Amikor a magyar parlament kocsmai verekedések helyszíne volt

Az obstrukció latin eredetű szó, a jelentése akadályozás. A politikában azt az eljárást hívják így, amikor a kisebbségben lévő ellenzék törvényes, de fölösleges, bomlasztó eszközökkel akadályozza a parlamenti döntéshozatalt és lassítja a törvényhozási folyamatot. Ilyenek lehetnek az órákig tartó, valós tartalom nélküli felszólalások, a végtelen mennyiségű, értelmetlen törvénymódosító javaslat benyújtása, vagy a név szerinti szavazás kérése a legapróbb ügyekben is – ilyenkor minden képviselő egyenként fejti ki véleményét egy kérdésben és ezután szavaz, ami ugyan nagyobb átláthatóságot tesz lehetővé, de rengeteg időt vesz igénybe. De volt idő, amikor az obstrukció formái közé tartozott az állandó bekiabálás, zajkeltés, a verbális agresszió, akár a rongálás, sőt nem egyszer a verekedés is.

A politikai obstrukciót először az ír nacionalisták használták a brit alsóházban a 19. század második felében, hogy felhívják a figyelmet Írország függetlenségi törekvésére. A parlamenti munkát akadályozó módszerek ezután elterjedtek a kontinensen, és eljutottak az Egyesült Államokig is, ahol 1901-ben egy szenátor például 13 órán keresztül beszélt folyamatosan a képviselők előtt, hogy megakadályozzon egy folyó- és kikötőszabályozásról szóló törvénymódosítást.

Made in Hungary

Az obstrukció magyarországi formáinak megértéséhez elengedhetetlen egy rövid történelmi gyorstalpaló. Több évszázados Habsburg-elnyomás után, 1867-ben létrejött a kiegyezés a magyarok és az osztrákok között, ezzel megszületett az 1918-ig fennálló Osztrák–Magyar Monarchia. A magyar belpolitikai önállóság papíron biztosítva volt, a közös uralkodó, Ferenc Józsefnek azonban előszentesítési joga volt: a magyar parlament csak olyan törvényt tárgyalhatott, amelyet a király előzetesen jóváhagyott. A hatalmi egyensúly mérlegének nyelve tehát erősen Bécs felé dőlt.

A korszakban regnáló magyar kormányok szinte kivétel nélkül kiegyezéspártiak voltak, tehát elfogadták az önállóság részleges elvesztését. Cserébe megkapták az uralkodó támogatását, így bebetonozva saját hatalmukat. Ilyen körülmények között a teljes függetlenséget követelő, nacionalista ellenzék kezében nem sok eszköz maradt az érdekérvényesítésre. Az ő szempontjukból így már könnyebben érthető, hogy ragaszkodtak az obstrukcióhoz, amely a század végétől állandósult, előidézve kormányválságokat és több miniszterelnök bukását is.

Az író, újságíró és parlamenti képviselő Mikszáth Kálmán fanyar humorral, érzékletesen tárja az olvasó elé a túlbeszélés egyik esetét, amikor az ellenzék vezéralakja, gróf Apponyi Albert tartott egy kétórás felszólalást:

„Este hét óra felé Apponyi kezdett beszélni… egy csomó képviselő bekocsizott a dzsentrikaszinóba megvacsorálni, visszatért bepezsgőzve, és Apponyi még mindig beszélt. Gulner szemei letapadtak, Kaas Ivor feje bágyadtan hanyatlott alá, de Apponyi még egyre győzte gravámenekkel, villanyozva az ellenzéket… Beszédét viharos éljenek szaggatták meg, melyeknek kihallatszó morajlása mindig felrángatta fásultságából az unalmában már aluszékonnyá vált folyosót… Az üvegóra aranyos mutatója pedig kezdett a kilences számhoz betipegni. Sőt ott is volt már. Megszólaltak a csöngettyűk. Apponyi elhallgatott.”

Egy másik ülés 1903 nyarán már nem zajlott ilyen békés, andalító hangulatban, miután kiderült, hogy az akkori miniszterelnök, Khuen-Héderváry Károly, korrupciós ügybe keveredett. A botrány kirobbanásának napján a parlamenti tárgyalást többször meg kellett szakítani a lárma, a padok csapkodása és a bekiabálások miatt. Az ellenzékiek nem hagyták szóhoz jutni a kormányfőt sem, az általa benyújtott napirendi indítványt kikapták a jegyző kezéből és széttépték. Közben székeket borítottak fel, a házelnököt pedig megfenyegették, hogy kirángatják a helyéről. Kisebb dulakodás is kialakult a nagy zűrzavarban.

