Mit tehetünk szülőként, ha az óvodában vagy az iskolában bántják a gyerekünket?

Minden szülő rémálma, hogy a gyerekét bántják. Hogy azzal jön haza az iskolából a kilencéves lánya, hogy „ma jó napom volt, mert a lányok szóba álltak velem”, vagy az éppen csak az első osztályt megkezdő gyereke azt meséli, hogy a fiúk az öltözőben lökdösik egymást vállal, és aki a földre esik, az veszít, és ő ma veszített. Hogy a kamasz lányának nem elég „menő” a cipője és a telefonja, ezért naponta kap gúnyos megjegyzéseket nemcsak magára, de a szüleire is.

Talán a felsorolt példák azt az érzést keltik az olvasóban, hogy nem „nagy ügyek”, ezekkel megbirkózhatna egy iskoláskorú gyerek, tehát ezek még „beleférnek”, hiszen a gyerekek folyton piszkálják egymást. Ez azonban így nem pontos, és csak féligazság. Egyrészt a kortársak között zajló kapcsolati dinamika megtapasztalása valóban segíti őket abban, hogy felnőttkorukban képesek legyenek majd nehéz, frusztráló élethelyzetekben is helytállni, hiszen most tanulják, hogyan lehet egy kapcsolatot kialakítani és megtartani, milyen hatást gyakorolnak ők a másikra, illetve hogyan élik meg azt, amikor szeretik, és azt is, amikor visszautasítják őket. Ugyanakkor különösen fontos odafigyelni szülőként, hogy a gyerek hogyan éli meg ezeket az érzelmileg megterhelő helyzeteket – függetlenül attól, hogy mi miként ítéljük meg a konkrét szituációt. A másik bántalmazása ugyanis nem lehet természetes velejárója egy adott kortárs közegnek, egy iskolai csoportnak. A bullying megjelenése egy súlyos probléma, amit meg kell oldani.

Ezért az is fontos, hogy a gyerek hogyan számol be az őt érő hatásokról, szenved-e tőlük, és ha igen, mennyi ideje, mit tett, hogy a helyzet változzon, van-e segítsége, egyáltalán képes-e segítséget kérni. Számos kérdés van, amire jó, ha válaszokat találunk, és ebben igyekszem támpontokat adni, elsősorban a szülőknek. Azért elsősorban nekik, mert a kortárs bántalmazás kezelése nemcsak az iskola vagy a pedagógusok dolga, hanem a gyereket körülvevő egész rendszeré, és ennek kulcseleme a szülő, aki a legkompetensebb szakember a saját gyereke életében.

Amire szülőként figyelnünk kell

A kortárs közösség sajátja az iskolai bántalmazás, éppen ezért kell nagyon komolyan vennünk szülőként, és minél hamarabb reagálnunk rá mind a gyerek, mind az intézmény irányában. És bár sokféle formájával találkozhatunk, mégsem érdemes különbséget tenni, és kivárni, amíg egy „súlyosabb” formájával találja szemben magát a gyerekünk. Mert nincs súlyos és kevésbé súlyos állapot, a bullying ugyanis éppen a formájából fakadóan okoz az áldozatnak jókora szenvedést, mert:

• rendszeresen ismétlődik;
• tudatos;
• szándékos;
• konkrét ok nélküli;
• az erősebb felől a gyengébb irányába zajlik.

Amit a gyerekén tapasztalhat:

• zárkózott lesz;
• motiválatlanná válik;
• nem keresi a barátai társaságát;
• nincsenek barátai;
• nem akar iskolába menni;
• szívesebben van egyedül a szobájában;
• romlanak a jegyei;
• érzelmileg lehangolt lesz;
• szorongásos tünetei jelentkeznek;
• testi tünetei lesznek: fejfájás, hasfájás;
• megváltoznak az evési, alvási szokásai (többet vagy kevesebbet eszik, többet vagy kevesebbet alszik).

A bullying áldozatai gyakran magányosak, éppen ezért találják meg őket a bántalmazók. A magányosság hátterében beilleszkedési nehézségek lehetnek, nehezebben megy nekik a szociáliskapcsolat-építés. Jellemzőbb rájuk a negatív önértékelés („béna vagyok”, „semmire nem fogom vinni”, „ügyetlen vagyok”), a negatív testkép („csúnya vagyok”, „túl kövér vagyok”), és megjelenhetnek szorongásos, illetve depresszív tünetek, előfordulhatnak öngyilkossági gondolatok is.

