A trauma áthuzalozza az agyat, de mindig van remény

Legfontosabb

2021. szeptember 09. – 07:32

frissítve

A trauma áthuzalozza az agyat, de mindig van remény
Dr. Bruce D. Perry gyermekpszichiáter egy konferencián 2016-ban – Fotó: Slaven Vlasic / Getty Images / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Ha gyerekeket – vagy gyerekeket is – érintő szörnyűség történik Észak-Amerikában, legyen az iskolai lövöldözés, terrortámadás vagy természeti katasztrófa, a gyermekpszichiáter dr. Bruce D. Perry az a szakértő, akinek a véleményére a média kíváncsi. Perry a traumakutatás úttörője, több könyv szerzője, a magyarul is megjelent A ketrecbe zárt fiúban konkrét esetek mentén arról írt, mit tanulhatunk a traumát átélt gyerekektől a veszteségről, a szeretetről és a gyógyulásról. Az állami gondoskodásban élő gyerekekkel foglalkozó Világszép Alapítvány meghívására szeptemberben magyar közönség előtt tart előadást. A magyar sajtóban egy interjút vállalt: a Telex a segítségnyújtás lehetőségeiről, a bárki által megtehető lépésekről kérdezte.

„A gyerekek rugalmasak. Túlteszi majd magát rajta” – a könyvei szerint gyakran hallja ezeket a mondatokat más felnőttektől, olykor egészen rettenetes események után is. És ellenérzéssel hallja. Miért téves, kártékony ez az alapállás? Mit tudunk az agy működéséről, ami ellentmond ennek?

A gyerekek némelyike reziliens. De a reziliencia – a rugalmas ellenállás képessége – nem velünk született dolog. Lehetséges, hogy valaki úgy születik, hogy hajlamos könnyebben kezelni az érzékszervi behatásokat, más gyerekek meg sebezhetőbbek, ők – ha sok és komplex behatás éri őket – nehezebben birkóznak meg az ilyesmivel. A reziliencia kiépítésére való hajlam örökölhető. De a születés után: a nem túl erős, kiszámítható stresszhatások sorozata az, ami rezilienciát képes építeni. Azokra a normális kihívásokra gondolok, amelyekkel egy fejlődő baba vagy kisgyerek szembesül, miközben ismerkedik a világ működésével. Amikor megküzd a kockatorony építése közben a frusztrációval, amikor megtanulja, mikor kell és mikor nem szabad beszélni, hogyan kell osztozkodni: a tanulással együtt járnak kisebb, mérsékelt stresszhatások. És amikor – egészséges környezetben – jelentkeznek ezek a stresszhatások, akkor épül a reziliencia. Az ember stresszválaszrendszere erősebbé és rugalmasabbá válik. De aki olyan környezetben nő fel, ami kiszámíthatatlan, annál nem fejlődik ki automatikusan reziliencia. Ott az ember sebezhetővé válik.

Amikor nagyon intenzív, fájdalmas traumával szembesülnek a felnőttek, gyakran védik saját magukat. Ahelyett, hogy elismernék, hogy a gyerek sebezhető és segítségre van szüksége, sokan csak félresöprik ezt valami olyasmivel, hogy „ó, minden rendben lesz vele, ellenálló, túl kicsi még ahhoz, hogy emlékezzen majd erre, túlteszi majd magát rajta”. És ez éppenséggel nincs így. Minél fiatalabb valaki, annál sebezhetőbb.

Elmagyarázná, pontosan mit ért trauma alatt?

Örülök ennek a definiálásra vonatkozó kérésnek, mert – legalábbis Észak-Amerikában – az emberek mindenfélére rámondják, hogy trauma. Lemaradtak a buszról – „ó, ez traumatikus!”. Elkésnek a munkából – „ó, ez trauma!”. Valójában a mi fogalmaink szerint az ilyesmi nem trauma, hanem kellemetlenség. Vagy stresszhatás. Nem minden stressz trauma. Amikor mi használjuk ezt a szót, amikor én írok róla, akkor erre értem: bármi, ami aktivizálja a stresszválaszrendszert, és azt eredményezi, hogy a rendszer megváltozik, egyre aktívabbá és reaktívabbá válik – az trauma. Két nagy csoportja van.

