2022. július 23. – 13:54
„Mindenki erről a meccsről kérdezget állandóan. Az volt a legszórakoztatóbb dolog, amit kosárpályán átéltem.”
A fentieket a világ talán legismertebb kosárlabdázója, Michael Jordan mondta. Jordan kétszeres olimpiai bajnok, hatszoros NBA-bajnok, ötször volt NBA legértékesebb játékosa, tehát testközelből látott jó pár, hatalmas téttel bíró mérkőzést. A fenti mondatok viszont meglepő módon nem egy tétmeccsre vonatkoznak, hanem egy sima, felkészülésnek számító edzőmeccsre.
Jó, a „sima” az persze túlzás, hiszen a legendás Dream Teamről beszélünk, amit mindenki ismer, és ami veretlenül, megalázó fölénnyel nyerte meg az 1992-es nyári olimpiát. Magic Johnson, Michael Jordan, Charles Barkley, Karl Malone, Clyde Drexler, Scottie Pipper, Patrick Ewing, John Stockton és a 35 évesen már levezető Larry Bird brutális játéktudást képviseltek, de a csapatban egyébként ott volt még Christian Laettner, David Robinson és Chris Mullin is. A kispadon sem akárkik ültek, a szövetségi kapitány Chuck Daly 1989-ben és 1990-ben Detroit Pistonsszal két bajnoki címet is nyert. De ott volt mellette segédnek az az idén visszavonuló Mike Krzyzewski, akinek a neve egyet jelent az egyetemi kosárlabdával, és aki később Daly helyére lépve szövetségi kapitányként még három olimpiai aranyat gyűjtött a válogatottal.
Na de vissza a Dream Teamre! A csoportkörben átlagban 45,8 pontos különbséggel nyerték a meccseiket, de utána sem nagyon lassítottak, a legerősebb csapatok ellen a különbség átlagban 43,75 pontra csökkent, mire olimpiai bajnoki aranyat nyertek.
Ezt látva világos, hogy miért nem egy olimpiai meccsre gondolt Jordan élete egyik legjobb meccseként. De akkor mire?
A helyszín a luxusról ismert Monte-Carlo, az időpont 1992. július 22., pár nappal a barcelonai olimpia nyitóünnepsége előtt, a mérkőzés pedig egy, az amerikai válogatottat két csapatra bontó, öt az öt elleni edzőmeccs volt. A Dream Team maga volt a tökéletes csapat a tökéletes időben. Egy kivétellel csak NBA-topjátékosok alkották, ráadásul szinte mindenki pályája csúcsán volt. Hogy ki mennyire, azon persze volt némi vita, Jordan például állítólag kicsit zokon vette, hogy nem ő, hanem a kihagyás után visszatérő Magic Johnson lett a csapatkapitány. (Johnson egy évvel korábban jelentette be, hogy HIV-pozitív, emiatt vissza is vonult, ám a válogatott hívására mégis visszatért, egyből vezérszerepbe.)
A július 22-i edzőmeccs pedig kettejük, pontosabban kettejük egójának párharca lett.
Monte-carlói luxus
Önmagában persze azt is érdemes megemlíteni, hogy miért a fényűzésről ismert Monte-Carlóban kötött ki az amerikai kosárválogatott. Az NBA nem merte megtenni, hogy a világ legnagyobb sztárjait egy eldugott, isten háta mögötti helyre zárja be a barcelonai olimpia előtt, muszáj volt engedniük valamit, akkor is, ha ez egy olyan csábításokkal teli helyet jelentett, mint a kaszinókkal zsúfolt hercegség.
Nem meglepő módon a Dream Teammel együtt egy komplett utazó cirkusz érkezett Monacóba, bár erre nem mindenki volt felkészülve. A csapatot elszállásoló hotel igazgatója például állítólag azt mondta, Monte-Carlóba királyok, királynők, és rockzenekarok járnak, a kosárlabda viszont nem annyira hozza lázba az embereket. Tévedett, a Dream Teamet megvadult tömeg várta a parkolóban. Az NBA-sztárok megküzdöttek az étkezési protokollal a hercegi család vacsoráján, és lényegében éjjel-nappal golfoztak és kaszinóztak.