Láthatjuk tehát, hogy inkább azok a gyerekek, fiatalok vannak kitéve az iskolai bántalmazásnak, akik kevésbé sikeresek a kortárs kapcsolataikban. Az, hogy mindennek a hátterében mi állhat, nagyon összetett, ezért érdemes minden esetet egyedileg kezelni. A gyerekek különbözők, mint ahogyan a szülők és a nevelési módszereik is mások, ezért nincs egy általános recept arra vonatkozóan, hogy pontosan hogyan érdemes beavatkoznunk, ugyanakkor fontos a főbb irányelveket, lehetséges beavatkozási módokat ismernünk.

Mit tegyünk, ha a gyerekünk a bully?

Szülőként nemcsak azzal találkozhatunk, hogy a gyerekünk áldozat, hanem azzal is, hogy ő az elkövető. Nála is tapasztalhatunk szorongást és depresszív működést is a háttérben. Ha megerősítést kap, az agresszív viselkedése fog erősödni a problémamegoldó stratégiái közül, ami a későbbiekben akár az antiszociális magatartás felé sodorhatja. Egyszer felkeresett egy szülő azzal, hogy kiderült, a gyereke egy éve zaklatja egy osztálytársát (elveszi a felszerelését, néha a büfépénzét, folyamatosan megjegyzéseket tesz az öltözködésére, a hajviseletére), és szeretne neki szakembert találni. A bántalmazott gyerek szülei jelezték neki a problémát, majd az iskolába is behívták emiatt. Elcsukló hangon ecsetelte, mennyire szégyelli magát, mennyire meg van lepve, hogy „soha nem gondolta volna ezt a saját gyerekéről”, és mennyire sajnálja, hogy csak most tudta meg.

Szülőként fontos, hogy ne nyugtassuk meg a lelkiismeretét, ne adjunk felmentést („az áldozat is hibás”, „csak játék volt”), és legyen a viselkedésének következménye. Azzal is szembe kell néznünk, hogy nem vettük észre, hogy a gyerekünk egy másik gyereket bánt. Az is nagyon fontos, hogy

az elkövető megbüntetése (önmagában) csak fokozza az indulatot az áldozat irányába, ezzel fenntartja a további bántalmazást.

Ezért is fontos a pedagógusoktól segítséget kérni, hogy a beavatkozás mindegyik fél irányába megtörténhessen: segítsünk, hogy az elkövető eljusson a valódi belátásig, az áldozat pedig a megbocsátásig. Ha mindezek elmaradnak, akkor az elkövető magatartása nem változik, az áldozat pedig továbbra is félelemben él, és ezt a szerepet akár felnőttkoráig is cipelheti.

Kik azok a szemlélődők?

Vagy ahogyan még nevezni szoktuk őket, a „járókelők” – ők azok, akik megfigyelői a bántalmazásnak, szerepük pedig többféle lehet: azáltal, hogy jelen vannak, a viselkedésükkel gyakorlatilag jóváhagyhatják a bántalmazást; esetleg ők maguk is részt vehetnek benne aktívan; lehetnek passzívak is, akik tovább is sétálhatnak; kérhetnek segítséget más kortárstól vagy egy felnőttől, vagy megvédhetik, érzelmileg támogathatják azt, akit bántanak.

A szemlélődők viselkedésének a hátterében is összetett okok állhatnak (úgy érzik, nem az ő dolguk; attól félnek, ha közbeavatkoznak, csak rosszabb lesz; félnek attól, hogy őket is bántalmazni fogják, stb.), mégis, a szemlélődők biztatása az áldozat támogatására az egyik kulcsfontosságú tényező mind a bullying megelőzésében, mind a megszüntetésében.

