A rendszernek kapóra jön a „szarkeverő anyák” tevékenysége

Meddig terjed a szülők hatásköre, ha van egy problémás gyerek az osztályban? Oké az, ha összefognak az anyák a vélt vagy valós közjó érdekében? Előző cikkünkben a Kiemelt figyelem című interaktív közösségi színház előadásáról írtunk. A kitalált darab röviden arról szólt, hogy milyen az, amikor a szülők a szerepkörüket túllépve, egyfajta önbíráskodó igazságosztóként lépnek színre, majd ezzel kisgyerekeket és egész családokat rekesztenek ki egy osztályközösségből. Arra biztattuk olvasóinkat, hogy osszák meg hasonló történeteiket, ha szeretnék.

„Nagyon megrázó volt olvasni a cikkét, eddig valahogy azt hittem, ilyen szörnyűség csak velünk eshetett meg” – kezdődik az egyik olyan olvasói levél, amelyben egy anya, Éva (a nevét kérésére megváltoztattuk) meséli el, mi történt a kisfiával iskolai pályafutása első heteiben.

Mindez hat évvel ezelőtt történt a lakóhelyük szerinti körzetes iskolában. Érdemes még egyszer hangsúlyozni, hogy egy óvodából épp az iskolába került kisgyerekről van szó. A beiratkozáskor Éva a férjével és a gyerekükkel együtt bement az iskolába és – mint mondja, naivan és jóhiszeműen – elmondták az igazgatónak, hogy a fiuk ADHD-s. A diagnózist is leadták „abban a reményben, hogy így majd a felkészült és szakmailag kompetens pedagógusok a számára megfelelő fejlesztésben tudják őt részesíteni. Utólag már persze nyilvánvaló, hogy nevetségesen naiv hozzáállás volt ez részünkről.”

A fiuknak már az első hetekben konfliktusai voltak más kisfiúkkal, ami a harmadik hétre, szeptember végére azt eredményezte, hogy néhány anyuka szervezkedni kezdett és követelték az igazgatónál a gyerekük és még két másik kisfiú mielőbbi eltávolítását. Az osztály tanítónője is támogatta őket.

Éváékkal senki nem beszélt, az igazgató viszont összehívott egy „rendkívüli szülői értekezletet”, ahol kiderült, hogy nyolc anyuka azzal fenyegette meg az igazgatót, hogy ha azonnal nem teszi ki ezt a 3 gyereket, akkor ők veszik ki a sajátjaikat.

„Az igazgató ezen berágott – de nem rájuk, hanem ránk, merthogy

ilyen elvetemültek vagyunk, hogy benyomjuk ide a defektes gyerekeinket. Az igazgató ott, a nagy plénum előtt konkrétan az »agyilag zokni« kifejezést használta az ilyen problémás gyerekekre,

és nekünk rontott mindenki előtt, hogy mégis, hogy képzeljük, hogy ha 8 gyereket kivesznek az osztályból – miattunk! – akkor megszűnik az osztály! Ezt nem akarhatjuk, ugye nem?! Vigyék valahova a gyereket, lehetőleg holnaptól.”

Az igazgató így a szülőket tette felelőssé amiatt, „ha esetleg az elégedetlen szülők elviszik a gyerekeiket, nem pedig saját magát, aki engedett a zsarolásnak” – összegzi Éva a történteket.

Felidézi a rendkívüli szülői eseményeit is: „Valaki vette a fáradságot, hogy összeírja, begépelje, kinyomtassa és sokszorosítsa a fiúk »bűnlajstromát«, és mindenáron fel akarták olvasni, ki és miféle gaztetteket követett el. Szerencsére ezt a jobb érzésű szülők leállították, annak dacára, hogy a tanítónő is pártolta volna.

Többször elhangzott, hogy az »ilyen gyerekeknek« nincs helye az »egészséges és normális« gyerekek között. Rettenetes volt ezt megélni.”

Az egyik kisfiú anyukája helyben kapitulált és biztosított mindenkit, hogy elviszi a gyereket, még nem tudja, hova, de azonnal; és bocsánatot kért, hogy a gyereke eddig is zavarta az osztályt. Másnap ez a kisfiú már be se ment az iskolába. Éváék kiálltak a gyerekük mellett, és megpróbálták elmagyarázni a szülőknek, hogy „az ADHD nem valami szörnyű, ragályos betegség, amitől félteni kell a többi gyereket, és, hogy a fiunk egyáltalán nem közveszélyes dühöngő, ahogy beállítani próbálták. De ők, az igazgatóval és a tanítónővel együtt csak azt akarták hallani tőlünk, hogy holnaptól a gyerek már nem fog bejönni”.