Az egyik a nagy T betűs trauma: azok a dolgok, amelyekről bárki kapásból megmondja, hogy „hű, ez az”. Ha szemtanúi vagyunk annak, hogy valakit lelőnek. Ha autóbalesetet szenvedünk. Vagy egy hurrikán elpusztítja a házunkat. De a gyakoribb változat a kis t betűs trauma. Apró, de kiszámíthatatlan és tartósan jelentkező dolgokból áll össze. Mondjuk, ha valaki menekültként él egy országban, ahol nem úgy öltözködnek, mint ő, nem azon a nyelven beszélnek, nem ugyanazt a vallást gyakorolják, nem ugyanolyan az emberek bőrszíne, mint az övé. Ilyenkor az ember jártában-keltében számtalan jelzést kap arról a többi embertől, hogy nem ide tartozik. Nem is arról van szó, hogy nyíltan ellenségesek lennének vele, de folyamatosan ilyen pici jelzések bombázzák az üzenettel, hogy „nem vagy közülünk való”. Ez egy olyan tapasztalat, ami ugyanolyan változásokat képes elindítani az agyban, mint a nagy T betűs trauma.

Milyen, az agyban bekövetkező változásokról van szó?

Képzeljük el az agyat úgy, mint egy felfordított háromszöget, ahol a felső részét az agynak úgy hívjuk, hogy agykéreg, az alsót pedig agytörzsnek. Az agy különböző területei együttműködnek azért, hogy tegyük mindazt, amit teszünk: gondolkodjunk, járjunk, beszéljünk. Élettani szempontból a legfontosabbak közé tartoznak azok a rendszerek, amelyek az agyunk alsó részéből erednek. Sokan hallottak már a noradrenalinról, a dopaminról, szerotoninról – ezek a vegyületek részei azoknak a neurotranszmitter-rendszereknek, amelyek aktiválódnak stressz hatására. Amikor valaki traumát él át, ezeknek a rendszereknek a felépítése megváltozik a szélsőséges, illetve hosszan tartó aktiválódás hatására. A sokféle következmény egyike, hogy ha tartós változás áll be ezekben a rendszerekben, akkor részlegesen lekapcsol néhány nagyon fontos rendszer az agy felső, gondolkodó részében. Aki traumát élt át, annak nehezebben megy a koncentrálás. Nagyobb valószínűséggel lesz valaki szorongó. Nehézségei lesznek az alvással. Kialakul egy sereg viselkedésbeli és érzelmi probléma, ha ezek a szabályozó hálózatok abnormálisan aktívvá válnak.

És ezért tud a trauma következménye sokszor annyi különféle klasszikus mentális betegségre hasonlítani. Egyesek, akik traumát éltek át, olyanok, mintha figyelemhiányos zavaruk lenne. Vagy – ha másféle megküzdési stratégiával, disszociációval élnek, akkor – úgy tűnhet, mintha autisták lennének. Lehet az a látszat, hogy súlyosan depressziósak, gondolkodási zavaruk van, vagy skizofrének. Szóval a trauma sok zűrzavarhoz vezet a mentális betegségek gyógyításában. Sok olyan ember, aki traumát élt át, megkapja ezeket a különféle diagnózisokat címkeként. Kezelik őket, de a beavatkozások hatástalanok, és ez egy olyan ördögi kört eredményez, ahol a hatástalan kezeléseket újabb kezelések, majd újabb kudarcok követik, és így tovább. A helyzet azért javult az elmúlt tíz évben, a mentális egészséggel foglalkozó szakemberek egyre többet tudnak a traumáról, és elkezdték már beépíteni a tudásukat a gyakorlatba.

Fotó: Park Könyvkiadó
Fotó: Park Könyvkiadó

A legújabb könyvének az a címe, hogy „Mi történt veled?”. A cím mögött az a javaslat, az a gondolat húzódik meg, hogy meg kellene változtatni az alapkérdésünket: amikor olyasvalakivel találkozunk, aki valahogy más, nem azt kellene kérdezni, hogy „Veled meg mi a baj?”, hanem azt, hogy „Mi történt veled?”. De ahhoz, hogy segíthessünk, vagy hogy legalább megértők, együttérzők tudjunk lenni, szükséges tudnunk, hogy pontosan mi történt? Vagy elég csak észrevenni, hogy valamilyen trauma lehet a háttérben? Ha velem valami borzasztó dolog történt volna, nem hiszem, hogy szeretném, hogy tudjon róla a világ, vagy hogy mások erről kérdezgessenek.

