A könyv, amiről még sokat fogunk hallani

„Az eklektikus hordalék, amit a digitális eszközeink tárolnak – az marad utánunk. Unalmunk, igénytelenségünk, technikafüggőségünk kis torzszülöttei. Nem az asztráltestünk jön vissza a túlvilágról, hanem ez a pixeles körítés tódul be a közösbe.”

Igen

Kevés olyan könyv születik, amelynek már az első néhány oldala közben egyértelmű, hogy egy különlegesen erős, emlékezetes alkotásról van szó – Kemény Lili első regénye, a Nem ebbe a körbe tartozik. Nélkülözi a kompromisszumokat, nem akar megfelelni olvasói elvárásoknak és tömegtermékké válni, nem célja a közérthetőség, és nem is adja magát könnyen. Kis túlzással szinte a 426 oldalas sűrű és tagolatlan szöveg minden lapján szembejönnek olyan kifejezések, amelyeknek rá kellett keresni a jelentésére, ennek ellenére, ezzel együtt vagy talán éppen ezért (kinek hogy) Kemény könyve egy olyan kulturális produktum, ami valóban nyomot hagy az olvasóján, ha valaki nyitott rá, és beleteszi a befogadásához szükséges megfelelő energiát.

„De nem sok korombelit ismerek, aki így tud magyarul. Aki ilyen ritka szerkezeteteket használ biztonsággal, és csak akkor rondít bele a ritmusba, rímbe, ha bele akar”

– írja Kemény a regény egyik szereplőjéről, ez a megállapítás pedig legalább ugyanennyire igaz a szerzőre is. Virtuóz nyelvi megoldások, egzotikus szókapcsolatok, a beszélt és elgondolt nyelv minden szegletéből előhúzott, buja, mégsem öncélú vagy nyakatekert és görcsös lelemények jellemzik az egész szöveget.

Néhány héttel a megjelenése után az is kijelenthető, hogy a Nem nemcsak az olvasóján hagy nyomot, hanem nehezen megkerülhető manapság a körúton belüli beszélgetésekben is. „Erről beszél az egész város” – mondta pár napja sörözés közben Horváth Bence, és bár persze könnyű lenne legyinteni, hogy csupán bor(?!)gőzös túlzásról van szó, a regény érezhetően lázban tartja a budapesti olvasóközönséget; sorra születnek róla a recenziók, méltatások, bírálatok, élénk vitákat generál a hazai irodalmi szcénában, okkal megosztó, de nem oktalanul foglalkoznak vele ennyit. Miközben természetesen az egész város távolról sem egyenlő a körúton belüli kulturális és médiamunkásokkal, ez a félhomályban elejtett kijelentés mégis pontos képet ad arról, mennyire berobbant a Nem a belbudapesti szcénába.

Megérdemeltem

Nagyon leegyszerűsítve a Nem egy önéletrajzi regény, amelyben Kemény elmeséli, mi történt vele az első 27 évében. Ennyi alapján joggal felmerülhet bennünk a szkepszis, hogy na bumm, biztos nagyon érdekes egy újlipótvárosi lány irodalmi köntösbe bújtatott vekengése, ennél azonban sokkal többről van szó. A Nem a kortárs értelmiségi világ aprólékos és kritikus analízise, családregény, felnövéstörténet, atipikus love story, a Színház- és Filmművészeti Egyetem 2020-as hallgatói blokádjának részletes krónikája, vallomás az alkotói lét sanyarúságáról, hiperrészletes köldöknézegetés, de például annak a keserves folyamatnak az elbeszélése is, amely során Kemény és Sipos Balázs öt év alatt lefordították magyarra David Foster Wallace kultikus eposzát, a Végtelen tréfát.

Kemény művészcsaládba születik, az apja Kemény István író-költő, az anyja Szirmay Ágnes író-dramaturg, a testvére, Zsófi szintén író és slammer. Irodalmi házibulik, írótáborok, a szerző egy olyan, a kulturális javak hozzáférésének tekintetében privilegizált világban nő fel, amiről gyakorlatilag teljesen lepattan a tömegkultúra, és amiről a budapesti kulturális elitbe vágyakozó vidéki fiatalok legfeljebb csak álmodozhatnak. Kemény számára adottság, hogy a legismertebb írók társaságában tölti mindennapjait, ráadásul mindez egy olyan korszakban történik, amikor az irodalmi elitbe való tartozás még jóval magasabb társadalmi státuszt jelentett, mint manapság.

A művészeti elit miliője nem csak passzívan hatja át Kemény mindennapjait, a szülők a Kemény lányokat tudatosan arra nevelték, hogy ebben a világban érezzék magukat otthonosan. A beszámoló szerint a szülők a gyerekek miatt kidobták a tévét, hosszú autóutakon pedig a Marseillaise-t, illetve a parlament működését tanították a gyerekeknek, ez az elit értelmiségi attitűd pedig sikeresen meghatározta Kemény gondolkodását és identitását.