Éva a következő naptól fogva iskolákat hívogatott, ami nem volt egyszerű: egy hét alatt összesen 14 iskolát keresett fel személyesen vagy telefonon, de mindenhonnan elutasították, csak megfelelő lakcímkártya birtokában lettek volna hajlandóak felvenni a fiát. A keresgélés időszaka alatt összesen két empatikus igazgatónővel találkozott, akik mutattak ugyan együttérzést, „de őszintén megmondták, hogy nem tehetik meg a saját tanítóikkal, hogy év közben betesznek az osztályukba egy problémás gyereket.”

Végül egy hét után sikerült találnia egy fizetős, alapítványi iskolát, ezalatt a fia továbbra is bejárt az iskolába, ahol a tanító néni külön ültette, nem érintkezhetett a többiekkel, nem kapott feladatokat, az anyukák rászóltak és megfenyegették.

A rendkívüli szülői után két nappal az igazgató felhívta Évát, hogy mégis miért van még mindig az iskolában a gyereke? „Mondtam neki, hogy sajnos két nap alatt még nem sikerült másik iskolát találnunk, mire megfenyegetett, hogy feljelent minket a gyermekvédelmi hatóságnál vagy gyámhivatalnál amiatt, hogy egészségügyileg veszélyeztetjük a gyerekünket. Ezen egészen elhűltem és nem is értettem. Kiderült, hogy a fiam orvosi diagnózisát szedte elő, amit neki korábban jóhiszeműen átadtunk, és amibe az orvos beleírta, hogy a gyerek gyógyszeres kezelését mi, szülők elutasítottuk. (Ez tényleg így volt, gondolkodási időt kértünk, amire az orvos azt mondta, persze, gondoljuk át.)”

A kisfiú iskolakezdése örökre mély nyomokat hagyott bennük. „Még mindig nehezemre esik erről írni, szörnyű trauma volt ez az egész családunknak, de főleg a kisfiamnak, amit még ma sem hevert ki teljesen és azt hiszem,

a személyiségét örökre meg fogja határozni ez a rémes iskolakezdés, és ahogy (el)bántak vele.”

Szerinte történetük mozgatórugója „az emberi gonoszság, a kicsinyesség, a tudatlanság és legfőképp a tragikusan kivéreztetett oktatási rendszer. Hogy nincs iskolapszichológus, nincs felkészült, differenciált oktatásra képes tanító, hogy 35 kis elsős van bezsúfolva egy osztályba, satöbbi.”

A fizetős alapítványi iskolába, ahová a kisfiukat kimenekítették, egy évig járt, majd a második tanévtől egy kisebb állami iskolába vitték át, ahol egy empatikus, toleráns és felvilágosult tanítónő osztályába került. „Ez valóságos áldás volt!

Csodák csodája, az elfogadó légkörben soha, semmiféle probléma nem volt vele.”

Évához hasonlóan több érintett anya írt nekünk, és szinte mindenki leszűrte a tanulságot, hogy az iskola és a szülőtársak előtt mindenáron titkolni és tagadni kell, ha a gyerek problémás, a fejlődése nem neurotipikus, netán SNI-s. „A második, hogy a rendszernek – esetünkben a tanítónőnek és az igazgatónak – nagyon is kapóra jön a szarkeverő anyukák tevékenysége, mert ez segédkezet nyújt nekik abban, hogy a számukra kellemetlen gyerekektől gyorsan megszabaduljanak” – vélekedik Éva.

Szinte minden történetben visszatérő motívum, amikor egy ideig az érintett szülők tudta nélkül megy a szervezkedés, majd az iskola a gyermekvédelemnél történő bemószerolással zsarolja a családot. Semennyire nem egyedi a „vagy a gyerek megy el, vagy leadom az osztályt”-ultimátum sem a tanárok részéről. És van még egy jellemző motívum szinte valamennyi történetben: az eset után a meghurcolt gyerekek, a szülők, de még a testvérek is gyakran poszttraumás és elhúzódó stressz tünetekkel küzdenek, ami miatt nemcsak az érintett gyerek, de gyakran komplett családok is pszichológushoz járnak.

Miért tartunk itt?

Érdemes megnézni, miért alakulhatnak ki iskolákban a józan ész számára érthetetlen tömeghisztériák, kirekesztések, és miért reagál így sok iskola az átlagostól eltérő vagy nem neurotipikus gyerekekre.

Az esetek nagyon összetettek, egyszerre érintik az egyéneket, a közösséget, de társadalmi-kulturális vetületük is van – vélekedik Peer Krisztina gyermekpszichológus, a Telex állandó szakértője.