Repül a bársonyszék, ki tudja, hol áll meg

Mai szemmel nézve elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki órákig szónokoljon a parlamentben, belefojtsa a szót a miniszterelnökbe, esetleg még a berendezést is megrongálja. Annak, hogy mindez 120 éve még a mindennapok része lehetett, meglepően egyszerű, naivitásból eredő oka van. A modern magyar demokrácia és parlamentarizmus alapjait letevő államférfiak, mint Kossuth Lajos vagy Deák Ferenc, a klasszikus liberalizmus szellemében pártolták a hosszan tartó, szabad parlamenti vitákat, és nem jutott eszükbe, hogy ezzel bárki visszaél és politikai fegyvert csinál belőle. A házszabályok olyan korlátozást nem nagyon tartalmaztak, amelyek gátat szabtak volna az obstrukciónak. Ebből patthelyzet alakult ki, hiszen az obstrukció elleni küzdelmet épp az obstrukcióval lehetett a leghatékonyabban akadályozni.

Ezt a patthelyzetet akarta feloldani Tisza István, aki első miniszterelnökségének idején, 1904-ben harcot hirdetett a törvényhozás munkáját akadályozó akciók ellen, ezzel sok ellenséget szerezve magának. Tisza egyik legfőbb célja a parlament méltóságának és hatékony működésének helyreállítása volt. Ennek érdekében a kormány benyújtott egy házszabály-módosító törvényjavaslatot, ami korlátozta volna a képviselők felszólalási idejét, valamint lehetővé tette volna, hogy a renitenskedőket a karhatalom eltávolítsa az ülésteremből.

Mivel várható volt az ellenzék heves ellenállása, Tiszának nem volt más választása, mint törvénysértő módon érvényt szerezni akaratának. 1904. november 18-án a kormánypárti házelnök a házszabályok megsértésével, az ellenzék meghallgatása nélkül szavazásra bocsátotta az obstrukció-ellenes törvényjavaslatot. Az erre kialakult nagy zajban a kormánypárti többség – Tisza István jelzésére – gyorsan meg is szavazta a módosítót. Azaz a törvényt a kormánypárt érdemi viták és szabályos szavazás nélkül, egy kézmozdulattal fogadta el, ezzel megkerülve az ellenzéket.

A másik tábor csak ezután eszmélt. „Most már az ellenzék is észrevette az eseményt és fölugrált helyéről és lármázott… káromkodott… A terem közepére tódultak a képviselők s egy szék röpült is az elnöki dobogó felé…” – számolt be az eseményekről a Pesti Hirlap a szavazás másnapján. Viharos jelenetek törtek ki, egyesek ökölharcot vívtak egymás ellen, mások tintatartókat, könyveket hajigáltak ellenfeleikre. Az ülést berekesztették, a kormánypárti politikusok gyorsan elhagyták a helyszínt, az ellenzék őrjöngött. A konzervatív-keresztény Alkotmány című napilap így írja le az állapotokat az ülés berekesztése után: „A terem lassan kiürül. Tépett könyvek, elpattant tintatartók, törött székek hevernek mindenfelé. Néhány padról a fedél letépve. Valóságos romok.”

A vitatott november 18-i szavazás után legközelebb december 13-ra hívták össze a parlamentet. A kormánypárt 40 fős teremőrséget állított fel az esetleges újabb rendbontás miatt, de a másik oldal is tudatosan készült az alkalomra. Az ellenzékiek jóval korábban, az ülés megnyitása előtt érkeztek a parlamentbe. Kortárs beszámolók szerint először kiverték az őröket a teremből, majd nekiálltak szétverni a berendezést.

Mikszáth beszámolója szerint „Összetörtek, amit törhettek… A Ház törvénykönyveit összeszaggatták, a pokrócokról föltépték a lecsatoló rézpálcákat, azokkal hadonásztak... Az elnök székét a barikád tetejére dobták… Egy palotarendőrrel való dulakodás közben lerángatták ennek lábáról a cipőt, az elnöki katedrára helyezték s beleszúrtak egy rossz porolóseprőt, hogy ez legyen az elnöki csöngettyű. Ezt a seprűt hozta Magyarországnak az idén a Mikulás… Szomorú ajándék. De ha akad legény, aki a seprőnek hasznát tudja venni, még jóra is fordulhat minden.”

