A 17. század egyik legnagyobb sikertörténete a Holland Kelet-indiai Társaságé. Az 1602-ben alapított vállalat volt az első igazi multinacionális cég: világszerte kereskedett, és először bocsátott ki részvényeket, életre hívva a modern tőzsdét. Kiterjedt gyarmatbirodalmat épített ki (főleg Ázsiában), és igen hamar nagy hatalmú globális tényezővé vált, saját hadsereggel és flottával. Nem meglepő, hogy egy ilyen történet több oldalát vérrel írják, és mind közül az egyik legvéresebb a Batavia első és utolsó utazása – még ha nem is a globalizációról szól, hanem az emberi gyarlóság szörnyű tanmeséje.
Batavia nemcsak egy hajó, hanem egy város neve is: 1619-ben a Társaság elfoglalta a mai Indonézia fővárosát, Jakartát, és egyszerűen átkeresztelte Bataviára (a holland területeken korábban élt ókori törzs, a batávok után). Majd amikor 1628-ban a vállalat flottája új büszkeséget kapott, az új hajót is Bataviának nevezték el, talán azért, mert a város volt a jármű első úti célja. 56 méter hosszú volt, nagyjából ugyanilyen magas, legfeljebb 650 tonnányi rakományára 24 ágyú vigyázott, és persze a Társaság katonái. A vadonatúj fregatt hat kisebb kísérőhajóval 1628. október 27-én futott ki először tengerre a hollandiai Texel kikötőjéből, azzal a céllal, hogy fűszereket és más javakat hozzon a távoli gyarmatokról. Elvileg 341-en indultak volna el a hajón, gyakorlatilag valamivel kevesebben, néhány utolsó pillanatban kereket oldott dezertőr miatt. A létszám kevesebb mint kétharmadát tette ki a legénység. Nagyjából száz katona is volt az utasok között, valamint pár tucat civil – köztük 22 nő és néhány gyerek. A Batavia velük indult el Bataviába – és sosem érkezett meg oda.
A puskaporos hordó kanócai
A Holland Kelet-indiai Társaság hajóin nem a kapitányé volt a legmagasabb rang, hanem a legfőbb kereskedőé (opperkoopman), aki azért felelt, hogy az utazás profitot hozzon. A Batavián ezt a posztot Francisco Pelsaert töltötte be, helyettese Jeronimus Cornelisz volt, rangban pedig kettejük között helyezkedett el a hajóskapitány, Ariaen Jacobsz. Pelsaert akkor már túl volt egy utazáson, és hét évet töltött Indiában, így a Társaság tapasztalt alkalmazottai közé tartozott. Jacobsz szintén gyakorlott tengerjáró volt, de az alkoholt a sós víznél még jobban ismerte, ezért nem jöttek ki jól Pelsaerttel: ellentétük addig fajult, hogy Pelsaert az egész legénység előtt, nyilvánosan megszégyenítette a kapitányt részeges viselkedéséért.
Cornelisz gyakorlatilag új életet kezdett a hajóúttal, illetve menekült a régitől. Patikus volt, de az üzlete tönkrement, emellett családi tragédia érte, amikor gyermeke pár héttel a születése után meghalt – és amikor a halál okaként szifiliszt állapítottak meg, Cornelisz becsülete is odalett. Ráadásul a Torrentiusként ismert festő, Johannes Symonsz van der Beeck követője volt, és éppen akkortájt szorult a hurok Torrentius körül. A festő
eretnek nézeteket vallott: azt, hogy Isten azt várja el, hogy az emberek rövid földi idejüket minél jobban kiélvezzék.
Ezzel eléggé szembement a hedonizmust éppen hogy korlátozó vallással, így bíróságra, majd kínpadra került, végül Angliába menekült. Cornelisz nem akart ilyen sorsot magának, inkább bejelentkezett egy távoli hajóútra.