Szerintem ez nagyon fontos. A legtöbb ember, aki rossz dolgokat élt át, nem akar róla beszélgetni ismeretlenekkel, gyakran még olyanokkal sem, akiket ismer. Ennek a kérdésnek a megfogalmazása inkább arról szól, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy valami történt, ami ezt az embert dühössé vagy, mondjuk, figyelmetlenné tette. Nem arról van szó, hogy ő rossz, vagy hogy direkt ellenem csinálja, hanem van valami a háttérben.

Szóval a kérdés inkább költői. Néha az ember maga sem tudja, hogy mi történt, például ha nagyon kicsi korában élte át, akkor nem emlékszik az összes részletre. Abban sem vagyok biztos, hogy fontos ismerni az összes részletet. Szerintem lehet nagyon megértőnek és együttérzőnek lenni valakivel úgy is, hogy nem ismerjük az ő történetét. A legtöbbünk számára ugyan könnyebb empatikusnak és támogatónak lenni, ha tudjuk, hogy olyasvalakivel állunk szemben, aki nagyon kemény dolgokon ment keresztül, de nem feltétlenül szükséges tudni az összes tényszerű részletet.

Mit tanácsolna azoknak a felnőtteknek – szomszédoknak, tanároknak, gondozóknak – akik traumatizáltság nyilvánvaló jeleit fedezik fel egy gyereken? Hogyan segíthetnek akár úgy is, hogy nem tudják pontosan, mi a baj?

Nagyon sokan érzik tehetetlennek magukat, amikor ilyesmivel szembesülnek. Nem tudják, mit tehetnének. A jó hírem az, hogy a válasz nem is olyan bonyolult. Az egyik legegyszerűbb dolog, amit tehetünk, ha egyszerűen csak kedvesek vagyunk. Legyünk jelen, ami fontos. Néha a jelenlét csak annyi, hogy párhuzamosan elvagyunk a gyerek mellett. Amikor találkozunk egy gyerekkel, aki küszködik, ahelyett hogy utasítgatjuk, hogy „csináld ezt, ne csináld azt”, leülhetünk mellé, és megkérdezhetjük, mit csinál. Valószínűleg az egyik leghasznosabb dolog, amit tehetünk, ha jelen vagyunk, ha odafigyelünk, kíváncsiak vagyunk rá. Nem kell ehhez pszichológusnak lenni, nincs szükség egy csomó háttértudásra. Ha valaki kedves, türelmes, gyengéd, nem ítélkező: ezek komoly gyógyító erővel bíró tulajdonságok, legyünk bár edzők, tanárok vagy szülők. Szülőként az ember tudja, hogy néha, amikor a gyereke kiborul, a legjobb leülni mellé a földre és vele lenni, nem beszélni sokat, ő pedig végül felenged a karjaink között. Talán soha nem is derül ki, hogy mi volt a baj. Néha még maguk sem tudják.

Szóval ne becsüljük alá a jelenlét, a válaszkészség, a ráhangolódás erejét.

Ha akar a gyerek beszélgetni, akkor beszélgethetünk. Ha nem akar, akkor csinálhatunk együtt valami mást, sétálhatunk egyet, vagy megkérdezhetjük, hogy akarja-e, hogy lökjük a hintában, vagy hívhatjuk, hogy segítsen elmosogatni vagy megteríteni. Vonjuk be őt, hogy együtt legyünk. És próbáljunk meg nagyon türelmesnek, nagyon kedvesnek lenni vele. Ez segíteni fog.

Mindig lehetséges a gyógyulás a traumából? Vagy vannak reménytelen esetek?

Mindig van remény. Van, ami javulni tud. Léteznek esetek, amikor az illető olyasmit élt át, ami károsította az agyát, például méhen belüli károsodást szenvedett el, ilyenkor a működésének egyes elemei talán soha nem lesznek képesek olyan nagyon megváltozni. De ugyanennek az embernek más részei ettől még változékonyak és megváltoztathatók maradnak, fejlődhetnek. Szóval mindig van remény.

Olvastam önnél, hogy az Egyesült Államokban a gyerekek negyven, sőt az újabb adatok szerint majdnem ötven százaléka szenved el valamilyen traumát. Azt sejtem, hogy a helyzet Magyarországon sem lehet nagyon más. Mit tehetünk szülőként azért, hogy ellenállóbbá, erősebbé tegyük a gyerekünket, felkészülve arra, ha valami történne vele egyszer? Beszélt már a kiszámítható stresszhatások szerepéről. Van még valami?

