor egy Ukrajnát támogató mémet posztolt, emiatt ellenfele azzal vádolta, komolyan vehetetlen.