Sokáig titokban maradt
Az edzésük csak két óra volt naponta. Amíg Amerikában készültek, mindig volt rendes ellenfelük az edzésekre, Monte-Carlóra viszont egyedül maradtak. Legalábbis ami az edzéseket illeti, mert a franciákkal például játszottak edzőmeccset, ahol meg is mutatkozott a sok golfozás, kaszinózás és szórakozás hatása: a Dream Team 8-2-es hátrányban kezdett, 16-13-nál is még a franciák vezettek, igaz, a végén 111-71 lett az amerikaiaknak.
Az eredmény meggyőző volt, a játék viszont nem kifejezetten, ezért Daly nem kímélte a másnap reggeli edzésen a fáradt, több esetben erősen másnapos játékosokat. Érezte, hogy fel kell rázni a világhódításra összerakott keretet, hogy ne nyögvenyelős játékkal rukkoljanak elő Barcelonában, ami a világ égése lett volna a kosárlabda isteneitől. Úgyhogy fogta, kettéosztotta a csapatot, és egy rendes meccsre küldte őket a pályára. Hasonló, csapaton belüli, kettéosztott gyakorlások korábban is voltak – Chuck Daly és stábja ezeken általában úgy jelölte ki a két csapatot, hogy az egyik oldalra az NBA keleti, a másikra a nyugati főcsoportjából érkező játéksok kerültek.
Július 22-én viszont Clyde Drexler egy kisebb sérüléssel bajlódott, John Stockton pedig nem tudott játszani egy törés miatt, így borult a sor, nem jött volna ki a kelet nyugat ellen felállás. Úgyhogy
- az egyik csapat Johnson, Barkley, Robinson, Mullin és Laettner;
- a másik Jordan, Malone, Ewing, Pippen és Bird felállásban ment fel a pályára.
Johnsonék voltak kék, Jordanék fehér mezben.
(Az NBA TV 2021-ben készített egy dokumentumfilmet a Dream Team felkészüléséről és szerepléséről, de még abban is keveredtek a csapatok, Magic Johnson például arról beszél, hogy Drexler játszott, Laettnert pedig rásózták Jordanékre, akik pályára sem küldték az egyetemi játékost. A dokumentumfilmben még a felvételek is keverednek, Johnson hol kék, hol fehér mezben van, ahogy Jordan is. A pontosabb, emlékek helyett a felvételen alapuló feljegyzések szerint a fenti csapatok küzdöttek meg egymással.)
A meccsre lényegében teljesen lezárták a tornacsarnokot – szerencsére azért egy kamerát felállítottak a lelátón –, Daly pedig egy dolgot mondott csak a játékosainak: adjanak bele apait-anyait. Ez valószínűleg amúgy is így lett volna, de katalizátorként hatott a helyzetre, hogy Drexler hiánya miatt Jordan és Johnson ugyanazon a poszton játszottak, tehát egymás ellen álltak fel.
A rajt Johnsonéknak sikerült jobban, gyorsan elléptek 11-2-re. Ezután elkezdtek beindulni a dolgok. Jordan egy távoli triplával érkezett meg a meccsbe, amire Johnson a túloldalon szintén egy hárompontossal válaszolt. Szinte még be sem zuhant a labda a kosárba, amikor Jordan felé kiáltva jelezte, hogy direkt válasznak szánja a triplát az előző dobásra. A titkos monte-carlói edzőmeccset megszállottan kutató Jack McCallum szerint itt kattanhatott be Johnsonnak, hogy ha törik, ha szakad, megmutatja Jordannek: márpedig ő az alfahím az amerikai válogatottban.
Ezután megszaporodtak és felerősödtek az odaszólogatások is. Miközben Jordanék 22-21-nél megfordították a meccset, folyamatosan ment a duma mindkét oldalról. Johnson leginkább azt kapta, amit az NBA-ben is: ha bárki a közelébe mer menni, már fújnak is a bírók, hogy szabálytalankodtak ellene. Jordan válasza csak annyi volt Johnsonéknak, hogy ez már a kilencvenes évek kosárlabdája, nem a nyolcvanasoké, amikor mindent lehetett, meg amikor az ő fénykoruk volt.
