Rosszul érzem magam, mert látszanak a hegeim, amik a lenyomatai annak, hogy nem vagyok mindig stabil

Legfontosabb

2022. május 27. – 20:33

frissítve

Rosszul érzem magam, mert látszanak a hegeim, amik a lenyomatai annak, hogy nem vagyok mindig stabil
Illusztráció: Lerch Julcsi / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Az önsértésről beszélni hasonlóan nehéz, mint észrevenni a jeleit. Lelki problémák, önbizalomhiány és szorongás is állhat a jelenség hátterében, és van, akiknek ez ad kontrollérzetet. A falcolásról, vagyis a vagdosásról két érintettel is beszélgettünk: egy kamasszal, aki az iskolai bullying miatt okozott magának sérüléseket, és egy felnőttel, aki arról is mesélt, hogyan hatott ez a későbbi életére. A pszichiáter szerint az önsértés gyakran önbüntetést jelent. De milyen jelekre érdemes figyelniük a szülőknek?

„A mérgemet adtam ki saját magamon” – kezdi az az érintett kamasz, aki vállalta, hogy beszél velünk az önsértéséről. Végzős általános iskolás lehetett, amikor először felmerült benne a falcolás gondolata, miután csúfolták az iskolában. „Elkezdtem elhinni, amit mondanak rólam, már magamat is máshogy láttam, ezért bántani kezdtem magam. Először nagyon fura volt, eleinte nem is csináltam olyan erősen, mélyen, és utána nem is folytattam egy jó darabig.” A bántások és beszólogatások azonban továbbra is megmaradtak, annak ellenére is, hogy a gimnáziumot már egy másik iskolában kezdte el. „Mindig rosszra gondolok, ha valakik összesúgnak a hátam mögött, és ezzel jött egy állandó szorongás is meg az olyan gondolatok, hogy biztosan arról beszélnek, hogy csúnya vagyok.”

Tavaly ősszel a kamasz szülei már arra érkeztek haza, hogy a gyerekük összevagdosott lábakkal fekszik, gyógyszerek és vér mindenütt. Az édesanya így mesél arról a napról: „Akkor, ott nagyon megijedtünk, mi is és ő is. Először az okát sem értettük, hogy miért történt ez, vagy hogy a gyerek mitől érzi magát ennyire kevésnek.

Utólag belegondolva, voltak már korábban is jelei, keveset kommunikált, bezárkózott, az internet világában élt, és érződött, hogy nincs kibékülve saját magával.”

Miután ellátták a sebeit és átbeszélték a történteket, az édesanya arra emlékszik, hogy a gyereke azt mondta neki, nagyon megbánta ami történt, és nem csinál ilyet többet. „Olyan volt, mint amikor egy alkoholista fogadkozik, hogy többet nem iszik, és ezt borzasztó volt hallani” – mondja.

Önsértés, nem öngyilkosság

A fiatalkori önsértés hátterében a különböző lelki és mentális problémák mellett több dolog állhat, ráadásul a szakértők szerint a koronavírus-járvány pszichés hatásai leginkább a serdülőket sújtották. 2021 novemberében a Telexen is megjelent a Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia közleménye, ami szerint tavaly ősszel rekordszámban nőtt a lelki gondokkal küszködő fiatalok száma, és telt házzal működött a Vadaskert intézménye.

„Összességében megnövekedett azoknak a kamaszoknak száma, akik szakemberhez, pszichiáterhez fordulnak segítségért, és ezen belül a kamaszok nagyjából fele az, aki nem öngyilkossági szándékú önsértés miatt kerül szakemberhez. De az is előfordul, hogy nem is ezért keresnek fel pszichiátert, hanem felvételkor, vagy a beszélgetések során derül ki, hogy megesett korábban is, hogy valamilyen formában bántották magukat” – mondta kérdésünkre dr. Szolnoki Nikolett, a Vadaskert Alapítvány Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia pszichiátere.

Önsértésről akkor beszélünk, amikor valaki nem öngyilkossági szándékkal okoz magának könnyebb vagy akár súlyosabb sérüléseket. Az önsértésnek több módja is van, a brit Mental Health Foundation idesorolja a bőr megégetését, a mérgezést, a túlzásba vitt testmozgást, a verekedést, önmagunk ütlegelését, a karmolást, az éheztetést, a nem biztonságos szexet, és idetartozik a falcolás, vagyis a vagdosás is. „Kétségtelen, hogy a vagdosás a legijesztőbb mind közül. És ez a legkézenfekvőbb is, hiszen ahhoz, hogy valaki megvágja, mondjuk, a karját, ahhoz elég kézbe vennie egy éles tárgyat, amivel felsértheti a másik kezét, amit mindössze fél centi választ el az »eret vágok« jelenségétől. Ezért is ez szokta kiváltani a legnagyobb ijedséget” – mondja a pszichiáter. Pedig a szakértő szerint „más mechanizmusok állnak az öngyilkossági és a nem öngyilkossági szándékú önsértő magatartás mögött. Az, hogy ez a kettő hogyan függ össze, hogy következik az egyik a másikból, a szakemberek még most is kutatják.”

