Kemény Lili: „Miért hiszi ez az arrogáns picsa, hogy ő a királyi család?” Hát, nem hiszi

• Kemény Lili budapesti írócsaládba született, tizennyolc évesen verseskötete jelent meg, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen filmrendezést tanult, élt szerelmi háromszögben, írt szappanopera-dialógusokat és partnerével magyarra fordított egy monumentális kultkönyvet.
• Nem című első regényében élete közel harminc évét mesélte el, ezzel együtt azt, hogyan számolt le azzal a karakterrel, akivé a környezete gyerekkora óta formálta őt. A könyv a megjelenése óta élénken foglalkoztat egy szűkebb közönséget, és vált ki belőlük elismerést és indulatokat. (Kritikánkat a regényről itt találják.)
• Kemény Lili az interjúban többek között arról beszélt, a regényben szereplő két fiú miért engedélyezte a könyv publikálását, a nyakkendő-igazítók hogyan vesztették el minden hatalmukat és miért gondolja azt, hogy ma már nem értelmiségiek, hanem diplomások vannak.

Bátorság kell az ilyen mélységű őszinteséghez?

Ha ez bátorság, akkor valami nagyon banális formája. Részemről nem volt bátorság azt írni, amit gondolok.

A könyvedről szóló ismertetések szinte mindegyike kiemeli ezt a „radikális őszinteséget”, pedig a műfajt láthatóan nem most kezdted, a könyvben idézed például azt a levelet, amit az SZFE-n írtál Máté Gábornak egy közös munka előtt. Tanítani való az a leplezetlenség, ahogyan eladod neki magad: „Én egy rosszul kommunikáló, (...) mások társaságában bizonytalan, tekintélyeket nem tisztelő, ötleteit elmaszatoló, gondolatmeneteibe idegesen belevihogó, szorongó ember vagyok”. Mi ez, ha nem bátorság?

Pimaszság. És biztonsági játék: így néz ki, amikor valaki a belső körből való, és egyszerűen csak tudja, hogyan kell megszólítani valakit ugyanebből a körből, akkor is, ha még nincs személyes nexus. Erre mondják, hogy privilegizált vagyok. Egyébként fogalmam sincs, működött-e, nem tudom, hogy megjegyzett-e Máté Gábor. Amikor viszont Janisch Attila elolvasta a könyvemet, négy órát telefonáltunk, és többek között azt mondta: Lilikém, miért nem ezzel kezdted? Ha nekünk – már hogy neki és Szász Jánosnak, ők voltak az osztályvezetőim filmrendező-szakon – is elmondtad volna, amit Máténak, mindjárt tudtuk volna, mit kell veled csinálni! De Attila, hát akkor még én se tudtam!

A könyvet magadnak kezdted írni, és nagyjából a 200. oldalig nem tudtad, hogy a nyilvánosság elé kerül majd. Ijesztő most az a gondolat, hogy bekerültél néhány ezer ember fejébe?

Persze. De az az igazán ijesztő, amikor félig emésztve! Mikor egyenes közlésnek veszik, amit az énelbeszélőm élete különböző pontjain kijelent, mintha én mondanám a mai fejemmel.

Legutóbb talán Meghan Markle és Harry herceg dokusorozatának megjelenésekor volt ennyi vita arról, hogy privilegizált helyzetben lévő emberek viszontagságai miért érdekesek másoknak, sőt, van-e egyáltalán joguk beszélni a nyomorúságukról a náluk sokkal nyomorultabbaknak.

Persze, ismerem ezt. „Miért érdekeljenek engem ezek?” De hát a királyi család pontosan erre való, néptömegeket szórakoztat. Akit nem érdekel a királyi család, az nem tartja magát néptömegnek. Akinek nagyon fontos, hogy mások is tudjanak arról, hogy őt nem érdekli a királyi család, annak nagyon fontos, hogy mások se tartsák őt néptömegnek. Akiknek meg az a fontos, hogy senkit se érdekeljen a királyi család, azok azt szeretnék, ha nem léteznének alávetett néptömegek. Mikor rám mondják, hogy miért kéne az életemnek őket érdekelnie, az kicsit más. Ilyenkor ez annyit jelent, hogy „miért hiszi ez az arrogáns picsa, hogy ő a királyi család?” Amire annyi a válasz, hogy hát… nem hiszi.