A Dollop amerikai podcast által is részletesen leírt történet fontos mellékszereplője még a 27 éves, a leírások szerint gyönyörű Lucretia Jansz, aki egy Bataviában élő kereskedő felesége volt, és férjéhez utazott volna a hajón. És említsük meg még a legénység számos, Corneliszhez hasonlóan nem feltétlenül makulátlan múltú tagját, akik között valószínűleg bűnözők is akadtak. A Társaság ugyanis gyakorlatilag csak két feltételt követelt meg keményen a hajóikra jelentkezőktől: 1. ne legyenek katolikusak, 2. írjanak alá egy ötéves szerződést (tegyük hozzá, hogy a Társaság hajóin nagyjából három év volt a várható átlagos élettartam).
Zátonyra futott zendülés
Az út nem indult jól: az Északi-tengeren a konvoj olyan heves viharba került, ami teljesen szétszórta a hajókat, és ezután a Batavia csak két kísérőhajóval tudta felvenni a kapcsolatot. A Jóreménység fokáig aránylag eseménytelenül zajlott az út, de az addig tartó négy hónap alatt rengeteg feszültség gyűlt fel a legénység egy részében. Jacobsz a megszégyenítés miatt neheztelt a kapitányra, de Lucretia Janszra is, aki visszautasította a közeledését – akárcsak Corneliszét, aki szintén szemet vetett a nőre. Nem sokkal azután, hogy elhagyták Afrika déli partjait, Pelsaert lebetegedett és napokig a kabinjában feküdt, amitől tovább lazult a fegyelem. És ne felejtsük el, hogy a raktér tele volt azzal a pénzzel, amin a fűszereket vásárolták volna Bataviában: a sokszor szegényes körülmények között tengődő tengerészeket csak egy fedélzet választotta el 12 ládányi ezüstguldentől, ami bizonyára frusztráló volt.
Jacobsz, Cornelisz és a hozzájuk közel álló legénységi tagok között egyre többször került szóba a zendülés. A szavakat tett követte: Cornelisz az Indiai-óceánon eltért a tervezett útiránytól, és szándékosan elszakadt a maradék kísérőhajóktól. Ezután egyik este néhány ember maszkot húzott, és megtámadta Lucretia Janszt.
Levetkőztették a nőt, és bár nem erőszakolták meg, genitáliáit szurokkal és fekáliával kenték be.
Jó esély van arra, hogy ez nem valami kicsinyes bosszú volt a magasabb társadalmi helyzetű, mindenkit elutasító nőn, hanem egy nagyobb terv része. Corneliszék valószínűleg úgy képzelték, hogy mivel az elkövetők nem azonosíthatók, az incidens után Pelsaert kénytelen lesz az egész legénységet megbüntetni, ami tovább szítja majd az elégedetlenséget. Ha ez volt a terv, nem vált be: Jansz a hangjáról felismerte és megnevezte egyik támadóját, Pelsaert pedig nem büntetett meg senkit, hanem halogatta a döntést, valószínűleg egy kikötőben akarta elintézni az ügyet. Erre azonban már nem kerülhetett sor, ugyanis a Batavia napokkal később, 1629. június 4-én zátonyra futott.
Az eltérített fregatt Ausztrália nyugati partjától nagyjából nyolcvan kilométerre szenvedett hajótörést, a Houtman Abrolhos szigetcsoportnál. (Ne felejtsük el, hogy akkor Ausztrália és környéke nem volt alaposan feltérképezve.) A több mint 120, kisebb-nagyobb szigetből és zátonyból álló szigetcsoport nem véletlenül volt lakatlan: csak madarak és fókák tanyáztak rajta, édesvíznek pedig nyoma sem volt. A zátonyokon fennakadt Bataviáról csónakkal az egyik szigetre menekítették az utasok nagy részét, csak 70 ember maradt a hajón. Közülük kerültek ki az út első halottjai, amikor a hajótest kettétört és elsüllyedt: 40 ember fulladt meg, a többiek partra evickéltek valamelyik közeli szigeten, legutoljára Cornelisz.