Önsértő magatartásra példát már az ókorban is találnánk Szolnoki Nikolett szerint, hiszen voltak olyan beavatási szokások és szertartások, amelyekben az adott közösség tagjai kisebb-nagyobb mértékben sérültek, „ezek a hegek elfogadottak voltak, és egyfajta státuszszimbólumként funkcionáltak az adott közösségben” – teszi hozzá. Ma már azonban az önsértés más funkciót és jelentést tölt be sokak életében, és társadalmi szinten is kevésbé találjuk a módját az önsértés megértésének és elfogadásának.

„Az önsértés általában úgy alakul ki, hogy amikor idegességünkben az asztalra csapunk vagy a bőrünket vakarjuk, megtapasztaljuk azt, hogy ha fizikai fájdalmat okozunk magunknak, akkor elterelődik a figyelmünk a lelki fájdalomról, egy másik érzésre fókuszálunk, ezáltal csökken a feszültség érzése. A fizikai fájdalom, önmaguk megsértése és a sebek segítik kifejezni, megfoghatóvá tenni a pszichés fájdalmunkat is, ami egy megfoghatatlan, diffúz, mindent átjáró, szörnyen rossz érzés. Egy sebzés magamon pedig egy kézzelfogható, egy ponthoz köthető fájdalom”

– magyarázza Szolnoki Nikolett.

Amikor a szakértőt arról kérdezzük, milyen okok állhatnak a vagdosás hátterében, úgy fogalmaz: vannak, akik, így büntetik önmagukat, mert rossznak, hibásnak és kevésnek érzik magukat, és vannak olyanok is, akiknél ez jelenti a kontrollt. „Az én testemmel legalább azt csinálok, amit én akarok, eszem vagy sem, megvágom vagy sem.”

Problémás kamaszkor, eszközkészlet nélkül

Szolnoki Nikolett szerint a legtöbb önsértő kamasz a 12–16 éves korosztályból kerül ki. „De előfordulnak fiatalabbak is, illetve felnőttkorban is folytatódhat, csak a vagdosás ekkor átalakulhat evészavarrá, alkohol- vagy gyógyszerfüggőséggé.” A kamaszkorral járó külső és belső változások, a vívódások önmagukkal valószínűleg senki számára nem ismeretlenek, a szakértő úgy fogalmaz, hogy ez az egyik változó kor az életünkben. „Kamaszkorban sok az impulzus, a külső és belső elvárás, a testi változások, meg akarunk felelni a környezetünknek, próbálunk beilleszkedni a társadalomba, miközben keressük a saját, önálló identitásunkat is. Elkezdődik a szülőkről, családról való leválás folyamata, ami sokszor lenyelhetetlen falatnak tűnik. És a kamaszoknak még nincs is olyan profi eszközkészletük, ami segíthet nekik mindezzel megküzdeni.”

És nemcsak korosztálytól, de nemtől is függ, hogy ki milyen önsértő magatartással bünteti saját magát vagy vezeti le a felgyülemlett stresszt és szorongást. A pszichiáter szerint a fiúknál később jelentkezhet az önsértő magatartás, és míg a fiúk agresszívabbak, ütnek vagy égetnek, akár csont- és ízületi sérüléseket is okozva ezzel maguknak, addig a lányoknál, akiknél már fiatalabb kamaszkorban kezdődik az önsértés, inkább a vagdosást, a karmolást választják.

„Azt éreztem, hogy fekete zsákban vagyok elzárva. A vagdosás olyan volt, mint kaszabolni ezt a zsákot”

A kamaszkor vége nem jelent egyet a káros magatartások megszűnésével, az önmagukkal és világgal való megbékéléssel. Az önsértésről egy másik érintettel is beszéltünk, ő már felnőttként mesélt a vele történtekről: „Tizenöt-tizenhat éves lehettem, amikor a legtöbbet vagdostam magam, és aztán felnőttkoromban is, de akkor talán csak egyszer-kétszer fordult elő.” Ennek kapcsán azt mondja, később már mások voltak a motivációi is, „míg kamaszkorban a szorongásoldás volt a cél, addig felnőttként drámaibb jelenetekben, például egy komolyabb veszekedés közben volt olyan, hogy fogtam egy kést és belevágtam a saját kezembe. Így próbáltam meg levezetni a feldolgozatlan, ki nem adott feszültséget és agressziót.” Úgy emlékszik, amikor elkezdte a csuklóját vagdosni, „azok inkább vékony karcolások voltak, amiket utána takargattam is”. Akkor így írt naplójában a falcolásról: „Azt éreztem, hogy fekete zsákban vagyok elzárva, mindentől és mindenkitől, elidegenedve saját magamtól is, és a vagdosás olyan volt, mint kaszabolni ezt a zsákot. Így jeleztem, hogy itt vagyok, élek és van valami.” A falcolás nyomait idővel a szülei is észrevették. „Ekkor elzártak minden éles tárgyat, ollót, kést, mindent. Aztán volt egy sötétebb nap, amikor összetörtem egy tükröt, és az üvegszilánkkal olyan mélyen vágtam meg magam, hogy húsz évvel később is látszanak még a hegek a karjaimon. Lehet, hogy ha pengével csinálom, akkor nem tudok ilyen csúnya munkát végezni” – mondja.