Emellett persze kaphat egyéni segítséget is az, akit bántanak. Fontos lehet az asszertív kommunikációs technikák tanulása (a saját szükségletek, vágyak megjelenítése, miközben figyelembe veszem a másik vágyait és szükségleteit is), vagy éppen az önértékelés és az önbizalom fejlesztése. A gyereknek nagyon korán érdemes megtanítani, hogy képes legyen a problémát beazonosítani és megfogalmazni, annak rá gyakorolt hatásáról beszélni és a megoldásra is javaslatot tenni („Rettentően zavar, hogy kérdezés nélkül turkálsz a tolltartómban, kérlek, szólj, ha szeretnél valamit kölcsönkérni tőlem!”). Vannak iskolák, ahol ezt egy úgynevezett problémamegoldó beszélgetőkör segítségével teszik meg, amely mindig időt és teret enged a nézeteltérések kezelésének, ezáltal megelőzi és csökkenti a későbbi konfliktusok számát.

Az a legszerencsésebb, ha a tudatos, csoportos munka az óvoda és az iskola keretein belül zajlik, de ezeken túl is számos lehetőség kínálkozik arra, hogy a gyerekünket megfelelően felkészítsük a kortárs kapcsolatokban való működésre. Erre alkalmas lehet egy gyerekpszichodráma-csoport, egy művészetterápiás csoport, egy mozgásterápiás csoport vagy éppen egy meseterápiás csoport, amelyben hasonló életkorú gyerekek dolgoznak együtt egy önismereti folyamatban.

5 dolog, amit szülőként érdemes szem előtt tartanunk

1. Mi vagyunk a legkompetensebbek a gyerekünk életében

Szülőként mi ismerjük a legjobban a gyerekünket, ezért ha úgy érezzük, bajban van, megváltozott a viselkedése, bátran hozzuk ezt szóba. Egy ovis gyerek még nehezen osztja meg azt, mi történt vele aznap, de a viselkedése és a hangulata sok mindenről árulkodik.

2. Nem vagyunk egyedül

A támogató környezet sokat segíthet a megoldásban. Legyen szó egy óvodai csoportról vagy éppen egy iskolai osztályról, a problémát osszuk meg a szülőtársakkal és a pedagógusokkal.

3. Legyünk jelen

Előfordul, hogy a gyerekek nehezen beszélnek a problémáikról, az őket ért bántalmazásról. Ha egy kamaszt sokat faggatunk, előfordulhat, hogy még jobban bezárul, egy óvodás pedig a kognitív (értelmi és érzelmi) éretlensége okán olyat mondhat, ami nem teljesen fedi a valóságot. Ezért nagyon fontos, hogy legyünk jelen, és érzelmileg legyünk elérhetők a számukra, hogy bármikor fordulhassanak hozzánk!

4. Beszéljünk róla

A bántalmazást gyakran az tartja fenn, hogy nem beszélünk róla. Nem mondjuk ki, hogy mi történik, így teret adunk a bagatellizálásnak vagy éppen a hallgatásnak. Fontos, hogy mind a gyerekünk, mind az intézmény (óvoda, iskola) irányában mondjuk ki, hogy ami történik, az bántalmazás.

5. Kérjünk segítséget

Nem kell mindent nekünk megoldanunk, hanem használnunk kell a segítő hálót magunk körül. A szakmai segítség ez esetben az intézményben dolgozó pedagógusok, a vezetőség, a gyerekvédelmi rendszer és az intézményi – vagy az intézményen kívül dolgozó – pszichológus. Az első segítség utat mutathat a többi felé, csak el kell indulnunk.

Mi a helyzet az óvodáskori agresszióval?

A klasszikus bullying leginkább az iskolás korosztályhoz kötődik, de fontosnak tartom, hogy már az óvodában előforduló agresszív megnyilvánulásokat annak előszobájaként tekintsük, ezzel is megelőzve a későbbi bántalmazó viselkedést. Ugyanis már óvodáskorban az agresszív megnyilvánulások számos formájával találkozhatunk: tárgyakra vagy személyekre irányuló fizikai vagy éppen verbális agresszió, amelyben ott rejlik ugyan a szándékosság, ennek megítélése azonban egy óvodás kognitív fejlettsége szempontjából megkérdőjeleződik. Arról van szó ugyanis, hogy egy ovis gondolkodása énközpontú („azért csaptam oda, mert elvette a játékomat”), kevésbé képes figyelembe venni a másik nézőpontját, a másiknak okozott lelki megrázkódtatást, gyengébb az önkontrollja, nehezebben tud késleltetni, ügyetlenebbül fejezi ki az érzéseit a másiknak, mindez pedig erősen megnehezíti a hatékony konfliktuskezelést.

