Bántották azért, mert vörös a haja, mert túl vékony a hangja, vagy mert béna a neve

Noha pontos adatok nem állnak rendelkezésre a bullying magyarországi elterjedtségéről, becslések szerint ma minden tizedik gyerekről elmondható, hogy heti rendszerességű kortárs bántalmazást él át, vagyis a probléma, csakúgy mint számos más országban, itt is nagyon gyakori. De vajon milyen lehetőségeik, eszközeik vannak ezek felismerésére a pedagógusoknak ma Magyarországon, hány iskolapszichológus dolgozik, és ők hogyan tudnak beavatkozni? Jó-e, ha a szülő közbelép, egyáltalán, hogyan tud a leginkább segíteni? Érinti már az óvodásokat is? Mi a helyzet más országokban, hogyan lehet megelőzni a bántalmazásnak ezt a formáját? Ezekre a kérdésekre is keressük a válaszokat a bullyingról szóló, most induló cikksorozatunkban.

Amikor kiközösítenek valakit, csak hogy jól kinevethessék

„Milyen szokott lenni egy napod a suliban, vagy az oviban? Biztos sokat játszotok és beszélgettek a barátaiddal, de mi van azzal, aki épp nincs senkivel jóban? Ő tehet erről vajon vagy a többieknek kéne megváltoznia? Sajnos gyakran kiközösítenek egy csapatból valakit, csak azért hogy jól kinevethessék és megbánthassák.”

Ez a szövegrészlet az UNICEF magyarországi képviseletétől származik, az ENSZ gyermekvédelmi szervezeteként ugyanis kiemelten foglalkoznak a gyerekbántalmazás formáival – köztük az angol eredetű bullying fogalmával is, amire épp itt is utalnak, sőt a zárómondatban ki is mondják: „Tudd, hogy ez egyáltalán nem vicces, ugyanis ez a bántalmazás egyik fajtája.”

Sokféleképp definiálják Európában a bullyingot, közös jellemzőjük, hogy az olyan rendszeresen visszatérő verbális vagy tettleges erőszak leírására használják, ami a kortárs gyerekcsoportokban jelenik meg. A legjellemzőbb eszközök a megalázás, a csúfolódás, a kiközösítés, a fizikai erőszak. A bullyingnak korábban mindig fontos eleme volt ismétlődés, ám az utóbbi években ez változott: az internetes bántalmazás vagy más néven cyberbullying (erről egy későbbi cikkünkben írunk részletesen) elterjedése hozta magával az ismétlődés kritériumának hígulását: már egyetlen megalázó esemény is minősülhet bullyingnak.

Mivel a valóságoshoz hasonlóan a bullying is elsősorban olyan gyerekek között zajlik, akik ismerik egymást, sokat számít az iskolai norma. „Egyes teóriák szerint a versengő, teljesítménykultúrájú iskolákban erősebb a bullying; ahol az együttműködést bátorítják, ott gyengébb és ritkábban fordul elő” – mondta a Telexnek Szlankó Viola, az UNICEF Magyarország gyermekvédelmi vezetője.

A szakértők korábban úgy tartották, hogy az iskolai norma mellett a gyerekek lelki beállítottsága is sokat számít: általános nézet volt, hogy könnyebben lesznek áldozatok a szorongóbb, érzékenyebb gyerekekből, az elkövetőkre pedig az átlag alatti empátiaszint a jellemző. Ez az elmélet mára nem ennyire egyértelmű, a legtöbb összetett jelenséget ugyanis nem lehet egyetlen dologra visszavezetni, és a bullying is ilyen. „Vannak persze egyéni szintű és családi rizikók, vannak az intézményi közösségekből érkező rizikók, és vannak a nagy közösségi, az össztársadalom működéséből fakadó rizikók, amelyek megnövelik a bullying kialakulásának esélyét. A legfontosabb persze a csoport, ahol a bullying megtörténik” – mondta Jármi Éva a Telexnek. A két szereplő, az áldozat és a bully mellett a közönségre, avagy szemlélőkre is fontos szerep hárul: ők reagálhatnak pozitívan vagy negatívan, gyakorlatilag akár hallgatással is legitimálhatják az elkövető viselkedését.

