Nem véletlen, hogy meglehetősen kevés ország vetemedik ultramodern vadászgépek fejlesztésére és gyártására. A jelenlegi legfrissebb technológiát magába foglaló ötödik generációs vadászrepülőgépek között kínai, orosz, amerikai és japán fejlesztés (és/vagy gyártás) mellett indiai, iráni, pakisztáni és török projekteket találunk – vagyis többnyire atomhatalmakat, vagy oda felzárkózni próbáló geopolitikai nagypályás versenyzőket. Hogy miért egy ilyen szűk, exkluzív körre korlátozódik egy hasonló volumenű vállalkozás, azt Kanada az 1950-es években saját bőrén és pénztárcáján tapasztalta meg. A 1959. február 20-án csúfos véget érő projekt az Avro Canada CF-105 Arrow elfogó vadász fejlesztése volt.
Kanada a második világháború után döntött úgy, hogy megpróbál beszállni a légi nagyhatalmak közé, méghozzá egy saját fejlesztésű vadászgéppel. Az alapok úgy-ahogy megvoltak, hiszen a világháború alatt kanadai repülőgépgyárak is segítették a szövetséges erőket, többek között a Hawker Hurricane és az Avro Lancaster bombázó tervei alapján is készítettek vadászgépeket.
A gyárak tehát megvoltak, képzett munkaerő is volt, a brit Avro mintájára alapított Avro Canada pedig nem szabott határt a tervezőknek, bármiben gondolkodhattak a vadászrepülőktől kezdve az utasszállítókon át az űrrepülőgépekig.
Nem állt rá készen az ország
A gyár későbbi csődjéhez részben hozzájáruló Avro Canada CF-105 Arrow terve 1953-ban született meg, majd 1955-re több komolyabb módosítással alakult ki a végleges terv, ráadásul annyira eltökéltek voltak, hogy az első prototípust nem is kézzel építették, hanem a gyártószalagon rakták össze, abban bízva, hogy hamar beindulhat a sorozatgyártás. Ez volt az első alkalom a világ repülőgyártásában, amikor egy ennyire bonyolult gép első darabja nem kézzel készült.
Mire odajutottak, hogy elkészüljön az első darab, számos, nem kis akadályt kellett leküzdeni az Avrónál. A CF-105 Arrow a gyártás mellett több más kategóriában is forradalmi volt: úgy tervezték, hogy 15 ezer méteres magasságban legalább 1,5-szeres hangsebességgel haladjon és tüzelni is tudjon, de a tervezőasztalon megálmodott Mach 1,98 sebességet további fejlesztésekkel még tovább javíthatták volna.
Fontos megjegyezni, hogy mindezek mellé egy meglehetősen nagy testű vadászgépről volt szó, 23,7 méteres hosszával, 15 méteres fesztávolságával és 25 tonnás súlyával kétszer akkora volt, mint a jelenleg használatos Eurofighter Typhoon.
Csakhogy ahhoz, hogy mindez ne csak a tervrajzon, hanem a valóságban is működőképes legyen, teljesen új fegyverrendszert és rakétát is terveztek az Arrow-hoz, ami a kedvezőbb légellenállás miatt a géptesten belül hordozta a rakétákat, és csak indítás előtt engedte ki azokat. Emellett felmutatta még a világ első fly-by-wire rendszerét élő telemetriai adatokkal, amiben nem hidraulikus módon irányították a gépet, hanem a a vezérlő szervekben elhelyezett szervómotorokkal, amit a pilóta egy speciális számítógépes felületen irányít.
De ha már ott voltak a tervezőasztalnál, akkor egy teljesen új, könnyűsúlyú hajtóművet is megálmodtak, az ígéret szerint pedig az Orenda Iroquois hajtóművel az akkori sebességi rekordot is megdönthették volna.
