Szinte biztos, hogy önnel is előfordult már, hogy amikor ásítani látott valakit, hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy kövesse a példáját – én például most már attól ásítozni kezdtem, hogy erről írok. De vajon miért lehet az, hogy épp az ásítás a ragadós, és nem, mondjuk, a tüsszentés vagy a vakarózás?
Az ásítás meglepően komplex folyamat, így még ma sem teljesen értjük minden aspektusát, de az biztos, hogy elsősorban alvásbeli állapotváltozásokkor, azaz elalvás előtt és felébredés után jelentkezik, illetve éberséget fokozó hatása is lehet. Egyre több kutatás utal arra, hogy az ásítást – ha épp nem másról ragad ránk – az agyi hőmérséklet emelkedése idézi elő, és a hatására hőmérséklet-csökkenés indul be.
Na és mire nem jó az ásítás? A közhiedelemmel ellentétben arra, hogy megemelje a véroxigénszintet. Logikus feltételezés lenne, hiszen látszólag ilyenkor is levegőt szívunk be, méghozzá sokat, de a kísérletek alapján a légzést és az ásítást teljesen más mechanizmusok vezérlik. Ezért lehetséges az is, hogy egyes tengeri emlősök a víz alatt is szoktak ásítani.
Az emberek általában napi 6–23 alkalommal ásítanak, de nem kifejezetten emberi tevékenységről van szó, állatok is előszeretettel ásítoznak – még a halak is szoktak ásítani. Egyes állatokra a ragadósság is jellemző, megfigyelték például kutyáknál és csimpánzoknál is. Sőt, ránk, emberekre is átragadhat az ásítás akár állatokról is, úgyhogy ne lepődjön meg, ha legközelebb, amikor az állatkertben jár, egy-egy álmos csimpánz közelében ásítozni kezd.
A ragadós ásítás reflexszerűnek tűnhet: valaki mellettünk ásít, és már nyílik is a szánk. A jelenséget vizsgáló kutatások azonban megállapították, hogy nem teljesen automatikus dologról van szó, ugyanis nem úgy születünk, hogy alapfelszereltségként hozzuk magunkkal ezt a viselkedésmódot. Olyannyira nem, hogy csak négy-öt éves kortól kezd el ránk átragadni a környezetünk ásítozása. Ez nagyjából egybeesik azzal az időszakkal, amikor elkezd bennünk kialakulni az empátia – és éppen ez az egyik fő elmélet a ragadós ásítás magyarázatára: hogy azért csináljuk, mert empatizálunk ásítozó embertársainkkal.
Ezt az elméletet erősíti az is, hogy a megfigyelések szerint ragadósabb az ásítás, ha hozzánk közel állótól, például baráttól vagy családtagtól látjuk, mint ha idegentől. A közös ásítás segíthet a szociális kapcsolatok erősítésében, illetve a csoporton belüli koordinációban is. Ugyanezt csimpánzok és bonobók körében is megfigyelték. Ezen a videón például egy csimpánz ásítozni kezd, miután más csimpánzok ásítozásáról mutatnak neki videókat:
Szintén a csimpánzokkal közös jellemzőnk, hogy ahogy idősebbek leszünk, és egyre jobban megértjük mások érzéseit, egyre gyakoribbá válik, hogy átragad ránk mások ásítása. Ez a trend azonban egy idő után visszafordul: nagyon idős korban jellemzően már kevésbé ásítozunk együtt másokkal.
Az empátia és az ásítás kapcsolata még nem lefutott ügy, a kutatási eredmények nem teljesen egységesek. Ami viszont biztosnak tűnik, hogy az ásítás átragasztása azért lehet hasznos, mert segíti szinkronba hozni egy (állat- vagy ember-) csoport tagjait, illetve növelni a csoporton belül az éberséget: mivel az ásítás annak a jele lehet, hogy a csoport egy tagjának csökken az ébersége, és a szervezete ásítással igyekszik azt fokozni, a másokra átragadó ásítás csoportszinten is növelheti az éberséget.
A témában végzett kutatások már a jelenség biológiai hátterét is feltárták. Amikor valakit ásítani látunk, működésbe lépnek beszédes nevű idegsejtjeink, a tükörneuronok, amelyek nemcsak akkor aktiválódnak, amikor egy bizonyos cselekvést végrehajtunk, hanem akkor is, amikor ugyanazt a cselekvést másoknál figyeljük meg. Az agyunk ilyenkor gyakorlatilag tükrözi a látott tevékenységet – azaz átragad ránk az ásítás.