A délelőtt 10 órakor a terembe lépő Tisza Istvánt már viszonylagos nyugalom fogadta, pár gúnyos bekiabáláson túl egyéb inzultus nem érte. Némán körülnézett, majd elhagyta a helyszínt. Az ellenzéki politikusok viszont egészen kora délutánig az ülésteremben maradtak, hogy aznap semmiképp ne lehessen már tanácskozást tartani. Az időt cigarettázással, kedélyes beszélgetéssel és az események megörökítésével töltötték.

Az obstrukció leverésére tett kísérlet ezzel elbukott. A válságos helyzet miatt Ferenc József 1905 januárjában feloszlatta az országgyűlést, új választásokat írt ki, amelyet egy összellenzéki koalíció nyert meg. Tisza István lemondott, és egy időre háttérbe vonult.

Az ellenzék végleges megregulázása

Az 1904. novemberi botrány után egy másfél éves belpolitikai válság következett, amely azzal végződött, hogy Tisza István visszavonult a politikától, pártját feloszlatta, és 1906-tól 1910-ig az összellenzéki koalíció volt kormányon. Tisza István ekkor már sokak szemében egy autoriter, makacs vezető volt, aki nem ismeri a kompromisszumot, és akaratát tűzön-vízen keresztül érvényesíti – emiatt sokan egyszerre utálták és féltek tőle.

Tisza felismerte a helyzetet, és jó taktikával kivárta a megfelelő pillanatot, amikor visszatérhet, és helyreállíthatja a parlamenti rendet. Ez a pillanat az összellenzéki koalíció 1910-es súlyos veresége után nem sokkal jött el, amikor az újraszervezett kormánypárt színeiben Tisza István házelnök lett 1912 májusában. Ekkorra az is egyértelművé vált, hogy bár nem ő a kormányfő, de, mint a kormánypárt legbefolyásosabb embere, a háttérből ő irányítja a folyamatokat.

A magyar politikai életben ekkoriban a hadsereg fejlesztése volt az egyik legneuralgikusabb pont. Az Osztrák–Magyar Monarchiában a hadügy közös volt, de itt is egyértelműen Ausztria akarata érvényesült. Az osztrák vezetés, élén az uralkodó Ferenc Józseffel, nem akarta, hogy legyen önálló magyar hadsereg, mert még élénken élt az emlékezetükben 1848–1849, amikor csak orosz segítséggel sikerült leverniük a magyar felkelést. Minden hadsereggel kapcsolatos magyar követelésre gyanakvással tekintettek, mint a teljes függetlenség elérésére tett kísérletre. Ferenc József ragaszkodott a nemzetek feletti közös hadsereghez, ahol az osztrákoké a fő szerep.

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a seregben a hivatalos nyelv a német volt, a zászlók, jelvények a Monarchia színeit viselték (magyar jelképek nem jelenhettek meg), a tábornokok és a vezérkar tagjai között alig volt magyar születésű, a közös hadügyminiszter mindig osztrák volt, a legfőbb parancsnok pedig a király volt, csak az ő jogában állt például a hadüzenet küldése és a békekötés kezdeményezése. A magyar jelleg tehát egyáltalán nem érvényesült a közös hadseregben, a magyar katonák egy szintre kerültek a velük együtt szolgáló szlávokkal, románokkal. Mindez egy olyan korban, amikor minden népet fűtött a nacionalizmus tüze, és mindenki (akinek még nem volt) saját nemzeti otthonra vágyott és vezető szerepre a saját területén.

A budapesti parlament szerepe ebből a szempontból arra korlátozódott, hogy a haderőhöz szükséges pénzt és az újoncok létszámát a magyar képviselőknek is meg kellett szavazniuk. A függetlenségpárti ellenzék azzal érvelt, hogy saját hadsereget kell fejleszteni, a közös Monarchia-hadseregbe pedig minél kevesebb pénz és újonc menjen Magyarországról. A mindenkori kormányok azonban úgy látták, hogy szükség van az osztrákokra ahhoz, hogy a magyar regionális hatalmi státuszt biztosítani lehessen. Ehhez viszont muszáj hozzájárulni közös hadsereg fejlesztéséhez.