Elbeszélésekből, visszaemlékezésekből és a meccsről készült egyetlen felvétel alapján a következőket lehet tudni magáról a legendás mérkőzésről:
Jordan csapatában a 35 éves, lényegében már visszavonult, súlyos hátproblémái miatt alig edző Larry Bird mondhatni csak azért állt be, hogy meglegyen; Karl Malone nem igazán vette komolyan a meccset; Patrick Ewing alaposan megküzdött (hat szabálytalansága is volt) David Robinsonnal; Scottie Pippen labdaszerzésekkel és stabil pontszerzéssel villogott; Michael Jordan pedig vezéregyéniség volt.
Johnsonéknál Charles Barkey fölénybe tudott kerülni Malone-nal szemben; az NBA-sztárok mellett egyedüliként még egyetemről érkező Christian Laettner nem boldogult a veterán Birddel (amúgy is azt mondták később, hogy az egymás elleni meccseken mindig az vesztett, ahol Laettner játszott), David Robinson és Chris Mullin nem tudták kihozni magukból a maximumot támadásban úgy sem, hogy az NBA legönzetlenebb játékosa, Magic Johnson tömte őket; Johnson pedig annyira Jordannel foglalkozott a játék helyett, hogy labdavesztése is lett.
Jordanék végül 40-36-ra nyertek, Jordan 17 pontot dobott saját csapatában (8 assziszt mellett), Malone 9, Pippen 8 pontot termelt. A párharc viszont nem ért véget a lefújással. Amikor lejárt az óra, Daly örömmel látta, hogy feltüzelte a játékosait, de talán túlságosan is. Johnson láthatóan mérges lett, amit csak fokozott, hogy Jordan heccelésből annak a Gatorade-nek a reklámdalát kezdte énekelni, amivel nem sokkal előtte írt alá sokmilliós szerződést. A dal arról szól, hogy valaki arról álmodozik, hogy bárcsak olyan lenne, mint Michael Jordan.
A mérkőzésről elég részletes leírást közölt egyébként a Sports Illustrated, ha nem is kosárról kosárra, de fontosabb eseményről fontosabb eseményre remekül végig lehet követni a történéseket a beszólásokkal együtt.
A meccsből látható pár részlet ebben a videóban. (Az NBA Twitter-oldalán elérhető egy hosszabb videó is, de az egy másik, korábbi közös meccsről van, nem arról a július 22-iről, amin Jordan és Johnson összecsaptak.)
A lényeg nem is a kosarakon, hanem egymás heccelésén, felhúzásán volt. Mivel nem volt néző, nem volt közvetítés a meccsről, minden, amit csináltak, csak egymásnak szólt, nem a közönségnek, nem a külvilágnak. Ebből látszik, hogy micsoda szenvedély, elhivatottság hajtotta a Dream Teamet, aminek csak a győzelem és a büszkeség számított. Akkor is, amikor egy végletekig kiélezett meccset játszottak egymás ellen, teljesen zárt kapuk mögött.
„Ez volt a legjobb meccs, amiben valaha részt vettem. A tornaterem zárva volt, és minden csak a kosárlabdáról szólt. Sokat láthattál arról, milyen fából faragták a játékosokat, arról, hogy egyesek mennyire akarnak nyerni. Magic két napig őrjöngött emiatt”
– emlékezett vissza később Jordan.
Johnson szerint két nap helyett pár óra alatt lehiggadt. Az NBA dokumentumfilmjében azt mesélte, ahogy az öltözőben Larry Birddel beszélgettek, bement Jordan és odaszúrta, hogy új seriff érkezett a városba, saját magára utalva. Bird és Johnson egymást oldalba bökve mondta oda a másiknak, hogy hát Jordan végül is nem hazudik. Persze Johnson nehezen emésztette meg, hogy már nem ő a falkavezér, így az egymásnak üzengetés az olimpiai torna alatt is a napi rutin része maradt. Akkor is, amikor már egymás mellett, ugyanazért a célért kellett küzdeniük. De mindez talán még jót is tett a csapatnak, ahogy az a július 22-i meccs is.
