Megfordultam, és 20 centire tőlem ott állt hatalmas betűkkel: malac

2022. június 17. – 13:12

Megfordultam, és 20 centire tőlem ott állt hatalmas betűkkel: malac
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Leköpött, megvert, fizikailag és lelkileg bántalmazott gyerekek, öngyilkossági kísérletek – ezekről számoltak be olvasóink saját vagy gyermekük példáján keresztül. Cikksorozatot indítottunk a bullyingról, hogy a szülők és a pedagógusok is minél többet tudjanak meg a jelenségről, és hogy minél kevesebb gyereknek kelljen ezt átélnie. Most olvasóink leveleiből válogattunk.

„Köszi, hogy leírhattam!”

– ez állt azoknak a megrázó, szerkesztőségi címünkre ömlő leveleknek a végén, amiben olvasóink részletesen megírták múlt heti felhívásunkra, hogy milyen gyerekkori kortárs bántalmazásokat éltek át öt, tíz, húsz vagy akár harminc évvel ezelőtt. Ezúton is szeretnénk megköszönni az őszinteségüket, aktuális cikkünkben az ő leveleik közül válogattunk. Olvasóink többsége álnéven tette közzé a vele történteket, tartva az esetleges későbbi retorzióktól (pedagógusok) vagy a stigmatizációtól – aminek gyerekként már így is részesei voltak.

Sokféleképp definiálják Európában a bullyingot, közös jellemzőjük, hogy az olyan rendszeresen visszatérő verbális vagy tettleges erőszak leírására használják, ami a kortárs gyerekcsoportokban jelenik meg. A legjellemzőbb eszközök a megalázás, a csúfolódás, a kiközösítés, a fizikai erőszak. A bullyingnak korábban mindig fontos eleme volt ismétlődés, ám az utóbbi években ez változott: az internetes bántalmazás vagy más néven cyberbullying (erről egy későbbi cikkünkben írunk részletesen) elterjedése hozta magával az ismétlődés kritériumának hígulását: már egyetlen megalázó esemény is minősülhet bullyingnak.

A történetek többsége korábbi élményekből, mai fiatal, középkorú felnőttektől származik, meglepő volt, de pedagógusok, illetve szülők elvétve írtak csak. Közös bennük, hogy

  • többnyire általános iskolai vagy középiskolai bullyingról számolnak be;
  • több esetben nem léptek közbe a tanárok, vagy ha közbeléptek, egy idő után felhagytak ezzel, nem védték tovább az áldozatot, máskor pedig ők maguk is csúfolták, bántották a gyereket;
  • gyakrabban bántják az átlagtól eltérő, sérülékenyebb gyerekeket;
  • többeket közülük otthon is bántalmaztak.

Kriszta: Taknyos zsepiket kentek a fiam hátába

Kriszta fia felsős, egy jól tanuló, sportoló osztálytársa kezdte szekálni pár hónapja. „Az egyik tipikus eset az volt, amikor a taknyos zsepiket ketten kenték a gyerekem hátába, karjába, nyakába tesi óra után. Ekkor még március volt, szóval bennünk volt még a Covid miatti szorongás, így amikor a gyerek itthon közölte, mi történt, eléggé kiakadtunk.” Felhívták az érintett szülőket, és erősen képviselték a gyerek érdekeit, így azóta mérséklődött a piszkálódás, de nem szűnt meg. „Az osztályfőnök is tud a dologról, amennyire látjuk, érzékeljük, igyekszik kordában tartani a hormontúltengéses kamaszokat, de nem mindent vesz észre, ami valahol érthető.”

Kriszta szerint ők is látják, hogy a gyereke kicsit kilóg a sorból, ráadásul egész furcsa módokon próbálja elfogadtatni magát, „ami lehet idegesítő”. „Ha a szubjektív részét nézem, egyrészt látom, hallom, olvasom azokat a történeteket, amik a fiatalok közötti bullyingról és ezek végkimenetéről szólnak, és sokszor arra gondolok, remélem, velünk ez nem fog megtörténni, reménykedem, időben észre fogjuk venni, ha baj van, a gyerekünknek lesz elég bizalma hozzánk, és tudunk neki segíteni. Ugyanakkor mérlegelni is kell, mert azért ő is kamaszodik, ő is túloz, ő is kamuzik” – írta. Leginkább az iskolai és a szülők közötti folyamatos, személyre szabott kapcsolattartást hiányolja, és bár megérti, nagyon sajnálja, hogy a tanároknak nincs idejük arra, hogy nyomon kövessék a diákok tanuláson túli iskolai életét.

