Képzeljék el a jelenetet, amikor a társaság legharsányabb alakja viccet mesél, mindenki röhög, és várják a következő nagy tréfát. És az már jön is:
„Egy szűk sikátorba befordul Jean és a felesége. Szembejön velük egy elszabadult, tajtékzó bika. »Ne aggódj, elmegy mellettünk, hiszen talpig fehérben vagyunk« – mondja Jean. »Na jó, de mi van, ha ez a bika színvak?« – kérdez vissza a feleség.” A csapat dől a röhögéstől, egy ember nem nevet csak. Így hát megkérdezik tőle: „Na mi van, te nem érted a poént?”
„Minden bika színvak”
– mondja egykedvűen a buligyilkos, és mindenkinek az arcára fagy a mosoly.
A jelenet a fantáziánk szüleménye, de akár meg is történhetne, mert a lényege igaz: a bika, ha nem is színvak, nem látja élesen a színeket. (Ahogy még jó néhány állat sem.) Egyáltalán nem válik agresszívvá attól, ha vörös szín kerül a látóterébe, nem válik tőle felajzottá és támadóvá, pláne mert nem is vörösnek látja. Mint fűevő emlősnek nincs is szüksége a vörös színre, a zöld különböző árnyalatait látja jobban.
És hogy akkor miért kergeti mégis a bikaviadalok skarlátvörös kendőjét, vagyis a muletát? Ha fehér lenne, akkor is kergetné, mert a kendő mozog. A mozgás váltja ki belőle az ingert, nem pedig a szín. Ráadásul mivel ilyenkor akár napokon át nem kap élelmet, az éhség fokozattan ingerültté teszi. Plusz a bikaviadalokra tenyésztett bikafajokban eleve van egy kis ösztönös agresszivitás.
Mostanában már látni is olyan fotókat, hogy ez a pálcára felfűzött kendő már inkább rózsaszínű, szóval azt a mondást, hogy „mint bikának a vörös posztó”, egy kicsit át is lehetne értékelni. A 19. században azonban még nem kutatták, hogy az állatok mit látnak a környezetükből. A festményeken (például Francisco Goya képein az 1810-es években, aki a viadalok nagy rajongója volt) és egyáltalán a képzőművészetben viszont elterjedt ábrázolás volt a vörös szövet, olykor még a vörös köpeny is.
A bikák szemének felépítése egyébként hasonló az emberekéhez, de háromméteres távolságból már homályosan látnak. Éjjel viszont lényegesen élesebbé válik a látásuk, hogy észlelhessék az ilyenkor aktív ragadozókat.
Ha már tévhitekről van szó, borzoljuk még egy kicsit a kedélyeket. A Pallas Nagy Lexikona szerint az első bikaviadalok nem Spanyolországban, hanem az ókori Görögországban voltak, később terjedtek át a Római Birodalomra, majd az Ibériai-félszigetre, ahol a mórok honosították meg ezeket. A világ jelentős része a szertartásos bikaviadalokat most is a spanyolokhoz köti, hiszen ott szinte liturgikus hagyománya volt az előző évszázadokban. Egy időben betiltották, Napóleon testvére, József király engedélyezte ismét, és ért el nagy népi sikereket, külön arénákat építettek a viadalokra.
A vörös szín elsősorban a közönségnek szólt, hogy azok, akik távolabb ülnek a homokkal leszórt küzdőtértől, szintén jól láthassák a matador bátorságát, hogy húzza el a hatszáz kilós jószág orra előtt az egy négyzetméteres rongyot, miközben folyamatosan döfködi a gerincét. A színválasztás nyilván összefüggésben van a vérrel is, illetve a vért a vörös színen kevésbé lehetett távolabbról észrevenni, mert egy bika leölésekor azért nem kevés fröccsen ki.
A további vérfagyasztó részletektől most eltekintenénk, és ugorjunk is előre a kegyelemdöfésig, amikor egy jól irányzott szúrással, a descabellarnak nevezett speciális karddal a nyakszirti csigolyák közé szúrva az állat összerogy, és további támadásra már képtelen. A matador pedig gyűjtheti a bókokat az arénában. Jó néhányszor előfordult azonban, hogy ez a szúrás rossz helyre ment, és a bika nyert, 1947-ben az egyik híres torreádor halála után háromnapos gyászt rendeltek el az országban. (A legutóbbi halálos áldozat 2017-ben volt.)
Spanyolországban nagy vitákat váltott ki, hogy engedélyezzék-e manapság a bikaviadalokat. Voltak tartományok, amelyekben betiltották. A nemrég elfogadott új állatvédelmi törvényben nem tiltják, mert az ország tradícióihoz szervesen hozzátartozik. Ahogy a matadorok népviselete és a piros kendő is, amiről épp most rántottuk le a leplet.