Parázs viták folytak a parlamentben arról, hogy Budapest mennyi pénzt és újoncot küldjön az osztrákok által irányított birodalmi hadseregbe. Házelnökként Tisza István keményen, sokszor szabályt szegve lépett fel az ellenzékkel szemben. Az ellenzék is emelte a tétet: az elégedetlenkedő politikusok nem csupán bekiabálásokkal, de síppal, trombitával és különböző zajkeltő eszközökkel lehetetlenítették el a törvényhozást. Tisza István az 1912. június 4-i ülésnapon a házszabályokat megsértve egyszerűen nem adott szót az ellenzéki képviselőknek, a vitát gyorsan lezárta, majd a szokásos lárma és kavarodás közepette a kormánypárti többséggel elfogadtatta a közös hadsereg fejlesztését szolgáló törvényt. A kiabáló, sípoló, dudáló képviselőket rendőrökkel vezettette ki az ülésteremből.

„Az ellenzék ma is arra törekedett, hogy mindenképpen meghiúsítsa a parlamenti tárgyalást. E végből fülsiketítő zajt csapott, mégpedig — éppen úgy, mint tegnap — nem csupán emberi torokkal, hanem mindenfajta vásári hangszerrel is: síppal, fütyülővel, trombitával, automobil-szirénával, kisebb és nagyobb csengőkkel. Tisza István gróf elnök följegyezte a pokoli hangverseny szereplőit, akiket (…) éppen oly botrányos jelenetek közben vittek ki fegyveres rendőrök nemcsak az ülésteremből, hanem az országház épületéből is, mint tegnap. A többiek kivezetésére már nem volt szükség, mert önként kivonultak a teremből” – így számolt be az eseményről az Az Ujság nevű kormánypárti lap. A Budapesti Hirlap így összegzett: „Országgyűlésünk az erőszak jegyében élt hónapok óta. A kisebbség hónapokon keresztül kierőszakolta azt, hogy ne lehessen ott tárgyalni, a többség pedig kétszer huszonnégy óra alatt kierőszakolta, hogy lehessen tárgyalni. A kettő közül választhat magának kiki temperamentuma és meggyőződése szerint. Erőszak itt is, erőszak ott is. Erőszak nélkül egyik sincsen.”

A renitenskedő politikusokat tehát kivezették és hosszabb-rövidebb időre ki is tiltották az ülésteremből. Így a parlamenti anarchia rövid időn belül megszűnt, az obstrukció letörésének ideje innen datálható. 1913-tól létrehozták a Képviselőházi Őrséget, amely a házelnök vezetése alatt működött. Az 50-60 tagú fegyveres szervezet egyetlen feladata a képviselőház belső rendjének fenntartása volt. Egy évvel később, 1914-ben kitört az első világháború, 1918-ban pedig felbomlott az Osztrák–Magyar Monarchia, és új korszak vette kezdetét Magyarországon.

Tisza István a magyar történelem egyik legvitatottabb alakja. Tevékenységének első feléhez köthető a cikkben tárgyalt obstrukció elleni harc, de a második miniszterelnöksége (1913–1917) alatt a neve már a világháborúval fonódott össze. Tiszát 1918. október 31-én, 57 éves korában, lelőtték a budapesti Róheim-villában. A hivatalos verzió szerint az elkövetők a frontról hazatért, elkeseredett katonák voltak, akik a volt kormányfőben a háború kirobbanásának és az ország nyomorúságának okozóját látták.

Egyesek szerint Tisza olyan kiemelkedő államférfi volt, aki szilárd jellemével és határozottságával kizárólag a haza érdekeit tartotta szem előtt, minden eszközzel védte a rendet, és bármit tett, azt a nemzet megmaradásáért tette. Mások úgy vélik, egy makacs, szűk látókörű ember volt, aki a reform legenyhébb formáját is elutasította. Emellett a társadalom többségét kitevő, egyre több szociális követeléssel előálló parasztság és munkásság érdekeit egyáltalán nem vette figyelembe. Bármi is az igazság, ahogy a történész, Romsics Ignác megjegyzi: „Tisza inkább eleve bukásra ítélt, shakespeare-i méretű tragikus hősnek tűnik, akit Szekfű Gyula némileg talán túlozva, de nem minden alap nélkül hasonlított Széchenyi Istvánhoz.”