Dániel: Majdnem leugrottam az iskola tetejéről, de csak engem szidtak le

Felsős voltam, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a testnevelés-öltözőben hirtelen elkezdtek buzizni, állítólag túl sokáig néztem rá egy fiúra, amire én nem emlékszem ugyan, de mit várunk el egy olyan társadalom által felnevelt gyerekektől, amiben bármilyen teljesen random dolgot buzisnak találnak. Ettől a ponttól kezdve a buzi szót többször hallottam, mint a saját nevemet. Elég volt annyi, hogy kicsit máshogy néztem ki (apám révén metált hallgattam, hosszú volt a hajam), mint a többi fiú, és máris buzi voltam. Ez minden egyes panasztétellel csak rosszabb lett.

Aztán ötödik osztályban jött egy pillanat, amikor már nem bírtam tovább, és az egyik szünetben le akartam ugrani az iskola tetejéről. Igaz, visszarángattak, de semmi nem történt utána. Majdnem a halálba bullyingolt egy csapat tizenéves, de sem az iskola nem figyelt jobban oda, sem egy beszélgetés nem történt a többi gyerekkel. Engem szidtak le, hogy ez nem megoldás semmire. Teltek az évek és folytatódott poklom, a mindennapos buzizás, kirekesztés, és hasonlók. Akárhányszor panaszkodtam az igazgatónőnek én, vagy édesanyám, mindig ugyanazt a választ kaptam: „Ha levágatná a haját, és megpróbálna beilleszkedni a többi fiú közé, akkor nem bántanák.” Miért nekem kellett megtörnöm, és miért nekem kellett volna változtatnom magamon, amikor a többi fiú azt tervezte hogy halálra rugdos acélbetétes bakanccsal? Most már Budapesten élek, megtaláltam a társaságom a többi goth közt, akik elfogadnak, mind a szexualitásom, mind a nemi identitásom (LMBTQ).

Lilla: Megfordultam, és 20 centire tőlem ott tátongott hatalmas betűkkel: malac

Általános iskolás koromban sokszor bántottak a súlyfeleslegemmel. A testnevelő tanárom gyakran hívott „csigatestű” vagy épp „puha csontozatú” egyénnek. […] Megszoktam ezeket a bántásokat, és az évek elteltével már nem érdekelt, mennyire utál a tanárom azért, mert én más vagyok, mint a többiek. […]

Általános iskola végén azonban minden megváltozott. Egy egyszerű angolórának indult, ahol azt játszottuk, hogy a táblára felírt szót kell kitalálnia annak a diáknak, aki a táblának hátal áll – szemben az osztálytársaival. Remek játéknak találtam, míg nem én következtem a sorban. Kiálltam, a barátaimnak hitt diáktársaimmal szemben, s izgatottan vártam, én vajon ki tudom-e találni azt a szót. […] – Ez te vagy! – hangzott az első válasz. – Rózsaszín valami, de olyan mint te! – jött a következő válasz. Ekkor még nevettem, hiszen mindenki nevetett. Azt gondoltam, végre megtört az átok és talán egy cuki baba van a táblára felírva.

Majd jött a felismerés. Megfordultam, és húsz centire tőlem ott tátongott ez a hatalmas betűkkel felírt szó. Malac. Tehát malacka vagyok, persze, gondolhattam volna. Éreztem, ahogyan a végérvényes megaláztatás forró könnyek közepette gördül le az arcomon.