„Onnan indítanék, hogy egy osztályközösség életében – már a kezdetekkor – mennyire fontos a bizalmi légkör a szülők és a pedagógusok, illetve a szülők és az iskolavezetés között, ugyanis, ha a bizalom megvan és a kommunikáció a szülők és az iskola között partneri, akkor egy nehézségről, problémáról is könnyebb beszélni, a problémamegoldás sokkal hatékonyabb lehet. Ennek a partneri, kétoldalú kommunikációnak a pedagógusok és az iskolavezetés között is meg kell lennie, mert a pedagógusnak is éreznie kell a támogatást, azt, hogy egy konfliktushelyzetben a vezetés a segítségére van.”

A gyermekpszichológus szerint előfordul, hogy nemcsak az osztályfőnök, de az igazgató is fél, tart a szülőtől – nem szeretne a hírekbe kerülni –, így a közösségi érdekek helyett az egyéni érdekeket helyezi előtérbe.

„Gyakorlatilag meghajlik az individualista, magát ügyesebben önérvényesítő szülő előtt

– és eltűnnek a szakmai, pedagógiai érvek, szempontok. Mint szolgáltatást nyújtó intézmény a szülői (és az iskolai) igényeket helyezi előtérbe, miközben meg van arról győződve, hogy ezek egybeesnek a gyerekek érdekeivel.”

A gyermekpszichológus a jelenség hátterében több problémát is lát: a legfőbb az a társadalmi-kulturális kontextus, ami körülvesz bennünket:

„Hiányzik ugyanis a közösségi gondolkodás, az individualista gondolkodás mindent letarol, a »problémás« gyereknek nincs helye a közösségben, mert »veszélyezteti« a többi gyereket.” Ez pedig szerinte nemcsak hogy nem empatikus hozzáállás, de nagyon megterheli az érintett családot és az érintett gyereket.

Egy-egy ilyen történetnek hosszú távú hatásai is vannak: egy rendszerabúzus nyomai a későbbi személyiségfejlődést negatívan befolyásolhatják, és ha a család nem elég támogató, a szülő nem elég felvilágosult, hogy megfelelő iskolát, segítséget találjon a gyerekének, akkor ezek a károk visszafordíthatatlanok lehetnek

– vélekedik Peer Krisztina.

„Azt is tapasztalom, hogy sokszor egyszerűen hiányoznak az ismeretek – pedagógiai, módszertani, szociálpszichológiai –, mind a társadalom egészében, mind a helyi közösségekben. Megijednek a diagnózistól, nem tudják, mivel jár, betegségnek címkéznek helytelenül olyan állapotokat, amiért nemcsak a gyerek, de a családja sem tehető felelőssé. Az pedig, hogy ezek az ismeretek mind egyéni, mind rendszerszinten hiányoznak, mi sem igazolja jobban, mint a fenti család története – a gyerek egy másik iskolában működött.”

Mit tehet(ne) az iskola?

A gyermekpszichológus szerint az elutasítás, a közösségből való kizárás helyett egyrészt empatizálhat azzal a szülővel, akinek szenved a gyereke. „Persze jó kérdés, ki szenved egy ilyen helyzetben? Mert

nehogy azt gondoljuk, hogy egy ADHD-s nem szenvedhet egy közösségben.

Másrészt terelheti a szülőt afelé, hogy a megoldás közösségi szinten szülessen meg. Ebbe az irányba ugyanis azok a szülők, akikről a cikk szól, nem indulnak el maguktól, de ha segítünk megérteni nekik a probléma összetettségét, és egyben az iskola keretezi is a beavatkozási/megoldási lehetőségek körét, következetesen képviseli a határokat, akkor egy pozitív megoldás is születhet.”

Miért tesznek ilyet a szülők?

Azok a szülők, akik vélt vagy valós félelmek mentén összefognak más gyerekek ellen, maguk is szoronghatnak, nem érzik sem magukat, sem a gyereküket biztonságban az iskolában, az adott rendszerben – magyarázza Peer Krisztina. Nem érzik, hogy a problémát meg fogják tudni oldani. „Ennek a hátterében is számos ok állhat: előfordulhat, hogy az iskola, a pedagógusok valóban nem megfelelően reagálnak, és ezzel kapcsolatban már volt korábban tapasztalatuk, de az is megfigyelhető, hogy ezek a szülők szeretnek minden helyzetben és mindent a kontrolljuk alatt tartani, ez fogja számukra a biztonságot megadni. Nem bíznak eléggé azokban a pedagógusokban, intézményekben, ahova a gyereküket beíratták. A bizalmatlanság pedig szorongáshoz vezet, a szorongás pedig esetenként erőszakosságba, agresszióba torkollik, amit nagyon nehéz pedagógusként kezelni.”