Óvodáskorban leginkább a fizikai agresszió jelenik meg (tárgyak dobálása, rombolása, a másik megütése), a kigúnyolás, valaki rendszeres csúfolása inkább későbbi életkorra jellemző. A legkisebb gyerekem mesélte kiscsoportos korában, hogy rászólt az óvó néni az óvodában, mert rugdosta az építőkockákat a szőnyegen. Láthatóan nem értette a teljes kontextust, de azt szorgalmasan hajtogatta, hogy többet nem fogja rugdosni a kockákat, mert nem szabad. A beszélgetés során megértette, hogy az ott játszó gyerekeket is eltalálhatja a kocka, ezzel sérülést okozva nekik. Viselkedésében nem volt szándékosság, ezért nem is lehet agressziónak nevezni. Amikor azonban egy másik alkalommal azt ecsetelte, hogy dühében lerombolta az egyik ovis társa várát a homokozóban, mert az nem adta oda a nagyobb ásót neki, már tetten érhetjük a másiknak való károkozási szándékot. A két példa tükrében láthatjuk, hogy bár a végeredmény hasonló (a másiknak fájdalmat okozni), az indíttatás nem ugyanaz, ezért a probléma kezelése is más-más beavatkozást igényel.

Bántalmazás a közös játék során

Az óvodások szerepjátékában például megjelenhet valakinek a mellőzése vagy éppen a belekényszerítése egy negatív szerepbe, ami szintén a bántalmazás egy formája. Nemrég egy hozzám járó óvodás mesélte, hogy egy ideje a Minecraft nevű videójátékot játsszák élőben az oviban, hatalmas fakockákból építkeznek, az óvodai bútorokat is felhasználják a házuk megtervezéséhez. Ő azonban, hiába szeretne, nem vihet bele saját ötletet a játékba, mert ha nem azt csinálja, amit a barátja mond, akkor kizárja a játékból. Amikor rákérdeztem, hogy mit jelent az, hogy „kizárja a játékból”, gondolkodás nélkül vágta rá: „Nem szól hozzám egész nap, még az udvaron sem.”

Láthatjuk tehát, hogy már óvodáskori bántalmazásra is jellemző az iskoláskorban megjelenő dinamika. Gyakran azzal a formájával találkozunk, amely leginkább a pozíció megerősítéséről és a hatalom megszerzéséről, valamint a többiek elismerésének kicsikarásáról szól, semmint a másik módszeres bántásáról. A fenti óvodai példa esetén arról van szó, hogy akinek az ötletei alapján egy építmény elkészül, azé a dicsőség, azt ismeri el az óvónő, és azt dicsérik a többiek is. Az egyik gyerek a játékon keresztül jutott pozícióhoz. A másik gyerek (jelen esetben a kliensem) a játékon keresztül kiszorult a kortárs közegből. És egy napra – de akár csak órákra – kiszorulni, az egy óvodás gyereknek nagyon hosszú idő, és érzelmileg rendkívül megterhelő.

A megelőzés lehetséges formái a legkisebbeknél

A családon belüli megelőzés a korai időszakban kezdődik, és nagyon komplex folyamat. A szülői megküzdés mintanyújtása éppúgy fontos a gyereknek, mint a megfelelő (kívánt) viselkedés megerősítése. A meleg, szeretetteljes, elfogadó családi légkör, a kompetenciaérzet kialakítása (amikor a gyerek azt érzi, ő képes valamire) és a pozitív megerősítés segítheti a gyereket abban, hogy a későbbi kortárs kapcsolataiban képes legyen döntéseket hozni, tudjon nemet mondani, kifejezhesse a vágyait, szükségleteit, és tudjon segítséget is kérni.

A gyerekeknek minél hamarabb meg kell tanítani azt is, hogy hogyan tudnak segíteni a bántalmazott társuknak, hiszen a bullying gyakran a közönségnek szól.

A jelenlévő kortársak, a passzív szemlélők nagyon sokat tehetnek a bántalmazás megszűnése érdekében. Nem arra érdemes a gyerekeinket biztatni, hogy álljanak ki a bántalmazóval szemben – akire adott esetben fizikai erőfölény is jellemző –, hanem hogy álljanak a bántalmazott mellé, őt támogassák. Így az áldozat nem marad egyedül, ők pedig nem lesznek többé passzív fenntartói ennek a rendszernek, és képesek lesznek a csoport pozitív értékeit szem előtt tartva, együtt időt tölteni.