A reziliencia kiépítésének az egyik leghatékonyabb eszköze, ha a gyerekeknek lehetőséget biztosítunk sportolásra, zenélésre, előadó-művészetre. Mindenféle olyasmi, ami része egy egészséges közösségnek, rezilienciát épít. Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekünkben kifejlődjön egészséges készség a világgal való megbirkózásra, annak egy helyes módjára (és végső soron ez a reziliencia): zongoraleckék…, biztassuk, hogy csatlakozzon a dráma szakkörhöz, kezdjen sportolni, vagy … maga az iskola is: a hagyományos közoktatás, ha jól csinálják, szintén építi a rezilienciát. Ezek olyasmik, amiket könnyű megtenni. A gyerekek imádnak tartozni valahová: ilyenkor egy csoport részének érezhetik magukat, barátságokat kötnek, új dolgokat tanulnak, kihívásokkal szembesülnek. Az ilyen nem túl nagy és kiszámítható kihívások építenek rezilienciát.

Magyarországon több mint 20 ezer gyerek él állami gondoskodásban: gyermekotthonokban vagy nevelőszülőknél. A többségük már eleve traumatizált, mire ide kerül, a rendszerrel pedig sok baj van. Az intézmények sokszor dolgozói létszámhiánnyal küzdenek, nagy a fluktuáció, a gondozók jönnek és mennek, nagy a kiégés veszélye, mert a munkájuk alulfizetett és nem eléggé megbecsült, miközben iszonyatosan nehéz. Ez pedig a gyerekek szempontjából a stabilitás, állandóság hiányát jelenti. A rendszert nyilván nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni, de van esetleg egy vagy két olyan dolog, amivel jobbá lehetne tenni ezeknek a gyerekeknek az életét?

Ezekkel a problémákkal küzdünk az Egyesült Államokban és Kanadában is. Sokszor azokat a gyereket, akiknek a legnagyobb problémáik vannak, otthonról otthonra küldik. Van pár srác, aki huszonöt helyen megfordult már 15 vagy 16 éves korára.

Egy dolog, ami nagyon fontos és nagyon sokat tud segíteni: amikor egy gyereket valamilyen okból muszáj kiemelni a családjából, meg kell próbálni helyet találni neki valakinél a saját közösségében. Lehet az egy ember a tágabb családból, egy nagyszülő, egy nagynéni, egy nagybácsi vagy valaki, aki nem rokon, de része a gyerek világának, mondjuk, ugyanabba a templomba jár, és vállalja, hogy odateszi magát, betölti ezt a szerepet.

Ha ilyen elhelyezést sikerül intézni, akkor az esélyt biztosít arra, hogy a küszködő családnak megpróbálhassunk segíteni a talpra állásban. Az Egyesült Államokban a legtöbb családból való kiemelésnek ahhoz van köze, hogy a szülőt maga alá temeti a feladat. Sokszor maga is a gyermekvédelmi rendszerből jön, nem tudja, hogyan kell szülőnek lenni. Lehet, hogy 18, 19 éves, de fejlődéslélektani szempontból egy 10 éves szintjén van. És akkor ott áll egy kisbabával, és igazából nem tudja, hogyan kellene felnevelnie. Ez oda vezet, hogy a gyereket elveszik tőle. És az ördögi kör kezdődik elölről. Mi arra jöttünk rá, mennyit javít a kiinduló helyzeten, hogy ha sikerül minimálisra csökkenteni a távolságot a biológiai családtól. Persze ez nem mindig járható út. Néha az egész tágabb család meglehetősen egészségtelen. De lenyűgöző, milyen gyakran lehet találni mégis olyan családtagot, aki hajlandó odatenni magát és segíteni. Ez egy dolog.

A másik dolog, ha fiatal korban elkezdjük tanítani a kisgyerekekről való gondoskodást. Ha az ember fiatalon tanul arról, hogyan kell szülőnek lenni, akkor csökkenni fog azoknak a szülőknek a száma, akik nem tudják, mit kell csinálni, akik azért követnek el hibákat, mert hiányoznak az ismereteik. Szóval ennek a két dolognak a kombinációja könnyíteni tudna kicsit a helyzeten.

Azt gondolja, hogy jó lenne például az iskolai tananyag részévé tenni a gyerekekről való gondoskodást?

