Hogyan lett a rendőrök kedvence a fánk?

Az amerikai rendőrök ipari mennyiségben fogyasztanak fánkot – ezt mindenki tudja, akinek már volt valaha szerencséje Észak-Amerika bármilyen popkulturális termékéhez, sorozathoz, rajzfilmhez, nyugati parti rapszámhoz, akciófilmhez, reklámhoz, vírusvideóhoz. Az egyenruha és a kerek, általában töltött, olajban kisütött tészta annyira együtt jár, mint az egyenruha és az erőszakos túlkapás, ezek olyan igazságok, amikkel az ember leéli az életét, és bele sem gondol, hogyan alakulhatott ki. Így van, és kész.

Pedig ez az egész nem mindig volt így, de már elég régóta létezik, hogy azt gondolhatjuk. A jelenség maga az ötvenes években kezdődött, amikor a fánkosok, pontosabban a fánkot sütő pékségek voltak az egyetlen helyek, amik éjjelente nyitva voltak, amikor az éjszakai műszak járőrei az utcákat járták. Pontosabban nem is éjjel voltak nyitva, hanem hajnalban már kinyitottak, hogy a kora reggeli vásárlókat ki tudják szolgálni.

Michael Krondl a fánk történetéről szóló The Donut History című könyvében több egykori rendőrrel is beszélgetett a sütiről, és Seattle volt rendőrfőnöke azt mesélte neki, hogy az éjszakásoknak abban az időszakban nagyon kevés lehetőségük volt. Csomagolhattak ebédet, reménykedhettek abban, hogy van az útvonalukon egy éjjel-nappal nyitva tartó gyorsétterem, vagy felpakolhattak fánkokból. Norm Stamper szerint szinte mindig a fánkok nyertek, mert az akkori ízlés szerint a fánk finom volt, olcsó, és kényelmes megoldás.

Ez volt az az elég tág időszak, amikor megnyílt az Egyesült Államok két nagy fánklánca is, a Krispy Kreme, és a még Magyarországra is eljutó Dunkin’ Donuts, előbbi 1937-ben, utóbbi 1950-ben. Ugyancsak ez a korszak volt az, amikor a járőrök már nem gyalog jártak, hanem autóval – sokkal nagyobb távot tudtak megtenni, de valahol nyújtóztatni kellett a lábukat, és potenciálisan papírmunkát is kitölteni.

A The Donut History című könyvben megszólal egy volt oaklandi rendőr is, aki olyan sztorikat mesél, hogy a hatvanas években annyira elterjedt volt a fánkfogyasztás a rendőrőrsön, hogy a reggeli sorakozónál a felettesek a foltokból próbálták azonosítani, hogy a járőrök milyen töltelékeset ettek előző este. Amikor a hatvanas évek elején bevezették a golyóálló mellényt, visszatérő vicc volt a rendőrökkel szemben, hogy úgy néznek ki, mintha egy fánkosnál töltötték volna az előző hónapot.

William Rosenberg, a Dunkin’ Donuts vezére kifejezetten szerette volna, ha a biztos urak minél több időt töltenek a boltokban, és külön kérte a vállalati útmutatókban, hogy a fánkosok legyenek befogadók a rendőrökkel. Rosenberg ugyanis tudta, hogy ha rendszeresen rendőrautó parkol a Dunkin’ Donuts előtt, akkor kevesebb atrocitás fogja érni azt a boltot. A fánkozás elterjedése miatt a rendőrség hivatalos magazinja, a Police 1964-ben már azt kérte a járőröző olvasóitól, hogy legyenek szívesek nem elfogadni ajándékokat, és ezekbe az ajándékokba beletartozik a kávé és a fánk is. Aminek a megvásárlásától még egy rendőr sem ment csődbe.

Bár a fánk már megjelent az Egyesült Államokban az 1600-as években, az igazi népszerűsége az országban nem ott kezdődött, hanem egy óceánnal arrébb. 1917-ben az első amerikai hadoszlop megérkezett az első világháborúba, Franciaországba, velük együtt pedig az Üdvhadsereg néhány tagja is, élükön Helen Purviance-szel. Purviance kitalálta, hogy a katonák kedvét fel lehetne dobni azzal, ha fánkot sütnének. Először csak napi kétszázat sütöttek ki egy kis kályha mellett, de sikerült azt a kályhát annyira kibővíteni és felfejleszteni, hogy volt olyan nap, amikor kilencezer darabot sütöttek ki. Purviance a háború végéig a fronton volt, hazaérkezése után tanárként dolgozott, 1936-ban pedig kerek-perec kijelentette, hogy elege volt egy életre a fánkokból. Kilencvenöt éves korában halt meg, 1984-ben.

A hajnalban nyitva tartó fánkos az első világháború után terjedt el az Egyesült Államok nagyvárosaiban, és nagyjából a második világháború utáni időszakig kellett várni, hogy a kisebb településeken is megjelenjen. Ahogy a hajnali fánkot fogyasztó rendőr sztereotípiája is.