„Tizenöt éves fiúk kommersz gesztusnyelve; olyan lövöldözős játékokkal allegorizálható, mint a GTA vagy a CS. Az ezekben való járatlanság az én rendszeremben erénynek tűnt; nem először tartottam magam többre az átlagnál olyasminek a nem ismerése miatt, amitől sikerrel eltiltottak: büszke voltam a bizonyos jellememmé vált nevelési elvekre. Nincs tévénk, sose kóstoltam kólát, minden sportot megvetek, ki az a Britney Spears, a Lego nyomasztó, fantáziátlan játék, Disney-től csak a régieket nézem, nevén szólítom az anyámat, a személytelen »anya« méltatlan volna hozzánk” – írja.

Kemény magas lóról beszél a többiekről, és persze vannak körök, ahol sikk azt mondani, hogy nincs tévém, és nem ismerem a számítógépes játékokat, de a kritikus értelmiségi gondolkodás egyébként éppen abból is fakad, hogy a saját pozíciójával, kulturális kódjaival szemben is kritikus, és nem nézi le azokat, akik kulturális-gazdasági adottságok miatt nem férnek hozzá azokhoz a javakhoz, amiket ő készen kapott. Miközben Kemény egyfajta szuperértelmiségi szintre helyezi magát, az ennek visszásságát boncolgató rendszerszintű reflexió elmarad, igaz, több ponton van azért nyoma annak, hogy tisztában van a privilegizált helyzetével.

Például amikor visszaemlékszik egy olyan estére, amikor órákon keresztül államelméletről vitatkoztak, az egyik fiúja pedig kb. végig csendben ült a társaságban, mert az ismerethiány miatt nem volt neki komfortos a téma. „...bespeedezve nem bírok a beszédkényszerrel, és konkrétan szónokolok. Pláne, ha a radikális nézeteimmel lehet haknizni” – írja, majd a következővel folytatja:

„Annyit cigiztünk és drogoztunk, hogy egy összeaszott, pállott, félig elrohadt állatnak éreztem magam. Pirkadt, mire bevackolódtunk Andrisék beépítetlen padlásán a tetőablak alá. Féltettük a kutyát, hátha olyan hülye, hogy leesik a lyukon. Délben arra ébredtem, hogy tűz rám a nap, és olvasztani kezdi a hátamra száradt ondót. Megérdemeltem, hogy összegecizett, bűzlő tetem legyek egy ilyen éjszaka után, amikor már megint hagytam, hogy a szerelmem alacsonyabbrendűnek érezze magát mellettem.”

Bár az ilyen önmagával és a felső középosztálybeli értelmiségi klikkek gőgjével kritikus kiszólásokból bőven elbírt volna többet a regény, mélységében megismerjük azt a lélektanilag nem éppen irigylésre méltó állapotot, amikor valakiről mindenkinek az az első gondolata, hogy á, a te apád az a híres költő. Az apa szerepe a regényben nagyjából ennyiben ki is merül, leginkább csak a kontúrjait látjuk, hangsúlyos viszont az anya, Ági, aki mindenáron menő írót akar nevelni a gyerekeiből, bennük megvalósítva mindazt, ami neki nem jött össze az életben.

Anya-lánya relációban egészen bizarr mondatoknak és gondolatoknak lehetünk tanúi, a reflexió ugyanakkor továbbmegy, amikor a szerző magát nemcsak a családi élet passzív elszenvedőjeként ábrázolja, hanem aktív cselekvőként, aki szintén hatással van mások életére. Egy ponton például eldönti, hogy nem megy bele több apa-lánya interjúba, „nem asszisztál többé a Kemény-menazséria haknijaihoz”, eltűnik, dolgozik, bizonyít, amivel azt gondolja, hogy nemcsak magát és az irodalom eszméjét óvja meg, hanem az apja státuszát is:

„A családtagjai elzárkóztak az elől, hogy fölmérjék, mennyit ártott a család fejének a két ráaggatott kolonc, hogy egyenesen katapultálták az irodalmi bulvárba, a titokzatos, gondterhelt, örökifjú férfi helyett a büszke apuka szerepkörébe, az érinthetetlen függetlenségből a képzelt húsosfazék mellé, amiből proaktív gátlástalansággal kotor a cicababa lányainak.”

TGM-től tanultam

A Nem kronologikusan veszi végig Kemény életének fontosabb állomásait, és míg az elején természetszerűleg dominálnak a családi impulzusok, a szerző fokozatosan kitör ebből a helyenként toxikus és fullasztó szorításból, miközben azt is végigkövethetjük, hogy gyakorlatilag miért és hogyan vall kudarcot a Nem előtti összes irodalmi próbálkozásával. Ahogy haladunk az időben, a sikertelen kísérleteket követően Kemény mégiscsak rátalál valamilyen fajta saját perspektívára, és a regény egy pontján már nem valakinek a széttraumatizált lányaként jelenik meg, hanem mint ambiciózus doktorandusz az SZFE-n, ahol nála néhány évvel fiatalabb embereknek akarja átadni, hogy egy filmről ne csak annyit tudjanak mondani, hogy tetszik/nem tetszik.