Az áldozattá vagy elkövetővé válásban a család szerepe továbbra is meghatározó. „Azok a gyerekek, akik a családjukban nem kapják meg a biztonságos kötődést, az érzést, hogy szuperfontosak és szeretetreméltók, máshonnan próbálják beszerezni. És ez már óvodáskorban is megvan: több elkeseredett óvónővel is találkoztunk, akik mondták, hogy nem értik: egyes gyerekek nem az óvónőnél akarnak bevágódni, hanem a kortársaiknál” – mondta Jármi Éva. A pszichológus-kutatóval készített interjúnkat a sorozat későbbi részében olvashatják majd.

A bullying megkeseríti az áldozatok napjait, szélsőséges esetekben önsértésekhez, akár öngyilkossághoz is vezethet. 2021-ben az akkor 16 éves, rendészeti szakközépiskolába járó Gábor öngyilkosságot követett el, miután osztálytársai egy része rászállt, és rendszeresen beszólogattak neki, bántották őt. Édesanyja azt mondta a Blikknek, előbb kellett volna az iskolánál lépéseket tennie, de a fia könyörgött, hogy ne tegye, mert akkor még inkább bántani fogják. „Minden szülőnek csak azt tanácsolhatom, ha bajt észlel, ne féljen cselekedni, azonnal lépni kell. Nehogy késő legyen, mint nálunk” – tette hozzá.

Mi mindenért lehet szekálni valakit?

A válasz erre röviden az, hogy gyakorlatilag bármiért és akármiért. A bullying esetében a hangsúly a rendszerességen van, azon, hogy az elkövető újra és újra visszatér ugyanahhoz az áldozathoz. Gyors közvélemény-kutatásom alapján az ismerőseim jelentős hányada élt meg bullyingot gyerekkorában, vagy akár maga is bully volt.