A hajótöröttek két, szomszédos szigeten táboroztak. Az egyiken Pelsaert, Jacobsz és még vagy negyven ember rendezkedett be, a többiek a másikon, ami később a Beacon Island (kb. Vészjel-sziget) nevet kapta. Pelsaerték felmérték, hogy a vízhiány hamar égető probléma lesz, ezért csónakkal körbejárták a közeli szigeteket, majd Ausztrália partjainál is tettek egy próbát, de nem találtak vizet. Ekkor Pelsaert úgy döntött, hogy nem kockáztat tovább szinte ismeretlen vizeken, hanem a hajó legnagyobb csónakjával megindul Batavia városa felé, és onnan hoz segítséget. A kilenc méter hosszú jármű nagyjából 40 embert bírt el kényelmesen, de 48-an indultak rajta útnak a szeszélyes óceánon. A sziget, ahol korábban Pelsaerték táboroztak, ekkor kapta a többiektől az „Árulók szigete” nevet (a földdarab a mai napig Traitors Island néven szerepel a térképeken). A maradók ugyanis úgy érezték, hogy vezetőjük cserbenhagyja őket, és egyáltalán nem számoltak azzal, hogy valaha még viszontlátják őt. Így gondolta ezt Cornelisz is, aki a legfőbb kereskedő és a kapitány távozásával a rangidős parancsnokká lépett elő Beacon Islanden, és felidézte Torrentius tanítását: elkezdte kiélvezni a maradék földi életét.
A pokol szigetei
Az elkeseredett hangulatban Cornelisz könnyen maga köré gyűjtött egy nagyjából negyvenfős keménymagot, aztán nekikezdett felszámolni a többiek esetleges ellenállását. Először egy kb. 45, emberből álló expedíciót toborzott, és egy közeli szigetre (ma Seals Island) küldte őket, hogy keressenek vizet. Cornelisznak esze ágában sem volt visszahozni a csapatot, amit eleve úgy válogatott össze, hogy az általa koloncnak gondoltak kerüljenek bele – az volt a terve, hogy ők majd sorra szomjan halnak a távolban. Hasonló sorsot szánt egy másik csapatnak, ahova húsz katonát osztott be egy Wiebbe Hayes nevű tiszt vezetésével. Őket a szigetcsoport egyik legnagyobb szigetére, a Nyugat-Wallabi-szigethez küldte el, de fegyvert nem adott nekik.
Miután Cornelisz megosztotta a csapatot, elkezdett uralkodni a maradékon. A Beacon Islanden akadt még néhány ember, akitől komolyabb ellenállást várt, őket egyenként elveszejtette: mondvacsinált kutatóutakra küldte őket pár hű emberével, akik aztán a tengeren vízbe lökték az áldozatokat.
Ezzel megkezdődött egy olyan erőszakspirál, ami az emberi aljasság legsötétebb mélységeit tárta fel.
Cornelisz terve az volt, hogy ha valaha arra téved egy hajó, ami megmentené őket, embereivel majd elfoglalja azt, összeszedi a Batavia kincsét, aztán új életet kezd valahol, sőt egy idő után már saját királyságot vizionált. Mindenkit, aki nem passzolt bele elképzeléseibe, a víz és más erőforrások felesleges pusztítójának gondolt, és el akart takarítani az útból. Ő maga nem ölt, de élet és halál ura volt, mert akire rámutatott, azzal végeztek a pribékjei – akik eleinte azért engedelmeskedtek, nehogy ők is bevégezzék, de később többen már élvezetből gyilkoltak.
Cornelisz nem kímélte a nőket, a gyerekeket és a betegeket sem. Egy éjszaka 11 beteg torkát vágatta el. Egy másik alkalommal egyik embere azért fejezett le egy gyereket, hogy kipróbálja, mennyire éles a kardja. A nők közül csak azokat hagyta életben, akiket emberei gyakorlatilag szexrabszolgaként használtak (Lucretia Janszt is, akihez csak Cornelisz nyúlhatott). Amikor pedig azt látta, hogy a horizonton még hetek után is mozgás van a Seals Islanden, odaküldött pár embert, hogy végezzenek a víz nélkül hagyott, legyengült csapattal. Cornelisz rémuralma három és fél hónapig tartott. Ezalatt legalább 110, más források szerint 125 embert öletett meg, köztük egy csecsemőt (őt azért, mert zavarta a sírása).