Vagyis hibás a hasonlat?

A hercegi házaspár visz egy vállalkozást, ami bulvársztorikat szállít. A bulvár meglévő sémákkal szolgál ki meglévő igényeket. Az én írásom inkább kérdez, sem előre adott formája, sem előre adott közönsége nincs.

Igaz, ha tudattalanul se okozna mazochista élvezetet, hogy indulatos ítéleteknek teszem ki magam, biztos nem adtam volna ki

– és ezen a téren bizonyára van bennünk közös a sussexi hercegnével. Meg az emberiség egy jelentős hányadával. Azt hiszem, a megmutatkozás és az elrejtőzés vágya mélyebben gyökerezik az ember lelkében, mint a társadalmi meghatározottsága.

Az az általános tapasztalatom, hogy a Nemmel kapcsolatban azok fogalmazták meg a legindulatosabb véleményeket, akik nem olvasták. De amit olvastak vagy hallottak róla, az valamiféle ingerültséget váltott ki belőlük. Találkoztál ezzel a jelenséggel?

Igen. Ők nem adták meg a regénynek az esélyt, hogy igazán megmozgassa az immunrendszerüket. Sokan mondják, hogy Rorschach-teszt a könyv, de ilyenkor valaki mintha már a teszt dobozára rávágná az első asszociációját.

„Egy fehér, középosztálybeli, heteroszexuális férfi minden figyelmét egy olyan élet részletezésére áldozza, amellyel az a legnagyobb probléma, hogy senkit sem érdekel.” És tudod, kitől van ez az idézet?

Tudom.

Akkor az olvasóknak mondom: az egykori szerelmed, a könyved egyik főhőse, Sipos Balázs írta ezt 2016-ban Karl Ove Knausgård Harcom című regényének recenziójában. Amikor a norvég szerzőt egy Élet és Irodalom-interjúban szembesítették a véleménnyel, azt válaszolta, teljesen egyetért vele.

Persze, mivel az, hogy egy apuka elviszi a gyerekét az ovis csoporttársa zsúrjára, előtte meg húsz oldalon keresztül ajándékot vesz, teljesen érdektelen. De Knausgård-nak sem az volt a nagy találmánya, hogy kiteszi a kipárnázott kispolgári életét a nyilvánosság elé. Hanem hogy megkeresi magában Hitlert.

Ahogy az én libidóm sem a magánéletem nyilvános taglalásában van

– bár remélem, az is talál élvezetet a könyvemben, aki csak ezt a rétegét szeretné olvasni. De na! A Harcom azt mondta: 2009 van, és vége az irodalomnak. Mutatom, hogy néz ki az irodalom vége, így. Az európai férfi, akit éppen letaszítanak a trónjáról, tologatja a babakocsit a játszótéren, és ki akar törni belőle egy kis Adolf Hitler. Ez egy félszegen jobboldali látomás a korunkról, a kor irodalmáról, a saját háziasításához jó képet vágó, emiatt önemésztő férfi-szubjektumról. A lelke mélyén igenis zavarják a bevándorlók, a feminizmus, a woke. Biztos vagyok benne, hogy Knausgård-nak is csak járulékos nyűg volt az önéletrajziság. Nincs az az író, aki önmagában erre flessel. Az önarcképében tömegek ismernek magukra.

Mégis, a norvég sztárszerző nem győzte magyarázni az interjúkban, miért írt ilyen bántó részletességgel a családtagjairól. A kérdés az esetedben is felmerül, mert a magyar nyilvánosság is érzékeny ismertetéseket, és könyörtelen jellemrajzot kapott a szüleidről és a szerelmeidről. Egyikük, Sipos Balázs ráadásul a saját nevén szerepel. A Mikes nevű fiú álnevet kapott, bár valahol azt nyilatkoztad, ő is engedte volna a valódit.