A 2015-ös NyugiOvi Program csoportfoglalkozásainak témái is jól szemléltetik, mi mindent lehet már egy óvodásnak megtanítani: 1. Mindenkit befogadunk a csoportba; 2. Elmondjuk, amit érzünk; 3. Nem bántjuk egymást; 4. Megvédjük, ha valakit bántanak; 5. Szólunk, ha valakit bántanak.

Mesék és játékok

Az óvodáskorú gyerekek esetében a megelőzés a játék és a mese segítségével lehetséges, ugyanis ez a szimbolikus világ az ő saját közegük, ebben mozognak otthonosan, ezen keresztül lehet a leghatékonyabban hozzájuk szülőként is eljutni.

A mesék remek lehetőséget kínálnak arra, hogy bizonyos (tabu)kérdéseket, jelenségeket megbeszéljünk, vagy éppen felhívjuk rájuk a figyelmet. Boldizsár Ildikó Az elveszett madártoll című kötete több olyan mesét is tartalmaz, amelyek alkalmasak lehetnek az óvodásokkal a téma feldolgozására. A mesekönyvhöz egy útmutatót is készített a szerző, ez segítheti a felnőttet a gyerekkel való beszélgetésben.

Amikor óvodás csoportban mesékkel dolgozom, gyakran választok a népmesék közül állatmesét, mert azokban jól megmutatkozik az, ahogyan egy közösség működik, és az is, hogy mit kezd a közösség a csoporton belüli agresszióval. Az egyik kedvenc mesém a témában Az oroszlán és a kecske című indiai népmese. Egy alkalommal, amikor egy óvodai csoportnak meséltem el, és éppen ahhoz a részhez értem, hogy a kecske váratlanul szembetalálta magát az oroszlánnal a barlangban, az egyik kislány – egészen elfeledkezve magáról – nagyot sóhajtott, és feszülten, a két kezét ökölbe szorítva figyelt. Majd odaérkeztem a mesélésben, hogy a kecske „dermedten állt egy pillanatig, aztán sebesen gondolkodni kezdett, mit is tehetne. »Ha elfutok – gondolta magában –, csakhamar utolér az oroszlán. De ha összeszedem a bátorságomat, és szembenézek vele, talán megmenekülök.« Ezért aztán nagy hetykén az oroszlán elébe állott, mintha félelemnek árnyéka sem érné a szívét.” Ezen a ponton a kislány kiengedte az öklét, sóhajtott még egyet, és elmosolyodott. A mese tartogat még egy fordulatot – ahogyan a bullying sem egyszeri alkalommal történő bántalmazás –, de ennek felfedezését meghagyom az olvasónak. A kislány pedig a mesehallgatás után, az alkotási fázisban hosszan és gondosan tervezte meg, milyen lesz a kecskék királynője, akit ő elképzelt a barlangban. A mesét követő alkotás és beszélgetés remek alkalom arra, hogy egy óvodás is megfogalmazhassa a félelmeit, és meglássa a párhuzamot a mese és az ő élete között.

A szülő és a gyerek közötti úgynevezett kapcsolódó játékok segíthetik a feszültséglevezetést, új mintát nyújthatnak a viselkedésre, hozzásegítik a gyereket új szerepek kipróbálásához. Mindezt úgy, hogy bárhol és bármikor játszhatók, és gyakorlatilag nincs szükség semmiféle eszközre hozzájuk. Aletha J. Solter gyerekpszichológus Gyógyító és kapcsolódó játékok című könyvét gyakran ajánlom szülőknek a gyerekterápia során, mert rengeteg példával szemléltetve segíti őket abban, hogy a játék a szórakozáson túl az értékteremtés, a nevelés, a feszültséglevezetés eszköze is legyen. Tizenöt perc közös kuporgás a szőnyegen néha többet ér, mint egy játszóterezés az óvoda után.

(Peer Krisztina gyermekpszichológus, meseterapeuta. Mostantól rendszeresen jelennek meg gyerekekkel kapcsolatos szakértői írásai a Telexen.)