Igen. Nem is annyira a gondoskodás mikéntjét, hanem annak az alapjait, hogy

hogyan fejlődik az agy, hogyan kommunikálnak az emberi lények, mi válik a javukra. Ezeket a dolgokat kellene szerintem integrálni a közoktatásba. Hasznunkra válna nem csak szülőként, hanem akkor is, ha az ember tanár, edző vagy éppen üzletember lesz.

Ezeknek az alapoknak az ismeretében nemcsak jobb szülők lehetnék, hanem jobb szakemberek, jobb társak is. Szerintem ez az ismeretanyag igazán, nagyon-nagyon fontos a társadalmunk számára.

Emlékszem a könyveiből néhány rettenetesen szívszorító esetre, nem szándékosan, de súlyosan elhanyagolt gyerekek eseteire. Lehet, hogy ezek is elkerülhetők lettek volna, ha az érintettek tisztában vannak azzal például, hogy nem szabad egy kicsi gyereket hosszú időre magára hagyni.

Pontosan. A legtöbbször, amikor gyereket bántalmaznak vagy elhanyagolnak, ha az ember megismeri a szülőt, rájön, hogy a szülők szeretnének helyesen cselekedni. Néha nem képesek rá. Néha nem tudják, hogyan kéne csinálni. Így hát amikor beavatkozunk, akkor fel tudjuk emelni őket, tudunk segíteni nekik, tudjuk tanítani őket. Az egyik dolog, amit szeretünk csinálni: fogjuk a küszködő szülőt a gyerekével együtt, és együtt helyezzük őket egészséges környezetbe egy tapasztalt nagyszülővel vagy más családtaggal együtt. Itt ők maguk is részesülhetnek egy kicsit szülői gondoskodásban, és megtanulhatják a dolgokat, szert tehetnek ezekre a készségekre, miközben senki nem bünteti vagy szégyeníti meg őket. Ez általában nagyon szépen működik. Volt pár esetünk, amikor így jártunk el, és nagyon szép eredményekre jutottunk.

Az állami gondoskodásban, gyermekotthonokban vagy nevelőszülőknél élő gyerekeket segítő Világszép Alapítvány most ünnepli a tizedik születésnapját. Ebből az alkalomból hívták meg távelőadást tartani Bruce Perryt. Ahogy írták: az eseményt kezdetben az önkénteseiknek, munkatársaiknak, szakmai partnereiknek kezdték el szervezni ajándékként, de utóbb korlátozott számban nyitottak nyilvános helyeket is a Létra Klubba, szeptember 21-re tervezett eseményre.

A Világszép Alapítványnál arra törekednek, hogy személyes kapcsolatokat építsenek ki a gyerekekkel, egyéni figyelmet biztosítsanak számukra. Közel 150 fiatalnak szerveznek nyári táborokat, rendszeres foglalkozásokat, működtetnek inkluzív óvodát, önkéntes mesemondó és mentorprogramot is. A tizedik születésnapjukat egy kiállítással is ünneplik. A szeptember 16-án megnyitó Világszép Kapcsolódások kiállításon, melynek kurátora Alföldi Róbert és az alapítványt vezető Wirtz Ágnes művészettörténész, kortárs magyar művészek műveit mutatja be, olyan műveket, amelyek az után készültek, hogy ismeretséget kötöttek gondoskodásban élő gyerekekkel.

A Világszép Kapcsolódások kiállításra készülő műhelymunka Bukta Imre műtermében – Fotó: Világszép Alapítvány
A Világszép Kapcsolódások kiállításra készülő műhelymunka Bukta Imre műtermében – Fotó: Világszép Alapítvány

Az apropója a beszélgetésünknek az, hogy nemrég elfogadta a Világszép Alapítvány meghívását, és hamarosan előadást fog tartani magyar szakembereknek, önkénteseknek „A személyes kapcsolatok ereje a gyermekvédelemben” címmel. Mi az a legfontosabb gondolat, amit szeretne, hogy magával vigyen majd az előadása után útravalóul a hallgatóság?

Az, hogy mennyire fontosak ők és mennyire fontosak a kapcsolódásnak a pillanatai, még akkor is, ha rövidek. Mert tudjuk, hogy az agyunknak azok a részei, amelyek segítenek a kapcsolatok kialakításában és fenntartásában, önmagunk szabályozásában, a gondolkodásban, a viselkedésben: az agynak ezek a rendszerei nagyon-nagyon válaszkészek a kapcsolódást jelentő interakciókra. Az a csodálatos az emberi agyban, hogy elraktározhatunk egy emlékképet egy adott tapasztalatról, és azt az emléket aztán újra és újra és újra felhasználhatjuk.