Igen. Amikor engedélyt kértem tőle, azt mondta, nem is érti a kérdést. Milyen alapon szólna ő bele abba, hogy mit ír a másik ember a saját művébe.

Többen mégis etikai problémát feszegetnek: szabad-e másokat, a szeretteidet, a szerelmeidet ugyanazzal a kíméletlen analízissel a világ elé tárni, mint magadat?

Ez nem etikai, hanem morális probléma. Az etika arról szól, hogy hogyan éljünk helyesen, szépen, bátran. Van hozzá több ezer évnyi példánk. A morál arról, hogy milyen a viszonyunk az adott kor uralkodó normáival, tudjuk-e a helyünket, betartjuk és betartatjuk-e az íratlan szabályokat. Az etika felszabadító dolog, a morál elnyomó. Én nagyon örülök, sőt büszke vagyok rá, hogy nem moralizálok, ami nem azt jelenti, hogy etikamentesen élek, hanem hogy van önálló, szuverén etikai érzékem, amire rá merem bízni magam. A könyvben szereplő fiúk nevében való felháborodás szerintem külön is figyelemre méltó jelenség. Vannak, akik nem akarják elhinni, hogy ez a két fiú tényleg megengedte a könyv publikálását, inkább szeretnék azt hinni, valahogy kényszerítettem vagy becsaptam őket. Akinek az a reflexe, hogy a könyvem bántja Balázst és Mikest, szívesebben látja őket baleknak vagy áldozatnak, mint hogy elgondolja, létezik bizalom, amibe ez is evidensen belefér.

A nemi szerepek egyébként is izgalmasan alakulnak a könyvben. Már az első oldalakon egy igazi antifeminista sztorit kapunk: Ági (az anyukád), feláldozva a saját írói karrierjét a meghódítani vágyott költőért (az apukádért), a Dunába szórja a regénye kéziratát. Ezután belelátunk a magyar irodalmi közegbe, ahol férfiak vallanak szerelmet a tizenéves Lilinek. Tinédzserként milyen kép állt össze benned a nők életéről?

A süldő lányokkal alapvetően rosszul bánik a társadalom. Még az ilyen polgári csökevényekkel is, mint én. Arccsipkedés, ölelgetés; mielőtt lemegy az arcodról a pufókság, húszan kérték meg a kezed. De kamaszként keményebb az ember. Az akkor mindennapos udvarlás, gügyögés, kioktatás, ugratás, manipulálás, sajnálatkoldulás töredékétől most napokig hánynék, régen vastagabb volt a bőröm. Az ember nagyon fiatalon elkezd számolni ezzel a hatással, úgy éli meg, nőként ebben áll a hatalma. A lányt arra szoktatják, hogy vágyat keltsen. Nemcsak a szülők, a részegek is a buszon. Mindenki nevel. Az, hogy mivé válik egy gyerek, nagy mértékben a környezete műve.

Engem támogatott, kiemelt, dicsért is a környezetem, és komolyabb formában sosem zaklattak, közben viszont egyre kevésbé tudtam azonosulni azzal, amilyen lettem.

Tíz évembe került levetni mindezt. És onnan tudom, hogy sikerült, hogy ma már együtt tudok érezni vele, és nem utálom azt a szegény gyereket.

A Metoo-mozgalom nálad mennyire volt szemfelnyitó?

Azt hiszem, azon a ponton már nem volt szükségem szemfelnyitásra. Hogy az emberek közötti anyagi és szimbolikus erőviszonyok a nulladik pillanattól át vannak erotizálva, az regényolvasó, filmnéző, színházba járó embernek nem újdonság. A Metoo nem is arra volt, hogy az én szememet felnyissa, hanem arra, hogy paradigmaváltást hozzon a médiában, és fokozatosan talán a polgári joggyakorlatban is. Viszont a filmeket, a regényeket és az életet magát sem szabad összekeverni a sajtóval és a bírósággal.

