2023 tavasza, Budapest, megtörtént eset: egy zöldövezetben élő anyuka jóhiszeműen elmeséli a gyereke osztályában néhány anyukának, hogy a gyereküket örökbe fogadták. Ahogy telnek a hónapok, a gyerekek között felmerülő hétköznapi konfliktusok után a család váratlanul azzal szembesül, hogy a gyámhatóságnál valaki névtelenül feljelentette őket. A szülők egy csoportja egymást hergelve azzal magyarázza a konfliktusokat, hogy miután a gyereket nem csecsemőkorában fogadták örökbe, csakis roma származású lehet, és a konfliktusokat a gyerek feltételezett származására vezetik vissza. Innen kezdődik a család több hónapos kálváriája.
2024 tavasza, Budapest, fikció: amatőr színészek első előadásán ülünk egy zuglói közösségi házban. A történet kitalált, de erősen rímel a jómódú zöldövezet eseményeire. Olyan anyák írták és adják elő, akik személyesen tapasztalták meg, milyen az, amikor a szülők a szerepkörüket túllépve, egyfajta önbíráskodó igazságosztóként lépnek színre, majd kirekesztenek.
Felszín alatt lappangó, érzékeny témákat vet fel a Kiemelt figyelem nevű interaktív közösségi színház előadása, mi pedig megnéztük a bemutatóját az AZTA! Közösségi Műhelyben. A darab azt a helyzetet dolgozza fel, amikor egy iskola közösségében az anyák saját belátásuk szerint közbeavatkoznak és – bár szent meggyőződésük szerint az osztály többségének érdekében teszik – rombolásba kezdenek. Tevékenységük legfőbb terepe az általános iskola: a gyerekeik már nem gyámolításra szoruló kisdedek, akiknek még nincs igazi szociális életük; de még nem is tinédzserek, akik számára nincs cikibb annál, mint amikor a szüleik bele akarnak avatkozni a dolgaikba.
Marci #problémásgyerek
A történet teljesen hétköznapi: egy zárt anyukacsoportban élénk csetelés kezdődik a Messengeren az iskolai előadás próbáiról – elég nagy a tét, mert a darabot megnézi majd a polgármester, és kijön a tévé is. Az egyik anyuka megtudja, hogy Marci, az osztály úgynevezett problémás gyereke is fontos szerepet kap, a hírnökét. Ha félretesszük, miről szól a jelenet, elég szórakoztató, ahogy az üzenetváltást ábrázolják, például az emotikonok kimondásával és eljátszásával.
„Csak azt nem értem, az a problémás kisfiú miért kapott akkora szerepet?”
– egy ilyen apró, ártatlannak tűnő megjegyzés adja meg az első lökést a később lavinává fejlődő hógolyónak. Beindul a bujtogatás, az anyaösszefogás az osztályfőnökig ér. Sikerül meggyőzni a tanárnőt, végül megváltoztatja a szereposztást. Marci anyját ez hideg zuhanyként éri, az egyik legerősebb jelenet épp a tanárnő és az érintett anya párbeszéde: „Tudja, anyuka, nincsenek fontos és kevésbé fontos szerepek.” Illetve
„mindenkinek jobb lesz így”;
és „jön a polgármester és a tévé is!”. Marcit biodíszletté fokozzák. Pár nap múlva hatalmas hibát követ el az iskolában, lezúdul a lavina, a szarkeverő anyák fakanala maximális sebességen pörög, és eljutunk oda, hogy a fiú iskolai léte lesz a tét. Ki mit kezd ezzel a helyzettel? Kirekeszti-e Marcit az anyahadsereg vagy megmenekül? A félórás darab jelenetről jelenetre sűrűbbé válik, így egyre kellemetlenebb lesz nézni.
Kifejezetten jó a dramaturgia; az amatőr színészek természetesnek hatnak –
esetenként simán lejátsszák a Szomszédok teleregény szereplőinek többségét
–; egy-két párbeszéd annyira élethűre sikerül, hogy könnyű elhinni, mi is egy rendkívüli szülői értekezleten ülünk.
A 30. perc körül válik interaktívvá a darab, bevonják a nézőket is (ez önkéntes). Rögtön az első kérdések egyike, hogy meddig terjedhet a szülők hatásköre. Beleszólhatnak-e a szülők egy iskola belügyeibe, ha, mondjuk, az egyik gyereket problémásnak tartják? És vajon elvigye-e a gyerekét máshova az, akinek baja van az iskolával? Ilyesmi kérdések cikáznak a teremben, a beszélgetés felélénkül, és hamar kiderül, hogy egy csomó felmerülő kérdés, ami passzív nézőként egyértelmű, valódi döntéshelyzetben – még ha csak egy szimulációban vagyunk is – már nem az.
A valóság túlságosan hasonló
A szociálpedagógus, filmtudományi diplomát is szerzett, jelenleg pedig dokumentumfilm-rendezőnek tanuló Gábor Zsuzsa által kitalált és Nagy Zsombor által instruált amatőr színészek között van pszichológus, gyógypedagógus, tanár. Többen közülük most állnak először színpadon;
a közös bennük pedig az, hogy anyaként, pedagógusként vagy pszichológusként legalább egyszer ők is érintettek voltak.
A szenvtelen, de könnyen befolyásolható tanárnőt alakító Katona Ildikó az előadás után arról mesélt, hogy még az „iskola részéről tanúsított egyéni jóindulat ellenére” sem fogadta be a rendszer az ADHD-s fiát. Annyi kellemetlenség és megalázás érte egy állami általános iskolában, a fia pedig annyira belekerült a problémás gyerek skatulyába, hogy végül kénytelenek voltak kimenekíteni egy alapítványi iskolába. És ez nemcsak tandíjjal terhelte meg a családot, hanem napi másfél órás ingázással is.
Az ötletgazda Gábor Zsuzsa gyereke „csak” végignézte, amint az osztályában kiközösítenek egy problémás fiút, és ennek a csúcspontja az volt, amikor a gyereket egy újabb osztálytermi incidens után a tanárok lerángatták a tornaterembe, matracokkal kerítették körbe, majd kihívták a mentőket. A szülők ott is egységfrontba rendeződtek, feljelentették a családot, és elérték, hogy a gyereket már másnap elvigyék az iskolából.
Ismerős történetek? Bár kutatás vélhetően nincs a témában, én például
kevés olyan szülőt ismerek, aki ne mesélt volna a tanár–gyerek–szülő szentháromságban az íratlan szerepkörén messze túllépő, önbíráskodó anyákról vagy apákról.
A terv most az, hogy legalább 5 általános iskolában előadják a darabot, tanároknak és szülőknek egyaránt – szívesen viszik bárhova az országban, és szeretnének leendő tanárokat és gyógypedagógusokat is elérni. És mit várnak tőle? Legalább a párbeszéd elkezdődését: „Ez az előadás jó elindítója lehetne egy másfajta szülő-iskola kapcsolatnak.”
A témával bővebben is foglalkozunk majd a Telexen, várjuk olvasóink történeteit is a ugyelet+masgyerek@telex.hu címre.
Korábban cikksorozatban foglalkoztunk a bullying témakörével is, egyik kapcsolódó cikkünket itt olvashatja.