A koncentrációs tábor kifejezés hallatán mindenki a holokausztra, és a második világháborúban épített lágerekre asszociál, noha az első ilyet még korábban a britek hozták létre Dél-Afrikában, a 20. század elején. A németek néhány évvel később ezt másolták le, és használták, először Namíbiában.
És most tegyünk egy kis történelmi és földrajzi kitérőt. Namíbia, korábbi nevén Német Délnyugat-Afrika 1884-ben jött létre. A területet a portugálok fedezték fel a fehér ember számára, három évszázaddal korábban, de mivel jelentős részét sivatag foglalja el, érdemben nem foglalkoztak vele. Egy befolyásos brémai kereskedő, Adolf Lüderitz látott üzleti lehetőséget a területben, Otto von Bismarck német birodalmi kancellárnak beszélt is róla, és mivel Afrika gyarmatosításában ekkor már a britek és a franciák is jóval előrébb jártak, a németek kapva kaptak az alkalmon, és lecsaptak erre a területre.
A 825 ezer négyzetkilométeres Namíbia (kétszer akkora terület, mint a jelenlegi Németország) ma a világ második legritkábban lakott országa, 2,7 millióan élnek ott. A német gyarmatosítás idején még ennél is jóval kevesebben éltek itt, nagyjából százharmincezren. A németek megszerezték a törzsektől a földjeiket és egyúttal kezdték betelepíteni a saját infrastruktúrájukat. Lüderitz nem riadt vissza a csalástól sem, a nagy trükkje az volt, hogy az alkudozások során, szóban angol mérföldben meghatározott területekről állapodott meg a helyi törzsfőnökkel, de a szerződésre már német mérföld került a számok mellé, ami kétszer akkora. A földek megszerzésében kulcsszerepet vállalt Ernst Heinrich Göring is, akinek a fia, Hermann a későbbi Harmadik Birodalom emblematikus és hírhedt figurája volt.
A németek a terjeszkedés közben nem bántak éppen kesztyűs kézzel az ott élő őslakos törzsekkel, a hererókkal, és később a namákkal. 1904. január 12-én a hererók Samuel Mahahero vezetésével megelégelték a német uralmat, és fellázadtak Okahandzsában, jó néhány oda költözött németet meggyilkoltak, a házaikat felgyújtották. A német megtorlás nem maradt el. Lothart von Trothát bízták meg a rendteremtéssel, aki korábban már Kínában és Afrika más területein bizonyította, hogy nem riad vissza a véres kezű leszámolásoktól. Namíbiában egy 15 ezres hadsereget kapott ehhez.
„Ismerem Afrika törzseit. Mind egyformák, csak az erőszakból értenek. Ezt az erőszakot fogom alkalmazni. Ha kell, brutális vérfürdőt rendezek. Fokozatosan tudjuk elűzni és elpusztítani őket, ha nem jutnak megfelelő mennyiségű vízhez, mert a forrásokat mi ellenőrizzük” – hangzottak von Trotha vészjósló szavai.
A kegyetlenkedés azonnal elkezdődött, válogatás nélkül lőttek az utcán lévőkre, nem csak az ellenállókra, akár gyerekekre is. A bennszülötteknek hiába voltak puskái, az ágyúkkal és modernebb fegyverekkel felszerelt túlerővel nem bírhattak. 1904. augusztusában Waterbergnél csaptak össze németek a hererókkal, a vereség után a menekülő bennszülötteket tudatosan a sivatag felé szorították.
A túlélőknek és azok hozzátartozóinak hozták létre az első afrikai német koncentrációs tábort, ami a visszaemlékezések szerint 1905 márciusában nyitotta meg kapuit. A Lüderitzről elnevezett öbölben lévő Cápa-szigetre vitték őket, korabeli fotók szerint láncra verve.
A fogva tartottakat kényszermunkára kötelezték, a feladatuk az volt, hogy az öböl és Aus városa közötti 126 kilométeres vasutat megépítsék. Hozzájuk csatlakoztak a másik nagy helyi törzs tagjai, a namák is, őket 1906-tól szállították a táborba, általában marhavagonokban érkeztek. A halotti bizonyítványaikat előre kinyomtatták, az állt bennük a halál okaként, hogy kóros kimerültség.
Munka közben egy marék rizst kaptak élelemként, a német őrök pedig korbáccsal verték őket. Egy dél-afrikai újságban írtak először a táborról, ahol annyira kiéheztették a foglyokat, hogy az őket kísérő lovasok eldobott ételmaradékára is rávetették magukat. 1905. szeptemberben egy német utazó arról számolt be, hogy látott egy végletekig legyengült, csontsovány nőt, aki vízért könyörgött, és kúszva ment a társaihoz. Az őr erre a lábába és a kezébe lőtt, és még aznap meg is halt.
A németek persze próbálták elhallgatni, mi történik a tábor kerítésein belül, mert a munkaerőre nagyobb szükségük volt, mint gondolták. A kizsigerelt emberek között terjedni kezdett a tífusz, ami tömegével szedte az áldozatait. A vasútépítéshez robbantásokat is végre kellett hajtani a felszínrendezés során, napi 7-8 áldozatot követelt csak ez a munka.
A német jelentések szerint 7682 herero és kétezer nama halt meg a tábor kapuin belül, de az áldozatok pontos száma nem ismert. Összességében az őslakos hererók 80 százalékát végezték ki, van olyan történészi számítás, ami szerint százezer embert. A 2017-es népszámlálás után az ország jelenlegi 2,7 milliós lakosságának hét százalékát teszi ki ez a törzs.
A felkelés százéves évfordulóján Németország elnézést kért a rémtettekért, de jóvátételt nem volt hajlandó fizetni. Azzal védekeztek többek között, hogy a népirtás csak 1948-tól ismert jogi kategória az ENSZ-nél, ezért ezen a jogcímen nem is fizethetnek. Németország ugyanakkor segélyekkel támogatja az országot, a gyarmati idők borzalmaira pedig emlékmű is felhívja a figyelmet.