Most 25 éves vagyok. Túl vagyok a gimnáziumi éveken, ahol az anorexia és a bulimia felváltva látogattak meg. És ezt egy percig sem tagadom. Ma már elfogadom a tényt, hogy hánytattam magam, ahogyan elfogadom azt a tényt is, hogy soha nem lesz olyan jó a kapcsolatom az ételekkel, mint a malacka előtt volt. Az egész életemet meghatározta egyetlen szó.

Azoknak a gyermekeknek üzennék, akik hasonló cipőben járnak:
Nem vagytok egyedül. Soha nem voltunk és nem is leszünk egyedül. Merjetek róla beszélni, merjetek segítséget kérni. Mert egyetlen szó is meghatározhatja az életünket, ha hagyjuk. Ölellek benneteket ismeretlenül is, és a legfontosabb: Malacka a legaranyosabb és legszerethetőbb karakter a Micimackóban!❤️

Péter: Nézzétek, ott a rákos gyerek, ne álljatok vele szóba!

Általános iskolában egy csontvelődaganat miatt majdnem egy teljes tanévet kellett kihagynom az iskolából, viszont a pótvizsgán olyan jó voltam, hogy továbbmehettem ötödik osztályba. Az osztályból jó páran nem számítottak arra, hogy velük leszek ötödikes, sokan azt hitték, meg sem gyógyulok majd, így szép lassan kirekesztődtem az osztályközösségből. Gyógyulásom folytán amolyan csodabogárként tekintettek rám, és már azért is rosszat mondtak rám, ha nem úgy néztem, ahogy az nekik tetszett volna. Azok az osztálytársaim is kezdtek tőlem távolodni, akiknek nem volt semmi előítéletük velem szemben, mert tudták, hogy ha megvédtek volna engem, akkor nekik is ugyanolyan megkülönböztetésben lett volna részük, mint nekem. A tanáraim egy idő után már tétlenül nézték, hogy mi történt velem, mert egyszerűen beleuntak abba, hogy megvédjenek. Illetve a kiközösítő osztálytársaim szülei (pénzbeli) nyomásának hatására lettem végképp mellőzve.

Többször is megloptak, a tanáraim pedig kettős mércét kezdtek velem szemben alkalmazni. Ez utóbbi csak azután szűnt meg (és lettem újra az ő szemükben is jó tanuló ismét), hogy a szüleim a hatóságok bevonását ígérték. A lányok sem igazán álltak velem szóba. Az osztálytársaimtól nem egyszer kaptam a mutogatást is az utcán, hogy „nézzétek ott a rákos gyerek, ne álljatok vele szóba stb.”. Az olvasásba és a videózásba menekültem, így legalább nyugtom volt. Szerencsére egyetlen esetben sem fordult meg a fejemben, hogy véget vessek az életemnek, pedig többek azt sugallták, hogy mennyivel jobb lett volna, ha nem maradok életben, talán jobb lenne a világ nélkülem, mert felfordulást okoztam azzal, hogy meg mertem gyógyulni. Ennek a rossz szériának az vetett véget, hogy a szüleim máshol találtak munkát, elköltöztünk, és olyan iskolába kerültem, ahol teljesen befogadtak. Nem egy akkori volt osztálytársam felnőve tanár lett, és egyikőjük kamatostul visszakapta az élettől, amit gyerekként kiosztott nekem.

14 éves korom előtt legalább hétszer próbáltam véget vetni az életemnek

Férfi olvasónk gyerekkorában túlsúlyos volt, és eleinte éltanuló, „ez bőven elég táptalaj volt nyolc év bullyingnak”, írta. Bántalmazói többnyire nála 3-4 évvel idősebb, többszörösen lebukott, túlkoros diákok voltak, „akik rendszeresen kiközösítettek, földhöz és falhoz nyomtak, fojtogattak, hozzám dobták a kukát, szétszakították a ruhám, végighúztak a földön majd megrugdostak, leköptek stb.” Mégis, mint írta, a legmaradandóbb bántalmazásélményeket nem kortársai, hanem a tanárai okozták. „Eleinte nagyon szorgalmas és lelkes voltam, egyszer elsős koromban órán kijavítottam a tanár »urat«, aki ezután a hátralévő négy évben rendszeresen vert a teremben, hol méterrúddal, hol csak megtépett, közben a szülői értekezleteken folyton azzal vádolt, hogy tolerálhatatlan a magatartásom, ezért kötelező neki erőszakhoz folyamodnia, majd az apám ezeket hallva megvert és eltiltott mindentől.