Füst a távolban
Cornelisz két fejleménnyel nem számolt. Az egyik az volt, hogy a Nyugat-Wallabi-szigetre küldött különítmény Hayes vezetésével vizet és élelmet talált. Így Hayes csapata életben maradt – sőt, egy idő után már több táplálékhoz jutott, mint Cornelisz táborának lakói. Néhány, a vérengzést elkerülő túlélő átúszott hozzájuk, tőlük megtudták, hogy milyen őrület tombol a táborban. Fegyelmet tanult katonák voltak, felkészültek a rosszra: a rendelkezésükre álló anyagokból fegyvereket készítettek maguknak, sőt egy kisebb erődöt is összehordtak kövekből, és őrséget szerveztek.
Amikor Hayesék leadták a megbeszélt füstjelet, amivel értesítették Beacon Islandet arról, hogy vizet találtak, Cornelisz megijedt. Támadócsapatot indított a Nyugat-Wallabi-szigetre, de Hayesék végül legyűrték az agresszorokat. Cornelisz ezután öt emberével személyesen csónakázott át a Nyugat-Wallabi-szigetre, hogy rangidősként rendre utasítsa Hayeséket, de ezzel csak azt érte el, hogy a fogságukba esett. Ezután egy maroknyi Cornelisz-hű ember egy Wouter Loos nevű zendülő katona vezetésével újraszerveződött, és ezúttal lőfegyverekkel támadták meg Hayeséket. Egy mindkét oldalon emberéleteket követelő csatában majdnem sikerült győzniük, de végül alulmaradtak, és ekkor, a drámai tetőponton történt meg a másik fejlemény, amivel Cornelisz nem számolt:
Pelsaert visszatért.
A Batavia hajó egykori vezetője és 47 kísérője ugyanis 33 viszontagságos nap után csónakon eljutott Batavia városába. Ott egy hetet töltöttek, ezalatt a Társaság a Batavia elsüllyedésért felelősségre vonta a hajó fedélzetmesterét és kapitányát. Az előbbit kivégezték, Jacobszot pedig börtönbe vetették. A gyarmat kormányzója ezután Pelsaert rendelkezésére bocsátotta a Sardam nevű hajót, és a csapat visszaindult a túlélőkért. Az út visszafelé majdnem kétszer annyi ideig – 63 napig – tartott, főként azért, mert nehezen találták meg a nyílt tengeren a kis szigetcsoportot. Már októberre fordult a naptár, mire horgonyt vetettek a Houtman Abrolhosnál.
Amikor a Sardam felbukkant, Pelsaert néhány emberével csónakba ült, és partra szállt. Szerencséjére Hayesék fogadták, és röviden elmondták, mi történt, valamint azt, hogy úgy tudják, egy ellenséges csapat éppen a Sardam felé indult csónakkal, hogy elfoglalják a hajót. Pelsaert azonnal visszafordult, és még időben értesíteni tudta a hajót, így a támadókat rövid tusa után elfogták. Cornelisz csapatának maradéka rögtön letette a fegyvert, ahogy meglátta Pelsaertet.
Megtorlás és áldozathibáztatás
Pelsaert kihallgatta a túlélőket, és így tudta meg, hogy már a hajótörés előtt zendülés szerveződött, és hogy milyen szerepe volt ebben Cornelisznak és Jacobsznak. Cornelisz tagadott és másokra hárította volna a felelősséget, de senki nem hitt neki, és a kínvallatások során lassan beismerte több tettét. Pelsaert rögtönítélő bírósága halálra ítélte őt és hat társát, és az ítéletet másnap, október 2-án végrehajtották. Seals Islanden állítottak bitófákat, azokra akasztották a hét elítéltet, de előtte vésővel levágták a jobb kezüket (Cornelisznek a balt is), ami a Társaság ellen vétők büntetése volt. Ők lettek az első európai emberek, akiket Ausztráliában törvény szerint kivégeztek. Két további zendülő is kétes elsőbbséget szerzett: Wouter Loos és egy Jan Pelgrom de Bye nevű hajósinas bűneit kisebbnek ítélte Pelsaert, büntetésük száműzetés lett. Ausztráliában partra tették őket, és soha többet senki nem hallott róluk, de így is ők voltak az első európai telepesek a kontinensen, még ha kényszerből is.