Szóval ha sok rossz tapasztalatunk van olyan emberekkel, akik megbízhatatlannak bizonyultak, akik igazából átnéztek rajtunk, ha nem éreztük úgy, hogy valóban látnak és hallanak minket – ezt mind ellensúlyozni lehet, ha valaki valóban jelen van, törődik velünk és figyel ránk.

A gyerekek érzik ezt. Még ha csak egyszer vagy kétszer, vagy ötször vagy tízszer történik is ez meg, elkezdik beépíteni a fejükbe az emléket arról, hogy az emberi lények nem mindig elutasítók. Nem mindig bántanak. Nem mindig rosszak. Ezt megőrzik, és képesek használni újra meg újra meg újra. És ez ad egyfajta reményt.

Egyetlen szeretetteli interakció is számít?

Teljes mértékben. Sokan ezen a területen elkedvetlenedünk néha, mert annyira keményen dolgozunk, a gyerekek pedig jönnek és mennek a rendszerben, nem igazán van rálátásunk, mi történik később velük. De ha valaki öreg, mint én vagyok, akkor megadatik neki, hogy találkozzon felnőttekkel, akikkel gyerekkorukban dolgozott, és ilyenkor sokan azt mondják: „Tudja, mit? Csak nagyjából egy hétig jártam magához, de emlékszem magára, és emlékszem, mit mondott, és emlékszem arra, hogy kedves volt velem, és vicces, és elnézést kért, amikor elkésett, és úgy gondolok magára, mint az én dokimra még akkor is, ha volt egy rakás orvosom.” Nem szeretném, hogy úgy hangozzék, mintha én annyira nagyszerű fickó lennék. Mert biztos vagyok benne, hogy csomószor, mikor ezekkel a srácokkal voltam, én sem tudtam teljes mértékben jelen lenni, vagy, mondjuk, a következő esetemen járt az eszem. De ha az ember képes teljesen jelen lenni, ha létrejön a pillanatban a valódi kapcsolódás, az nagyon erős gyógyító erővel bír. Szóval ezt szeretném, hogy ezt ismerjék fel az előadás hallgatói. Azt, hogy bármilyen rossz is a rendszer, bármilyen nehéz is a munka, bármennyi kihívást is tartogatnak ezek a gyerekek és a családjaik, lehetséges ezeknek ellensúlyt képezni, el lehet érni nagy változást.

A Covid–19 nagyon sok szempontból megváltoztatta az életünket. A legújabb könyvében sokat ír az emberi kapcsolatok, kapcsolódások fontosságáról, hogy mennyire életbevágó ez. De ez a járvány elszigeteltségbe taszított rengeteg embert. Mit gondol, hogyan fog majd ez lecsapódni, mennyire kell súlyos következményekkel számolnunk?

Nagyon sokat beszélgettünk erről a munkatársaimmal az elmúlt 18 hónapban. Eleinte azt hittük, hogy rövid lesz ez az időszak. Sokkal hosszabbnak és sok ember számára sokkal katasztrofálisabbnak bizonyult, mint gondoltam volna. Látjuk, hogy gyakoribbá vált a depresszió, a szorongás, az ivás, a droghasználat. Nagyon sok ember mentális egészségére kihat ez. Azt nem tudom, hogy a hosszú távú hatás mi lesz. Gyanítom, hogy sokak számára ez lesz az utolsó csepp a pohárban. Szerintem sokan vannak azok, akik már eleve küszködtek, aztán jött a járvány, és ez már túl soknak bizonyult. Láttuk ezt. Láttuk, hogy az egészségügyben öngyilkosságot követtek el emberek, hogy felhagytak a betegápolással, hogy már nem bírták tovább, nem tudták folytatni a munkájukat. Szerintem nagyon embert próbáló idők voltak ezek. Attól tartok, hogy sok-sok-sok évbe fog telni, mire a rendszereink – a közoktatási rendszerünk itt az Egyesült Államokban vagy a mentális egészségügyi rendszer – talpra állnak. De reménykedem – mindig is optimista fickó voltam –, hogy egyszer túl leszünk ezen, és tanulni fogunk belőle mind társadalmi, mind szervezeti, mind egyéni szinten. Szerintem ez jelentőségteljes tapasztalat, és lesz valamiféle maradandó hatása. Ki kell várnunk, hogy meglássuk, mi lesz az.

Kövess minket Facebookon is!