Észak- és Dél-Amerika között száz kilométernyi autóút hiányzik az átkeléshez, és valószínű, hogy sosem lesz kész

Ha a térképre nézünk, azt láthatjuk, hogy Észak- és Dél-Amerika között a hozzájuk képest madzaggá vékonyodó Közép-Amerika tökéletes szárazföldi összeköttetést nyújt a két nagy kontinens között. De aki azt gondolja, hogy simán átautózik északról délre, annak csalódnia kell. Van egy rész a Panama-csatornától kicsit délre, a Darién-rés, ahol nem vezet át autóút, és ma is olyan gyötrelmes az átkelés ezen a bő száz kilométeres szakaszon, mint néhány évszázaddal korábban.

A Darién-rés mondhatni a célegyenesre fordulva okoz gondokat, a közép-amerikai Panama déli részén, és a már Dél-Amerikához tartozó Kolumbia északi régiójában képez szinte áthatolhatatlan akadályt. Ez a vidék egy óriási vízgyűjtő, tele mocsarakkal, sűrű esőerdőkkel, és kétezer méteres magasságig feltörő hegyekkel. Tipikusan isten háta mögötti hely, amelyet nem véletlenül tartanak számon a Föld egyik legbarátságtalanabb tájaként.

A környezeti tényezők erősen korlátozzák, hogy mit tud ott csinálni az ember, a régió legnagyobb települése alig haladja meg a négyezres lakosságszámot, a gazdaság jórészt kisüzemi mezőgazdaságra és a fakitermelésre épít, no meg az ezeknél valószínűleg jobban jövedelmező ember- és drogcsempészésre.

A csempészek helyismeretére valóban szükség lehet, mert errefelé nincs egy valamire való autóút sem. A Pánamerikai Autópálya (Pan-American Highway) a panamai Yaviza településnél szakad meg, hogy majd csak 106 kilométerrel odébb, a kolumbiai Turbo városánál induljon újra. Ezt a hézagot többször is megpróbálták már betömni, de minden kísérlet kudarcot vallott. Hol nem volt meg rá a pénz, hol logisztikai nehézségek tettek keresztbe, hol pedig környezetvédelmi aggályok miatt tették parkolópályára az útépítési projektet. Az őslakos törzsek sem szeretnék, ha jobban kinyílna számukra a világ, de olyan érvek is felmerültek már, hogy az út nélkül kisebb az esély arra, hogy észak és dél között átjut a szarvasmarhákat érintő száj- és körömfájás járvány, és a kábítószer-kereskedelmet is jobban kordában lehet tartani. Az autós összekötés jelenleg sincs napirenden, de az felmerült, hogy vasúti pályát építsenek, vagy újraindítsák az egykor működő kompjáratokat.

A Darién-résben az emberek leginkább gyalogszerrel vagy a vízrendszerén csónakokkal közlekednek. Egyik sem egy álomutazás, a dzsungelben egész nap eshet az eső, gyors folyású folyókon kell átkelni, jó esély van elkapni valamilyen trópusi betegséget menetelés közben, de vadállatok támadására is számítani kell, és az emberrablások is gyakoriak. A megközelíthetetlen vidék számos bűnözői csoportnak is menedéket nyújt, akik gyakorlatilag a törvények felett állnak.

A veszélyek ellenére a 2010-es évek óta sokan nekivágnak az átkelésnek, fontos migrációs útvonallá vált a Darién-rés, elsősorban venezuelai, ecuadori és haiti állampolgárok próbálják meg itt átverekedni magukat, de kínaiak is megjelentek már, hogy az Egyesült Államok felé folytassák az útjukat. Az utóbbi években sok külföldinek a könnyű vízumszerzés miatt Ecuador lett az első célállomás, és onnan indulnak tovább Kolumbiába, majd Panamába. Mára üzemszerűvé is vált a működés, tavaly több mint félmillió ember jutott át, miközben 2021-ben még csak 130 ezren voltak erre képesek. A szervezettséget és a valamiféle kiépítettséget jelzi az is, hogy míg korábban akár egy hétig is eltartott az út, ma már két és fél nap alatt le lehet tudni.

Az út azért így sem veszélytelen, sokan meghalnak, válnak szexuális bántalmazás áldozatává, vagy megsérülnek, megbetegszenek a dzsungelben. A panamai kormány már nemzetbiztonsági kockázatnak tartja az átkelést a Dariénen, a nemrég megválasztott miniszterelnök, José Raúl Mulino szerint azért is kell lezárni ezt a migrációs útvonalat, mert túl nagy költséget ró az országára a menekültek ellátása és az általuk okozott környezeti kárt is jelentősnek tartja.

Lassan, nagyon lassan, de azért járható autóval is

Mielőtt migrációs területté vált volna a Darién, több kalandor fantáziáját is megmozgatta az átkelés, így már száz évvel ezelőtt is terepjáró autós expedíciók indultak a panamai-kolumbiai határvidék dzsungelébe. Az első sikeres átkelés egy brazil csapat nevéhez fűződik, két katona, Leonidas Borges de Oliveira, Francisco Lopez da Cruz és egy fiatal szerelő, Mário Fava 1928-ban küzdötték át magukat két Ford T-modellel a dzsungelen. Az 1959-60-as Trans-Darién Expedíció is sikerrel járt, a Land Roverekkel 136 napig tartott az útjuk, miközben az átlagsebességük 201 méter per óra volt. Egy évvel később ezen a tempón sokat javítottak, két Chevrolet Corvairrel 109 nap is elég volt már az átkeléshez.

Az előbb említett expedíciókban az volt a közös, hogy egy-egy szakaszon hajóra tették a kocsikat, így az első valóban szárazföldi motorizált átkelésre 1972-ig kellett várni. A brit Ian Hibell végigmotorozta Amerikát a chilei Horn-foktól Alaszkáig, és útja során a Dariénen is átküzdött magát.

A dzsungel extrém túrázókat is vonz, az egyik legkülönösebb közülük Arthur Blessit hittérítő volt, aki 1979-ben egy 3,7 méteres fakeresztet is magával hurcolt az átkelés során, és ezzel a teljesítményével a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült.

Az 1980-as évektől kezdve egy brit cég kalandtúrákat is szervezett a területen, hátizsákos turistákat vezettek át a Dariénen, csónakot, autóbuszt, dzsipeket is használva, de az 1990-es évektől még veszélyesebbé vált az ott tartózkodás. A kolumbiai konfliktus alatt a Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői gerillahadsereg is bevette magát a dzsungelbe, megszaporodtak az erőszakos cselekmények és az emberrablások is.