• „Engem egérkének csúfoltak általánosban a felsősök, mert szerintük vékony hangon beszéltem. Néha még az osztályban is hallottam, hogyha mondok valamit, visszhangozza valamelyik jó fej ember. Még gimiben is volt ilyen élményem, érdekes módon, osztálytársaim, akik bírtak, ezt csinálták és azt hitték, viccesek és nem bántók. Nekem ez azóta is traumatikus élmény, és figyelnem kell, hogy beszélek.”
• „Nálunk alsóban az általános bullying célpont egy vörös hajú, kövér srác volt, azért, mert vörös hajú és kövér. Vagy 15 évvel később találkoztam vele, kigyúrt kopasz fociultra lett belőle, nem tudom, van-e összefüggés.”
• „Engem a suliban ijesztgetett egy nálam testileg jóval nagyobb fiú, sokszor fellökött, kiborította a táskámat meg a tolltartómat a folyosón, vagy csak hangosan rám ordított, és viccesnek találta, hogy ettől összerezzentem. Csúfolódott is valamivel, de arra szerencsére nem emlékszem pontosan. Szóval ilyen tipikusan eléggé megalázó dolgokat csinált, nagyon féltem tőle, néhány év alatt abbahagyta, és érettségire már nem is emlékezett rá, hogy ilyeneket tett. Később ismert politikus lett, máig is fontos ember a közéletben.”
• Akadt olyan is, akihez időnként azért nem szólt az egész osztály, mert a legjobb tanulók megtiltották nekik. „Ez alól pár nap után úgy szabadulhattam, hogy odamentem hozzájuk és megkérdeztem, mégis mi a manó van, tudtommal nem bántottam senkit, őket meg főleg nem (az egyik legjobb diák voltam, betegesen erős igazságérzettel). Azt a választ kaptam, hogy ha vállalom, hogy én viszem át az összes lány táskáját a suli könyvtárába (a könyvtár az iskola udvarában egy másik épületben volt), amikor az osztály oda megy át egy órára, akkor szent a béke. Át is vonultam oda kábé tizen-egynéhány táskával a vállamon, hátamon, mindenhol.” Ez újra és újra megismétlődött, de közben a bullyk még a szülinapjukra is meghívták Krisztát. Akkor szakadt vége, amikor véletlenül elszólta magát erről otthon, és az édesanyja intézkedett.
• Más arról számolt be, hogy a kilencvenes évek közepén egy reggel arra ébredt, hogy a házuk környékén jól látható helyre kiírták a lakótelep különböző pontjaira kisebb-nagyobb betűkkel a nevét, és hogy „buzi”. A háttérben egy hamisan neki tulajdonított lopás állt. A feliratokat hiába próbálta lekaparni, nem jöttek le, évekig ott maradtak. „Utána a csesztetésem, veréssel való fenyegetésem mindennapos volt. Mivel elég rossz gyerek voltam, ezért nem ijedtem meg, talán ezért sem lett végül ezekből semmi.” Aztán néhány évvel később véletlenül egy szobába kerültek egy utazáson, ahol folytatódott a bántalmazás, egész addig, míg a bántalmazó szívességet kért az áldozatától – aminek viszont ő nem tett eleget. „[…] ott valahogy végleg elengedett.” Egyébként Tomi is részt vett néhány csoportos bullyingban, amit ő a csordaszellemmel magyarázott. „Mindig megbántam, nem volt jó érzés.”
• „Harmadikos általános iskolás voltam, amikor anyám, aki addig máshol tanított, odakerült az én iskolámba igazgatóhelyettesnek. Engem nem tanított, de rosszul hitték a szüleim, amikor azt gondolták, hogy így engem nem fog hátrányosan érinteni a dolog. Eleve szorongó, maximalista gyerek voltam, erre jött rá innentől kezdve, hogy az osztályom nagyobb része (úgy maradt meg az emlékeimben, hogy szinte mindenki) rám fogta, hogy a tanárok kivételeznek velem anyám miatt, beképzelt vagyok, és csak azért vagyok kitűnő tanuló, mert az igazgatóhelyettes lánya vagyok. A szüleim nem vették komolyan a panaszkodásomat, nagyjából annyival elintézték, hogy túlérzékeny vagyok, persze sajnáltak, de kicsit úgy volt beállítva, mintha az én hibám lenne ez a túlérzékenység. Így ment ez évekig. Az eredmény? Hatodik félévkor öngyilkosságot kíséreltem meg. Kimosták a gyomrom, és a szüleim ezután végre átírattak egy másik iskolába.”

Bully volt, de észre sem vette

„Én gimnáziumban rendszeresen hecceltem másokat, beszólogattam mindenkinek. Mivel (majdnem) mindenki röhögött, azt hittem, ez menő dolog. Humoros vagyok, meg ilyenek. Népszerű. Klassz. Aztán, harmadik után elmentem Hollandiába cserediákként, de előtte még anyum elment az utolsó szülőire, és azzal jött haza, hogy nagyon sokakat megbántottam, volt, aki sírt is otthon. Hogy nem nagyon lehet elviselni már, nem baj, hogy lelépek. Ez akkor nagyon megütött, mert nyilván megpróbáltam visszatekerni a szalagot és emlékezni, hogy mi minden durvát mondtam, és nem jutott eszembe semmi. Ez volt konkrétan a durva, hogy egy esetet sem tudtam visszaidézni. Hollandiában aztán konkrétan keresztülnézett rajtam mindenki. Senkit sem érdekeltem, a pótcsaládom szerintem szeretett, de úgy, ahogy egy menhelyes kutyát szoktak. […] Durva meghasonulás volt a két élmény együtt, kint töltöttem be a tizennyolcat, már »felnőttként« jöttem vissza egy tök másik osztályba érettségizni.”