A tanár másnap nevetve kérdezte az iskolában, hogy jól kikaptam-e este, volt, hogy megzsarolt, hogy beárul a szüleimnek, ha nem indulok egy tanulmányi versenyen. Harmadik osztályos koromban sírva kellett az osztályban előtte letérdelve bocsánatot kérnem, amiért nem akartam indulni a versenyen, és maradni a felkészítőn. Ötödiktől új osztályfőnököt kaptunk, eleinte azt hittem, jobb lesz, de kiderült, hogy az eddigi még csak a kezdet volt. Rendszeresen sütött el a testsúlyommal kapcsolatban vicceket órán, ha engem bántottak, én kaptam beírást, szintén hazudozott szülői értekezleteken.

Az általános iskolás éveim nagyon mély nyomot hagytak bennem, hisz otthon mindig büntetésben voltam, mivel a szüleim úgy tudták hogy én vagyok a bully és a neveletlen gyerek, az iskolában pedig én voltam majdnem minden tanár és diák bokszzsákja. Bármilyen szomorú és hihetetlen mai fejjel belegondolni, 14 éves korom előtt legalább hétszer próbáltam véget vetni az életemnek. Idővel abbahagytam a tanulást, és utána képtelen voltam leülni és készülni, illetve egy azóta is nagyon erős testképzavarom van, hiába fogytam le azóta, mindig kövérnek látom, és mindig semmirekellőnek érzem magam” – írta olvasónk. Azóta elvégzett egy művészeti egyetemet, ahol éltanuló lett, és többször órát is tartott, „amit az általános iskolai élményeim miatt kifejezetten viccesnek gondoltam. Azóta is küzdök nagyon erős szorongással és depresszióval, de ezt a páromnak és a sportnak hála mára már kordában tudom tartani. Üzenetemmel csak szeretném felhívni a figyelmet az ilyen pedagógusokra, és kérni a szülőket, ne bízzanak meg feltétel nélkül a tanárokban.”

Senki sem kért segítséget a tanároktól, mert az újabb gúnyolódási alap lett volna

J. azt írta, általános iskolában gyakori volt náluk a bullying, őt is és másokat is bántottak, jellemzően ugyanazok a fiúk. Mivel ő teljesítménykényszeres volt és sokat tanult, gyakran csúfolták emiatt. Leveléből erősen kitűnik, hogy a gyerekek sokszor miért nem kérnek segítséget a tanároktól:

„Segítséget senki nem kért a tanároktól, mert az gyengeségnek tűnt volna, és újabb gúnyolódási alapnak számított volna, de így is tudtak róla. Amikor időnként a fülük hallatára hangzottak el a sértések, akkor se nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel. (»Hagyd rá, csak irigy«, »Engedd el a füled mellett«, »Legyél te az okosabb«, stb.) Annyiból megértem, hogy a leginkább »égedelem« gyerekek őket sem tisztelték, a szép szó meg a beírás őket már egyáltalán nem hatotta meg, más eszköze meg egy tanárnak nincs túl sok. Valószínűleg úgy voltak vele, hogy az agresszorokat úgysem tudják egyedül leszoktatni erről a viselkedésről, egyszerűbb volt az áldozatokat meggyőzni, hogy meg kell tanulniuk lepergetni magukról ezeket az »ugratásokat«, mert hát »azért nem kell túlreagálni«, »ilyen mindenhol van«, ez »természetes velejárója« a (gyerek)közösségek hétköznapjainak.

Így, felnőttként azt gondolom, hogy ha én lettem volna a tanárok helyében, egyedül én sem tudtam volna segíteni a helyzeten. Az iskolapszichológus nagyon kell, a szülőknek és a tanároknak is. Annyiban érzem őket hibásnak, hogy a jobb tanulásra/viselkedésre ösztönzésnél néhányan azt a taktikát választották, hogy a jobban teljesítő gyerekekkel példálózva szégyenítették meg a többi diákot, és ez nyilván ellenszenvet szült bennük.”