A szakértő szerint azért is nehéz észrevenni, ha a környezetükben valaki ilyesfajta problémákkal küszködik, „mert tudatosan olyan testrészeken csinálja, ahol nem látszik, mint például a hason vagy a combokon. És szinte mindig rejtegetik is sebeiket, például hosszú ujjú pólókkal. Ugyanúgy az eszközeiket is rejtegetik, mert szégyellik magukat, és nem szólnak róla, mert félnek a következményektől. Ez generálja a bűntudatot, ami feszültséget és szorongást teremt, amitől szeretnének megszabadulni, így elkezdik újra vagdosni magukat.”

Az érintett kamasz pengéire is csak akkor találtak rá a szülei, mikor tíz napot töltött a Heim Pál Gyermekkórház pszichiátriai osztályán. „Én mindig pengével falcoltam magam, rengeteg pengém volt.” A pszichiátriai osztály előtt már heti rendszerességgel járt pszichológushoz is, aki a pszichiátriai segítség mellett felvetette a gyógyszeres kezelés lehetőséget is. „De nem mondta meg nekünk konkrétan, hogy mi lenne a legjobb. Azt hallgattuk folyamatosan, hogy az állami ellátás nem jó, és ott álltunk tanácstalanul, hogy most akkor mi legyen” – meséli a kamasz édesanyja. Mindeközben próbáltak más szakértői segítséghez is fordulni. „Mindenhonnan csak a visszautasítást kaptuk, hogy nem tudnak minket fogadni, csak hetekkel, hónapokkal később. És bár kívülről látszólag jól volt, mégis attól féltünk, hogy megismétlődik az, ami történt.”

„Volt bennem egy nagyon erős késztetés, hogy falcoljam magam, és ez a késztetés idővel egyre erősebb és ijesztőbb lett, és már saját hangja és alakja is volt”

– meséli az érintett kamasz.

A pszichiátriát megelőző estén azonban a késztetés és a penge is túl mélyre ment. „Ahogy haladtam lefelé a karomon, éreztem, hogy valami mozog a penge alatt, azt hiszem, az az erem volt.” És bár az édesapja hadakozott az ellen, hogy a gyerekét a pszichiátriára vigyék, belátták, hogy nem tudják 24 órán keresztül őrizni és figyelni őt, meséli a kamasz édesanyja, majd hozzáteszi: a pszichiátrián töltött tíz nap kijózanító volt számukra. Nem volt egyszerű sem a szülőknek, sem a gyereküknek, aki azt meséli, hamar rájött, hogy ki akar jutni onnan, de a nyolcadik napig azt sem tudta, meddig tartják bent. Az érintett kamaszhoz hasonlóan a cikk másik, felnőtt megszólalója is kapott pszichiátertől segítséget. „Az én történetem azért is komplexebb, mert én 15 évesen már antidepresszánst szedtem és jártam pszichiáterhez depresszió és anorexia miatt.” És bár a családja támogatta abban, hogy szakértői segítséget kapjon, nem igazán értették, hogy mi történik. Visszagondolva, szerinte az is sokat segített volna, „ha van egy olyan tanárom, akit szeretek, egy felnőtt, aki nem családtag, akivel beszélhettem volna róla.” De tudunk egyáltalán itthon a falcolásról beszélni?

„Néha eszembe jut, főleg nyáron, hogy észreveszik-e mások a sebeket, és hogy mit gondolhatnak”

Az önsértés és a falcolás itthon továbbra is tabutéma. „A kamasz nem beszél róla, mert bűntudata van és szégyelli, azt gondolja magáról, hogy béna, lúzer és ügyetlen. A szülőknek, felnőtteknek pedig azért is nehéz ezt szóba hozniuk, mert önmagukat hibáztatják, amiért rossz szülők” – mondja a szakértő. Hasonlókat fogalmazott meg az érintett kamasz édesanyja is, szerinte „itt lenne az ideje levetkőzni az ezzel kapcsolatos szégyenérzetet”. Míg a cikk másik interjúalanya úgy gondolja, azért is nehéz a falcolásról nyíltan beszélni, mert vannak olyan mentális betegségek, amik együttérzést váltanak ki, de a falcolás nem ilyen. „Sokan nem is értik és undorodnak tőle, esetleg le is nézik azokat, akik falcolják magukat, mert azt gondolják, hogy csak a figyelem és a feltűnés miatt csinálják. Nem sajnálni vagy megérteni fognak, hanem egy hülye libának gondolnak.”