A könyvben a húszas éveid szerelmi háromszögéről már így írsz: „Hogy a pszeudo-hármas felállásunkat mindenki megcsodálja és félreérti, inkább bosszantott. (...) azért hazugság lenne azt állítani, hogy eleinte sem volt semmi nárcisztikus élvezetem abban, hogy a város két legjobb csávójával vagyok.” Hímsovén férfiak beszélnek így egymás között.

Szerintem még ők sem. Gyerekek beszélnek így. Az elbeszélőm, azaz „én” ezen a ponton kezd súlyosan regresszálni. Mondjuk oda, az első oldalra, az anyja Dunába dobós sztorijához, amit az előbb felidéztél. Ami „antifeminista”, mert a nő rituálisan feladja az ambícióit a férfiért, és ugyanakkor nyers vágyteljesítés is. Az a tapasztalatom, hogy ezt több nő tudja árnyaltan olvasni, a férfiak sokszor sértve érzik magukat. Azt várnák, mint egy rendes fikcióban, hogy a karakter megbűnhődjön az ilyen hencegésért.

Miközben nehéz elképzelni ennél kortársabb regényt, elég valószínű, hogy a 4–6-os villamos által leírt körön kívül kevesekhez jut majd el. Ez zavar?

Sok jó visszajelzés ettől a körtől elég távolról érkezett, mintha az, aki két lépés távolságból néz a szövegre, általánosabbnak látná a témáit és tipikusabbnak a szereplőit, mint amilyennek közelnézetből tűnnek. De egyébként sem az van, hogy a pesti Nagykörúton belül valami liberális béke uralkodik, ahol tárt karokkal várják a friss pletykát. Tudomásom szerint ezen a körön belül deklarálják a legtöbben, hogy nem hajlandók elolvasni a könyvet, vagy hogy már a publikálás gesztusát is arcpirító arroganciának tartják.

Ezzel meg is érkezünk a Nyakkendő című vershez, amit a könyvedben is megidézel.

Máris tetszik, hogy apám verséről fogsz kérdezni, nem arról, hogy ő mit szólt a könyvemhez.

Szóval Kemény István 2011-es Nyakkendő című versében a magyar közélet legendás történetét eleveníti fel. A sztori szerint ’89-ben az SZDSZ-es Haraszti Miklós az első szabadon választott parlament alakuló ülésén megigazította a vidéken felnőtt fiatal „szabadságharcos”, Orbán Viktor nyakkendőjét. A mozdulat aztán a vélt vagy valós kulturális fölény miatti arrogancia jelképévé vált. Te láttál hasonló nyakkendő-igazításokat?

Régebben nem. Aztán meg mást sem láttam. Úgy értem, nekem ez durva vakfolt volt. De tudod… A Nyakkendő és az efféle drámai sűrítmények, még ha igazak is, azt hiszem, túlságosan arra koncentrálnak, hogy az elit egyes tagjainak milyen formális és informális döntésein fordul meg a mi életünk. Ezzel én szkeptikus vagyok. Miért pazaroljuk Orbán vagy Vidnyánszky lelki életére a politikai energiánkat? Nem azt mondom, hogy nem vérlázítóak ezek a figurák. És igen, vannak sértődések, amik hosszabban húzódnak, mint sok emberélet, és igen, egyesek irtózatos ambíciót képesek meríteni a bosszúvágyból, és igen, bizonyos attitűdöket örökre meghatároz egy másik attitűd, az ellenségé, és igen, a nyakkendő-igazítóé és a nyakkendő-igazítotté nálunk olyan tökéletes szinkronba került, mint az összeszokott táncpartnerek. De egy ország nem csak az elitből áll. Én őszintén szólva, ha értelmet keresek az ilyesmiben, szívesebben térnék vissza a csúnya, divatjamúlt „osztályharc” kifejezéshez.

2024 Magyarországán kik az egymással szemben álló társadalmi osztályok szerinted?

Akik mindig is voltak. Az aktuális rendszer kárvallottjai és a haszonélvezői. Ezeknek a csoportoknak az összetétele nyilván változott a rendszerváltás óta. Az akkori nyakkendő-igazítók például minden hatalmukat elvesztették. Lehet, hogy a gyerekeiket még el tudták küldeni külföldre, de annyi maradt nekik, hogy ideig-óráig saját zsebből működtessék a pusztulásra ítélt színházakat, tanszékeket, folyóiratokat, jótékonysági szervezeteket, amiket annak idején az életük munkájával építettek föl. Közben pedig felélik a tartalékaikat, elszegényednek és deklasszálódnak.