Zsófi: Listát kellett írnom arról, hogy mit hagyok rá, ha meghalok

2003–2004 környéke, budai általános iskola, átlagos osztály. Ekkor voltam 13 éves, hetedikes. Természetesen klikkesedtünk, én meg hozzácsapódtam egy négyfős lánybandához. Arra emlékszem, hogy minden héten pénteken átmentünk a bandavezérhez, körbeültek engem, és mindenki elmondta, hogy miért vagyok rossz ember. Néha a többiek is ültek középen, de én nyilván a sajátjaimra emlékszem. Többször megvertek, és sosem ebédeltem, mert mindig oda kellett adnom a szendvicsem a bandavezér lánynak. Mire emlékszem még? Igen, megvan: arra is, hogy listát kért a cuccaimról, hogy ha meghalok (!) akkor mit hagyok rá. Ilyeneket kellett ráírnom: a discmanem, a rollerem és a ruháim. Mi volt az utolsó csepp? Nem emlékszem, csak arra, hogy pánikrohamot kaptam, hazafutottam, és megmondtam anyának, hogy többet nem megyek vissza a suliba. Nem tudta, mi a baj, nem értette, csak megijedt és aggódott. Másnap kivettek a suliból, és magántanuló lettem. Így fejeztem be az általános iskolát.

Ekkor voltam 14 éves. Másfél éven át voltam fizikailag és lelkileg bántalmazva, amit ekkor még nem tudtam. Egy tanárom mondata zeng a fejemben: „Az élet farkastörvényeivel meg kell küzdeni.” Ez volt az első pont, amikor azt kaptam, hogy én csak hisztizem. Bárkivel próbáltam beszélni, mindenki ezt mondta: „Jaj már, engem is piszkáltak” vagy „miért nem védted meg magad?” stb. Tíz évvel később volt az első öngyilkossági kísérletem, 23 évesen. Ekkor kerestem egy szakembert. Ekkor tudtam meg, hogy PTSD-m [poszttraumás stessz – a szerző] van, ő volt az első, aki komolyan vette a problémámat. Ekkor értettem meg én is, hogy mit történik velem. A PTSD összes tünetét produkáltam. Összesen négy szakembernél jártam. Végül EMDR terápiával és antidepresszánskezeléssel jöttem helyre 31 éves koromra. Eredmény: túl három öngyilkossági kísérleten, éveken át tartó kezelésen, túl négy szakemberen. Depresszióra hajlamos, túlérzékeny ember lettem. Nézzük reálisan: az alapbeállítottságom valószínűleg ilyen, de biztos, hogy a mai napig hatással van rám az akkor történt bullying.

A TikTok még a legjobb barátságokba is éket ver

Zeneiskolai tanár vagyok. Egyszerre egy gyerek van bent nálam hangszeres órán, így nagyobb lehetőség van rá, hogy megnyíljanak nekem a növendékek. Persze látom, hogy a kövér, dadogós, cigány, szemüveges gyerekeket több bántás éri, mint szőke, kék szemű, vékony társaikat.

Ami viszont ijesztő: hogy a bullying témakörben szerepet kapott a közösségi média.
Egy negyedikes (!) kislány számolt be róla, hogy az osztálytársai használják a TikTokot, neki viszont nem engedik a szülei, és egyébként sem nagyon érdekli. Emiatt a legjobb barátnője elfordult tőle, és azokkal a lányokkal beszél, akik tiktokoznak. Az osztályban ő az egyetlen, aki nem használja az oldalt, ezért magányos. Egy másik, hatodikos lány pedig azt mesélte, hogy ő a saját akaratából nem használja ezt a platformot, és bár nem cikizik érte, emiatt érzi, hogy különbözik a társaitól. A többiek ugyanis elkezdtek úgy viselkedni, öltözködni, ahogy ezt a videókban látják, ő viszont olyan maradt, mint egy átlagos, normális kiskamasz. Az Instagram, és főleg a TikTok egy határt húz közé, és a többi gyerek közé. Pedagógusként ezt nagyon ijesztő tendenciának tartom.