A könyv egyik nagy erénye, hogy bőséggel villant fel irodalmi, filozófiai, de leginkább filmes referenciákat, megnyitva az utat annak, ha valaki szeretne elmerülni a nem tömegmozik világában. A film egyébként is központi elem a szövegben, Kemény filmrendező szakra járt a Színműn, a regényben filmelméleti agyalások mellett a diplomafilmjétől kezdve jó néhány befejezetlen és teljesen ismeretlen művet megismerhetünk részletesen. Ezek a posztmodern elemek kezdetben izgalmasak, egy ponton azonban sok lesz belőlük, és lapossá is válnak azok a részek, ahol el nem készült egyetemi alkotások forgatási folyamatairól van szó, olvasói szempontból indokolatlan mélységben.

Általában is igaz, hogy egy erős szerkesztés jót tett volna a szövegnek, a regény a második felében többször is veszít a lendületéből és a frissességéből. Két szerelmi háromszög is alakul Kemény körül, a másodiknál a könyv többi részéhez képest aránytalanul sokat időzünk, még akkor is, ha a történetben álnéven szereplő, ismert színésszel folytatott kapcsolat meghatározó a szerző életében. Ekörül forog egyébként a regényt övező egyik vita is: vajon van-e joga valakinek lényegében teljes nyíltsággal közszemlére tenni egy másik ember életét, annak legsebezhetőbb pontjaival, titkaival, érzelmi kiszolgáltatottságával együtt?

Könnyű lenne csípőből rámondani, hogy nincs, többen is mondogatják, hogy mindez gátlástalan és erkölcstelen immoralitás, de ha ezt állítjuk, akkor szembemegyünk azzal, hogy az irodalom végső soron a keretek és szabályok tágításáról, áthágásáról és a határsértésekről is szól. Miközben persze izgalmas és végérvényesen el nem dönthető dilemma, hogy a ránk hatást gyakorló emberek történetei, nekünk elmondott mondatai, velünk átélt élményei és traumái mennyiben lesznek a sajátjaink, az irodalom felől nézve hol húzódik a határ az én és a te között.

A regény értékelésekor fontosabb szempont viszont, hogy a szerelmi háromszögek után a fókusz átkerül az egykori Színmű 2020-as blokádjára. Sikamlós terep, ahol könnyű lett volna belecsúszni abba, hogy ellenzéki közhelyek pufogtatásával felvegye az egyébként illegitimnek sem nevezhető áldozati pózt, és leírja, hogy a gonosz és erkölcstelen fideszesek tönkreteszik a szeretett egyetemüket. Kemény azonban szerencsére teljesen máshogyan közelítette meg a témát.

Kettős pozícióból beszél, mert egyrészt a regény korábbi szakaszaiban alapos és a közvélemény számára mindenképp újszerű kritikáját adta a régi, még nem fideszes SZFE-nek, másrészt a blokád egyik szervezőjeként tűzbe tette volna a kezét az egyetemért. A könyv utolsó nagyobb egységében belülnézetből mutatja be a hallgatók közötti frakciókat, a tanárok és diákok közötti ambivalens dinamikát, a bázisdemokratikus működés nehézkességét és általában az egyetemfoglalás menetét, mindez pedig nemcsak politológiai vagy éppen demokráciaelméleti szempontból izgalmas – az irodalmi értéke mellett –, hanem kordokumentum jelleggel is bír.

Egyrészt a Nemnek hála, minden eddiginél részletesebben megismerhetjük az Orbán-rendszerrel szembeni egyik legnagyobb hatású civil ellenállás történetét, másrészt a könyv emléket állít (egyáltalán nem heroizálva, sőt meglehetősen kritikusan) azoknak a fiataloknak is, akik az országban egyedüliként határozottan nemet mondtak a magyar felsőoktatás fideszes átszervezésére. Ahogy Kemény írja, nem az volt a céljuk, hogy megakadályozzák a modellváltást, ez a lehetőség már az elején sem tűnt reálisnak, ellenben magukra akarták omlasztani az egyetemet, hogy megnehezítsék az átmenetet, a folytonosság látszatának elbábozását a hatalom vazallusainak és mamelukjainak. Ez pedig, közel négy év távlatából visszatekintve, sikerült nekik.

„TGM-től tanultam, hogy forradalmat csak konzervatívok tudnak csinálni, mert a spontán cselekvéshez átérzett minták kellenek. Ez nyilvánvalóan nemcsak a forradalomra, hanem a színházcsinálásra és a filmezésre is áll.”

Kemény Lili: Nem
su\curesale könyvek, 2024, 5490 Ft
(A kötet az Írók Boltjában és az Atlantisz Kiadó webshopjában kapható.)