Pelsaert a Sardam legénységével sikeresen felhozatott az elsüllyedt roncs pénzesládái közül tízet, majd elhajóztak. A Batavián útnak indult közel 340 emberből csak 122 érkezett meg Bataviába. A nők közül öt, a gyerekek közül csak egy élte túl a vérengzéseket. A gyarmati fővárosban további perek és ítéletek következtek, mindenkit felelősségre vontak, aki részt vett a Cornelisz körüli őrületben. Öt további embert felakasztottak, másokat bebörtönöztek, megkorbácsoltak, de olyan is akadt, akit áthúztak egy hajó alatt vagy ledobtak az árbocról. Cornelisz jobbkezét, Jacob Pieterszt kerékbe törték, ami akkoriban a kor legsúlyosabb büntetésének számított. Jacobszot is elővették, de kínvallatás során sem ismerte be, hogy zendülést tervezett volna. Így a kivégzést megúszta, további sorsa ismeretlen (valószínűleg a bataviai börtönben halt meg).
Pelsaert sem kerülte el a felelősségre vonást: a vállalat úgy gondolta, ő is hozzájárult a történtekhez azzal, hogy nem szerzett tekintélyt magának a legénységben. Vagyonát elkobozták, és egy éven belül betegségben meghalt. Lucretia Jansz a túlélők között volt, de Bataviában megtudta, hogy a férje már nem él. A perekben őt is megvádolták, a „minek húzott olyan rövid szoknyát” logika mentén: a vád szerint viselkedésével kiprovokálta a történteket, sőt a gyilkosságokat. Jansz mindent tagadott, mire a vád képviselői kínvallatásra kértek engedélyt, de nem tudni, hogy megkapták-e. Mindenesetre a nő komolyabb büntetést nem kapott, mert 1635-ben hazatért Hollandiába, és ott élt második férjével 1641-ben bekövetkezett haláláig. Hayes volt az, aki jól jött ki a rémálommá vált hajótörésből: hősként ünnepelték, őt és embereit is előléptették. Későbbi sorsa ismeretlen.
A Társaság tanult az esetből, a maga módján: hoztak egy törvényt, ami minimálisra korlátozta a nők jelenlétét a hajókon.
A Batavia roncsának helyét 1963-ban találták meg, ezután több leletet is felhoztak róla, például egy horgonyt, ezüstpénzeket és ágyúkat. A roncs körüli szigeteken is végeztek ásatásokat, így találtak Beacon Islandon 17. századi használati tárgyakat és tömegsírokat, amikből erőszakos halál nyomairól tanúskodó csontok kerültek elő. A leletek a Nyugat-Ausztráliai Hajózási Múzeumban megtekinthetők a Perth mellett található Fremantle-ben. A hollandiai Lelystadban pedig a Batavia replikáját lehet megcsodálni: a hajót a roncsok és a korabeli leírások mellett a hasonló kortárs hajók, például a Vasa alapján építették (aminek a szomorú történetét már megírtuk a Telexen).
Az utóbbi években a Batavia-sztori forró kutatási terület lett. Hat évvel ezelőtt elkezdték a modern dns-elemző technikákkal újra megvizsgálni a csontokat, és további sírokat is feltártak. A kutatások most is zajlanak, az ausztrál régészek már több mint húsz csontvázat elemeznek, és abban bíznak, hogy sikerül további részleteket megtudni arról, mi történt 1629-ben a szigetcsoporton. A Batavia utazásáról számos könyv mellett két dokumentumfilm is készült, sőt egy opera is, amit a Sydney-i Operaházban mutattak be.