Zsuzsi: Bully voltam, és talán én voltam a legvérmesebb

Bully voltam. A nyolcvanas évek közepén, második vagy harmadik osztályban jött egy új lány az osztályunkba, és egy régi barátnőm vette pártfogásba, hiszen egy lépcsőházban laktak. Félénk lány volt, és talán féltékenységből, talán mert gyengének látszott, azonnal rászálltunk. Nem csak én, mindenki az osztályban, de azt hiszem, én voltam a legvérmesebb. Szavakkal, gesztusokkal, ritkán fizikailag is bántottuk/bántottam. Nem célirányosan, de ha ott volt, akkor kihasználtam az alkalmat. Ballagás után elfelejtettem az egészet.

Aztán jött a Facebook-korszak és ismerősök lettünk. Majd egy hazalátogatás alkalmával megtudtam, hogy bántalmazták otthon is. Minden téren. És akkor beugrott, hogy mit csináltam vele éveken át. Rettenetesen szégyelltem magam, pláne úgy, hogy most halmozottan sérült gyerekekkel foglalkozom konduktorként, és folyamatosan küzdök/küzdünk a hátrányos megkülönböztetés ellen. Egy hosszú levélben kértem tőle bocsánatot, amivel nem tettem jobbá semmit, nem feledtettem el vele azokat az éveket, csak a lelkiismeretemet halkítottam le egy picit. Ő félelmetesen erős mentalitással megnyugtatott, ami bennem őszinte tiszteletet ébresztett. Tanulság nincs túl sok. Talán annyi, hogy még jobban odafigyelek a stílusomra, a kommunikációmra és a munkaetikámra.

A saját szüleim is rendszeresen megszégyenítettek

Kicsi koromban a saját szüleim szégyenítettek meg rendszeresen, emiatt olyan súlyos gátlásaim alakultak ki, hogy egészen sokáig nem mertem az emberek szemébe nézni, ezért sokan őszintétlennek, hazugnak tartottak, ebből egyenesen következett sajnos az iskolai bullying is. A saját szüleim csúfolódásai következtében a mai napig – közel 50 éves vagyok – ahányszor tükörbe nézek, egy ronda dagadt embert látok, pedig sem csúnya, sem dagadt nem vagyok (nem is voltam soha). Fényképeket nézve szoktam csak elcsodálkozni, mintha nem azt az embert látnám, aki a tükörből visszanéz. Ezt ma már tudom kezelni, de kiskoromban annak megfelelően viselkedtem, amilyen tükröt a szüleim tartottak elém; elhittem, hogy csúnya és buta vagyok, és úgy viselkedtem, ahogy egy csúnya és buta gyereknek illik: elbújtam a világ elől, és nem beszéltem senkivel. Amikor a tanárok jelezték, hogy nem beszélek és nem úgy viselkedem, ahogy „kéne”, még jobban megaláztak otthon, ami tovább rontott a dolgokon. A legrosszabb az volt, hogy nem volt kinek elmondanom, ha bántottak, mert épp azok bántottak, akikhez mehettem volna, akiknek védeniük, vigasztalniuk kellett volna.

Egészen sokáig el tudták hitetni velem, hogy olyan vagyok, amilyennek ők leírnak, azt hiszem, ez is egyfajta testképzavar. Felnőttként kezdtem meglátni a különbséget az ő véleményük és a valóság közt. De még akkor sem hittem el, hogy értékes ember vagyok, igazából a mai napig nem hiszem el. Tulajdonképpen csoda, hogy épkézláb felnőtt lett belőlem.

Van segítség! Ingyenes, anonim, a nap 24 órájában hívható lelkielsősegély-szolgálat várja a hívásokat a 116-123 és 06-80-810-600 telefonszámon. Ha öngyilkossági gondolatai vannak, kérjük, olvassa el ezt az oldalt, mielőtt kárt tenne magában. Ha másvalakiért aggódik, ezen az oldalon talál tanácsokat, mit tud tenni.

Kövess minket Facebookon is!