A tabusítás, és az elrejtett sebek ellenére, van néhány intő jel, amire szakértő szerint érdemes odafigyelni:

„Sokkal hamarabb feltűnhet az, ha valakinek megváltozik a viselkedése, például kerüli a társaságot, sokat van egyedül, inkább visszahúzódó, és megváltozik az érdeklődési köre.”

Hasonlókról számol be az érintett kamasz édesanyja is, ők is csak utólag vették észre a jeleket, hogy kamasz gyerekük elzárkózott, kevesebbet kommunikált, és az interneten élt.

A tabuk feloldása mellett az önsértés mögött meghúzódó okok feltárása és a megoldások megtalálása sem egyszerű feladat, a szakértő pszichológusok felkeresése az érintett gyerekek mellett, a szülőknek is ajánlott. Szolnoki Nikolett ezzel kapcsolatban azt mondja, hogy „három-négy alkalom kell ahhoz, hogy a pszichológus fel tudja mérni, hogy hol csúszik el a megküzdési stratégia, és adni tudjon egy átfogó pszichodiagnosztikát”, és ha úgy ítéli meg, akkor szakértő pszichiátert is bevonnak a gyerek vagy kamasz kezelésébe. Az érintettek mellett a szülőknek is javasolják, hogy „kérjenek szakértő segítséget annak feldolgozásában, hogy ők szülőként már nem tudnak a gyereküknek segíteni, mert ez már kívül esik a szülői kompetenciájukon” – teszi hozzá a szakértő. A pszichiáter szerint azonban kevesen kérnek segítséget. „Amikor aláírja a szülő a beleegyező nyilatkozatot a pszichiátrián, úgy érzi, minta azt írná alá, rossz szülő vagyok.”

Az érintett kamasz édesanyja arról is beszél, hogy az ő családjuknak sokat segítenek a közös programok, a beszélgetések is. „Akár konkrét szituációkat is érdemes átbeszélni, és nem szabad bagatellizálni, nem szabad legyinteni, hogy ez egy kamaszkori hiszti, hanem odafigyelve végig kell hallgatni.” Majd azt is hozzáteszi, hogy a pszichiátriát követő rehabilitációban sokat segített az iskola is. „Két út volt: vagy visszamegy az iskolába, vagy részt vesz a Heim Pál hathetes rehabilitációs programjában, viszont akkor évet kell ismételnie.” Bár nem volt egyszerű, az iskolában töltött mindennapokat az is megkönnyítette, hogy az eseményekről végig nyíltan beszéltek az osztálytársakkal és a tanárokkal is, sőt utólag többekről is kiderült, hogy voltak már hasonló szituációban. Bár a kamasz már nem jár sem pszichológushoz, sem pszichiáterhez, azt meséli, gyógynövényes szert és ómega–3-at szed, amelyek nagyon jók a pánik- és dührohamok ellen. A cikk másik megszólalójának a gyógyszerek mellett a sport segít megőrizni a stabilitást a mindennapokban: „Sokat hosszútávfutok, és sétálok a szabad levegőn vagy a természetben.”

A falcolás nemcsak az ember bőrén, de a lelkén, a személyiségén is nyomot hagy. Amikor a cikk felnőtt megszólalóját arról kérdezzük, hogy ennyi év távlatából hogyan viszonyul a sebeihez, így válaszol: „Néha eszembe jut, főleg nyáron, hogy észreveszik-e mások a sebeket, és hogy mit gondolhatnak. Rosszul érzem magam amiatt, hogy látszanak a hegek, és bár lehet, hogy már csak én látom őket, ezek a lenyomatai annak, hogy nem voltam, nem vagyok mindig stabil. És nem szeretném, hogy emiatt bárki azt gondolja, hogy nem vagyok jó anyukája a gyerekemnek.”

Van segítség! Ingyenes, anonim, a nap 24 órájában hívható lelki elsősegély-szolgálat várja a hívásokat a 116-123 és 06-80-810-600 telefonszámon. Ha öngyilkossági gondolatai vannak, kérjük, olvassa el ezt az oldalt, mielőtt kárt tenne magában. Ha másvalakiért aggódik, ezen az oldalon talál tanácsokat, mit tud tenni.

Kövess minket Facebookon is!