Nincs már náluk a fallosz, vagy az a szimbolikus rend omlott össze, ahol számított, hogy áll az a nyakkendő.

Ne tegyünk úgy, mintha minden a régi törésvonalak mentén szerveződne, mert azzal hagyjuk magunkat manipulálni.

Ezt fejted ki bővebben a regény utolsó, a Színművészeti egyetemfoglalásáról szóló nagyobb egységében is. Arról győzködöd a társaidat, „ne folytassuk a Fidesz szája szerinti formát”, „ne játsszuk autokráciában a hiperkorrekt demokratát”. Végül is te milyen ellenállásban hittél? Politikai művészettel akartál harcolni?

Meg erőszakkal. Nem ember ellenivel, de ne szarjuk már össze magunkat, ha betörik egy ablak. Vagy ha egy-két ember – akár én – eltölt pár éjszakát egy őrszobán. Jean Genet hatvan évesen tudott csatlakozni a palesztin felkelőkhöz! Én csak annyit szerettem volna, ha el tudjuk engedni az intézményi kereteket, mert mindenki átérzi, hogy nemcsak a jelenért vagyunk felelősek, hanem azért is, hogy mi lesz ötven év múlva magyar nyelven megírva, előadva, lefilmezve. Az ellenállás résztvevőinek a többsége viszont úgy gondolta, hogy jobb helye van a tárgyalóteremben és sajtótájékoztatókon, mint a próbateremben vagy a barikádon. Kezdek olyan lenni, mint Puzsér, ordítozom itt. Természetesen nekem is iszonyúan fájt a pusztítás, de pont az ilyen fájdalom ébreszthetne rá, hogy nincs vesztenivalód. Én is gyáva vagyok egyedül, de borzasztóan szerettem volna ezt meghaladni. Utólag már inkább megérteni szeretném, mert kortünetnek látom ezt a rám is jellemző kóros önféltést.

Pedig nem 2020-ban kezdted az ellenállást: 17 éves korodban, a 2011-es Milla-tüntetések idején rövid videókban beszéltél arról, miért nem tetszik a rendszer. Akkor miben hittél?

Semmiben. Jött egy felkérés, és arra a hétre megvolt az izgalom, miről beszéljek és milyen legyen a hajam. A könyvem egyik legnehezebben elviselhető része szerintem éppen az, hogy megmutatja, milyen nihilista és cinikus egy liberális-konzervatív alsó-középosztályba született gyerek. Gyerekkoromban lényegesen cinikusabb voltam, mint most vagyok. Soha nem merült fel bennem, hogy lelkesedjek egy Facebookon szervezett „tömegmozgalomért”, és sosem hittem, hogy demonstrációval változást lehet elérni.

Azóta eltelt több mint tíz év. Mit gondolsz, a generációd értelmiségének milyen attitűdöt, milyen szerepet kellene felvállalnia ebben a hibridnek, félautokratikusnak és ki tudja, még minek nevezett rezsimben?

Kérdés, hogy van-e még értelme használni ezt a szót. Az értelmiséget. Mert a bolognai rendszerből nem értelmiségiek jönnek ki, hanem diplomások. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy kevesebb a gondolkodó ember. Én legjobban azokat csodálom, és ismerek pár ilyet, akik szellemi értelemben már kiskamaszkorukban függetlenedtek a családi és az iskolai közegüktől, és a maguk örömére, szinte titokban szívták magukba, amit csak tudtak. Senkit nem akartak lenyűgözni vele, és nem valamilyen konformizmus vezette őket. Ha ez a szenvedélyes érdeklődés valakiben magától megvan, és nem szorul külső ösztönzésre, tök mindegy, hogy belpesti-e az illető, vagy járt-e egyetemre, vagy akár hogy érettségije van-e. Én már abban sem hiszek, hogy a szellemi élet a városokba tömörülne. Szerintem a szellemi élet nagyrészt lakásokba zárkózik, és hogy hol találhatók ezek a lakások, lényegében nem oszt, nem szoroz. Szóval az eddigi tapasztalataim alapján azt mondanám a fiatal gondolkodóknak, hogy ha már megtalálták a szövetségeseiket, maradjanak távol az intézményektől.