Csakhogy mindezzel együtt annyira kifinomult lett az Arrow, hogy egyetlen hely sem maradt Kanadában, ahol tesztelni tudták volna, így be kellett kéredzkedniük a NASA elődjéhez, az amerikai Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Testülethez, vagyis a NACA-hoz.
Brutális pénzt öltek bele
Az első prototípus 1957. október 4-én, éppen a Szputnyik–1 fellövésének napján gurult ki a gyárból 14 ezer ember szeme láttára, a következő másfél éven belül pedig összesen négy, gyengébb motorral szerelt prototípus állt már készen, illetve elkészült egy ötödik is a frissen tervezett és legyártott Iroquois hajtóművel. Továbbá kész voltak a tervei két még fejlettebb verziónak, az egyik a hangsebesség háromszorosával, a másik az ötszörösével tudott volna repülni.
Csakhogy 1959 februárjára már 250 millió kanadai dollárt áldoztak a projektre, és további százmilliók kellettek volna, hogy eljussanak a végére, így John Diefenbaker miniszterelnök úgy döntött, hogy nem finanszírozza tovább a gép fejlesztését. A döntést káromkodva jelentette be az Avro elnöke a munkásoknak, akik hónapokon belül a szakma hitech csúcsán dolgozó, irigyelt specialistákból munkanélkülivé váltak.
Az eredeti cél szerint az Arrow a Szovjetunióból érkező, nukleáris töltettel felszerelt bombázók ellen jelentett volna védelmet Kanadának és az Egyesült Államoknak, de mire kigurult az első gép a gyár elé, egyre valószínűbbé vált, hogy nem bombázók, hanem interkontinentális ballisztikus rakéták hordozzák majd a nukleáris robbanófejeket, – azok ellen pedig nem sok védelmet nyújtott az Arrow.
„Valószínűleg miénk volt a világ akkori legjobb szuperszonikus vadászgépe, elméletben. Gyakorlatban viszont túl sok volt vele a gond”
– foglalta össze röviden az 1950-es évek végére kialakult helyzetet Randall Wakelam, a Royal Military Collage történelemprofesszora.
Diefenbaker utasítására mind az öt elkészült prototípust darabjaira vágták szét, hiába vette volna meg őket az Egyesült Államok. A gép így kárba veszett, az emberanyag viszont nem, a NASA ugyanis egyből lecsapott 32 vezető mérnökre, akik később a Mecury, Gemini és Apollo küldetéseken is vezető szerepben dolgoztak – egyikük, Owen Maynard például a Holdra szálló egység vezető tervezője lett.
Az Avro Arrow felszállás közben
Fotó: Avro Canada / Canada Aviation and Space Museum
Kicsempésztek egy darabot?
A gyár bezárását jelentő 1959. február 20-i bejelentés után nem sokkal elkezdett terjedni a pletyka, hogy az egyik prototípust biztos helyre csempészte az egyik tesztpilóta, és a gépek feldarabolásáról készült felvételeket megvizsgálva valóban úgy tűnt, hogy az RL-202-es gép nincs közöttük. Többen állították, hogy hallottak is egy gépet felszállni azon a februári napon. Ha így is történt, a kérdéses repülő soha nem került elő.
A gép tervrajzai viszont igen, holott azokat is meg kellett volna semmisíteni, de az egyik vezető műszaki rajzoló, Ken Barnes háza pincéjében elrejtette azokat, méghozzá olyan jól, hogy 2020 januárjáig elő sem kerültek. A nagy megsemmisítési lázat egyébként az tüzelte, hogy a gyanú szerint egy szovjet kém dolgozott az Avro munkásai között – ezt a gyanút részben igazolta később a leszerelt KGB-hírszerző Vaszilij Mitrohin könyve, A Mitrohin-archívum.
A gépről később több másolat is készült eredeti méretben, de mindegyik röpképtelen, csak kiállítási darabként használják légibemutatókon és múzeumokban.
Források: BBC | New York Times | Military History Now
