A Földön hét kontinens van: Európa, Ázsia, Afrika, Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália és az Antarktisz – tanultuk földrajzórán. Azt gondolhatnánk, hogy az utóbbi pár száz évben ez egy olyan szilárd konszenzussá kövült, mint az egyszeregy, vagy az, hogy a Föld kering a Nap körül. A valóság ezzel szemben az, hogy mint sok más, sziklaszilárdnak tartott tény, ez sem ennyire egyértelmű – egyesek szerint csak öt földrész van, mások szerint nyolc, de vannak kutatók, akik szerint csak kettő.
De miért ilyen bonyolult megszámolni a földrészeket? A nehézség a kontinens definíciójánál kezdődik. Már itt kettéválik a dolog, mivel kulturális-társadalmi szempontok alapján nem feltétlenül ugyanazt hívjuk kontinensnek, mint a geológusok tudományos alapon. Márpedig tudományos értelemben négy dolog kell ahhoz, hogy egy területet kontinensnek hívjunk: az óceán fenekéhez képest magasan helyezkedjen el, üledékes és metamorf kőzetek széles skáláját tartalmazza, vastagabb legyen a kérge a környező óceánnál, és egy jó nagy terület legyen jól meghatározható határokkal. Ez utóbbi szempont a legkevésbé egzakt, és ez ad okot a legtöbb értelmezési csörtére.
Kezdjük ott, hogy bárki, akinek volt már térkép vagy földgömb a kezében, láthatja, hogy Európa és Ázsia területe egybefügg, a lemeztektonika miatt a geológusok általában egy kontinensként is kezelik, a különválasztásuknál inkább kulturális szempontok dominálnak. Ha már itt tartunk, az Észak-Amerika és Ázsia közötti Bering-szorosnál a legutóbbi jégkorszak idején még száraz lábbal át lehetett kelni, ez alapján pedig akár hozzá is csaphatnánk Eurázsiához, leszűkítve ötre a kontinensek számát.
Sőt, Afrika és Ázsia között sem teljesen egyértelmű a helyzet. A Vörös-tengernél egy óceánközépi gerinc, más szóval hátság választja el a két földrészt – ez a szétválasztás nagyrészt egyértelmű, a Vörös-tenger és az Ádeni-öböl találkozásánál azonban több száz darabra szakad szét a köztük lévő kontinentális kéreg. A köztük lévő törés inkább nyúlós karamellre emlékeztet, példálóznak egyes tudósok. Vagyis geológiai szempontból nem egyértelműen meghatározható, hol ér véget Afrika, és hol kezdődik Ázsia.
Hasonló a helyzet Izlanddal is, ami egyes tudósok szerint joggal pályázhatna az önálló kontinens címére. Az északi szigetország alatt húzódik a Közép-Atlanti-hátság, amely elválasztja és folyamatosan távolítja az eurázsiai és az észak-atlanti lemezeket. Egy idei kutatás szerint az előző példához hasonlóan az Izland alatt húzódó kőzetlemezek között sincs egyértelmű szétválási pont. Az izlandi vulkánkitörések gyakran kontinentális kéregből álló lávát köpnek ki magukból – ez pedig azért érdekes, mert Izland több ezer kilométerre van a klasszikus értelemben vett kontinensektől. Ez pedig egyes geológusok szerint arra utal, hogy Izland nem egy magányos sziget, hanem egy kontinens része, bár arról szintén nincs konszenzus, hogy melyiké.
Bár Új-Zélandot gyakran Ausztráliával említik egy lapon, nem tekinthetők egy kontinensnek, olyannyira nem, hogy egyes elméletek szerint geológiai szempontból kiérdemli az önálló kontinensnek járó dicsőséget. Kőzetei alapján legalábbis mindenképp, emellett a feltételeknek megfelelően az itteni földkéreg is vastagabb az óceáninál. A Zélandia-szkeptikusok érvelése szerint viszont ez a vastagság így sem éri el a többi kontinensét, és a maga 4,9 millió négyzetkilométeres területével még a 7,7 millió négyzetkilométeres Ausztráliától is bőven elmarad. Arról nem is beszélve, hogy területének nagy része víz alatt van, és bár geológiai szempontból nem feltétel, kulturálisan alapvetésként él, hogy kontinens megnevezésen általában szárazföldi területre gondolunk.
De vannak olyan szőrös szívűek is, akik a hétből kettőre szűkítenék a kontinensek számát: ezen elmélet szerint van az Antarktisz, és van minden más. Ha ugyanis folytatjuk az imént elkezdett érvelést, Dél-Amerika a Panama-csatornán keresztül kapcsolódik Észak-Amerikához, Észak-Amerika a Bering-szoroson keresztül Ázsiához, Ázsia Európához, a Sínai-félszigeten és Indonézián keresztül pedig Afrikához és Ausztráliához.