Amíg te látványosan kerülted egy ideje nemcsak a nyilvánosságot, de az intézményesített kultúrát is, a húgod, Zsófi más utat választott: ő időnként részt vesz a kormányzati kultúrpolitika által szervezett programokban. Ezt milyen szemmel figyeled?

Nem érdekel. Zsófival kapcsolatban csak akkor merül fel bennem kérdés, amikor azt látom, hogy olyan döntést hozott, ami után szemmel láthatólag nincs jól. Szabad, nem szabad. Lehet, nem lehet. Tilos, muszáj. Létezik az így feltett kérdésekre jó válasz? Szerintem az olyan kérdést, amire nem lehet evidens választ adni, máshogy kell feltenni, különben kényszeres csiki-csukivá válik, és butít. Amikor én ilyen helyzetbe kerülök, arisztokratikus reflexből utasítom vissza, részemről ebben tehát semmi dicsőséges nincs. Azok a régi tanárok, akik új osztályokat indítanak idősebb Vidnyánszky alatt az új SZFE-n, valószínűleg csak legyőzik az irtózásukat, ami nem túl egészséges dolog. Nem ítélkezhetek azok fölött, akiknek albérletet, családot kell fenntartani, de engem nem is mozgat az ilyesmi. Mármint az ítélkezés. De a pénz se olyan fontos, végül is sajtos kenyeret eszem.

Mármint képletesen?

Nem, konkrétan: tényleg sajtos kenyeret eszem. Kotyogós fekete, fehér kenyér. De van lakásom, ami instant létbiztonság, így megengedhetem magamnak, hogy azt csináljam, aminek látom értelmét, és pénzzel nem lehet sarokba szorítani.

Nincs egzisztenciális szorongásod?

Nincs. Mindig az érdekelt legjobban, hogyan lehetséges az életet úgy berendezni, hogy kevés legyen a kényszer. Az én stratégiám ez a minimalizmus. De sejtem, hogy hangzik ez azoknak, akik több állásban dolgoznak egyetem mellett, úgyhogy nem szívesen dicsekszem vele. Viszont a belső függetlenséget az is megnehezíti, ha a szükségesnél több a tulajdonod, nem csak az, ha kevesebb.

A FreeSZFE-n a részvételeddel indul egy Írásképzés, ami szintén a „szegény film”, „szegény színház” praxisaira épül, ahol „a szűkös anyagi keret nem hátrány, hanem az alkotói szuverenitás biztosítéka”. Ez pontosan mit takar?

Hogy az alkotás az életbe ágyazódik. Nem bérmunka vagy vállalkozás, hanem életforma. Abból dolgozol, amihez hozzáférésed van, és mindig dolgozol, mert mi mást csinálnál. Szerintünk a művészetoktatásnak alapvetően az a dolga, hogy találkozásokat tegyen lehetővé. Ami a tanteremben zajlik, szinte csak a fedősztori: a gondolat kis kommunákban születik. Barátságokban. Mészöly Miklós és Nádas Péter Kisorosziban. Azt szeretnénk élményekkel, inspirációval elősegíteni, hogy nyolc ember méregerős szövetséget kössön, és egymással beszélgetve, vitatkozva induljanak el valami új felé. A szellemi életben gyakran akkor történik minőségi váltás, amikor egy közösséget közös hatások érnek, kialakulnak közös mániák.

„Nincs tévénk, sose kóstoltam kólát, minden sportot megvetek, ki az a Britney Spears”, hangzik el a regény elején. Végül is tizenöt év alatt akkor változott mostanra ezekből valami?

Minden. Erről szól a könyvem.