A Kárpát-medence most úgy néz ki, mint amiből ki van húzva a dugó

A Tisza a főnök, ő a vezér, mi csak alkalmazkodhatunk hozzá

– hangzik el a Vadvízország című dokumentumfilm egy pontján, ami ezt a rég elfeledett igazságot próbálja érzékletesen bemutatni a folyó mellett élő, utolsó mohikánnak számító idős halászok és gazdálkodók segítségével.

A Bartha Máté és Illés Zsófia Szonja rendezte 27 perces film az egyike annak a négy nyertes munkának, amit a Néprajzi Múzeum MaDok-pályázatán díjaztak, és nem véletlenül. Az alkotók a fátyolos látványvilágú, melankolikus hangulatú filmben egy olyan eltűnőben lévő világot mutatnak meg a Tisza partján, amit a klímaváltozástól sújtott Magyarországon mindenkinek látnia kell. Legfőképpen azoknak, akik az árvizekben még mindig a pusztítást látják és nem a lehetőséget, és az évről évre aszályosabb időjárás idején is a Duna és a Tisza letöréséről, megrendszabályozásáról beszélnek, és győzelmet hirdetnek a folyók felett egy-egy sikeres árvízvédelmi védekezéskor – vagyis annak örülnek, hogy több tízmillió köbméter vizet engedünk ki az országból, miközben az Alföld egyes részein már félsivatagos állapotok vannak.

A Vadvízország egyik főszereplője, Földházi Péter, egy cölöpökre emelt, kiszuperált vasúti kocsiban él a Tisza partján, a Nagykörű melletti Dobapusztán. Mindig arra vágyott, hogy a nyugdíjas éveit itt, az éltető folyó mellett, madárcsicsergésben tölthesse. Itt az ártérben mindenkinek megvolt a saját kuckója, ahogy ő mondja, ki eszkábált házban, ki kiszanált buszban élt a maga lehetőségei között évtizedeken át. A horgásztanyák azonban lassan kiürültek, a varsák szomorúan árválkodnak a kalyibák oldalának támasztva, miután 2016-ban Magyarországon visszavonták a természetes vízi halászat jogát. Peti bácsi azonban maradt, és ma külföldről importált piócával fogja a halakat.

Ő azoknak az utolsó idős embereknek az egyike, aki még tudja, hogyan kell együtt élni egy szeszélyes folyóval. A generációról generációra átörökített tudás azonban kihalni látszik, a halászat, az egyik legősibb foglalkozás feledésbe fog merülni – osztja meg aggályait a filmben megszólaló halászati szakértő, Zöldi Gergely. Pedig erre a tudásra rendkívül nagy szükségünk lenne a klímaváltozás következtében fellépő kiszámíthatatlan időjárás, a Tisza vidékét érintő aszályok idején. A vízmegtartást segítő zsilipek azonban régóta használaton kívül vannak, benőtte őket a dzsindzsa, az áradás úgy vonul le, hogy nem tudja betölteni funkcióját: élettel árasztani el a földeket. Mint mondja,

a Kárpát-medence most úgy néz ki, mint amiből ki van húzva a dugó.

Zöldi megmutat egy 70 hektáros területet, amit régen a zsilipeknek köszönhetően rendszeresen elárasztott a folyó, és olyankor felpezsdült az élet, ellepték a vízi madarak, a halak, a kétéltűek, a hüllők, majd a víz levonulása után egy vízzel mélyen telített, gazdag termőföld született. Évről évre az áradások hozták a megújulást, a tápanyagot, a vizet.

Évszázadokon keresztül így volt ez, azonban a folyószabályozások, a hibás vízgazdálkodás következtében ezek az élővilágban bővelkedő területek nagyrészt eltűntek, a szántóföldeket már csak műtrágyával lehet termőre fordítani, ami teljesen kimerítette a földeket, és beszennyezte a vizeinket (ezt a folyamatot bővebben ebben a Telexikonban mutattuk be.)

A nagykörűi Tótáné Pethő Rózsa emlékszik arra, hogy gyerekkorában még alkalmazták az ártéri gazdálkodást. Ez a gazdálkodási mód volt az, ami miatt még a 19. század közepén is Európa éléskamrájának tartották a Tisza völgyét. Mint mondja, nagy büszkeség volt, ha ott valakinek földje volt, mert az számított a legjobb minőségű földnek Nagykörűn. Emlékszik a gazdag növényvilágra, ami a víz levonulása után megjelent a földeken, például a népnyelvben forrasztófűnek is nevezett fekete nadálytőre, aminek virágaival kislányként tündéreset játszottak. Bár már idős, még mindig szereti és viszi a gazdálkodást, „belemerítem a kezemet a földbe, beleszagolok és érzem az illatát, mert illata van a földnek”.

Nincs egyedül azzal a véleményével, hogy ezen a környéken a Tisza adja az életet. Ecker Tamás az árvízvédelmi töltésről mutatja, hogy

míg a hullámtérben minden élénkzöld és buja, a gát túloldalán, a Tiszától „megmentett” agrársivatagban sárga, barna, kiégett a föld a csapadékszegény időjárás következtében.

Tamás az egyike annak az utolsó néhány nagykörűi ártéri erdő és szántóföldi gazdálkodónak, akik a kétezres évek elején feléleszteni kívánt ártéri gazdálkodást folytatják – az 50 év körüli férfi a legfiatalabb közülük. Reggel kihajtja a hullámtérbe a birkáit, naponta kétszer, kézzel feji a tehenét, a szárnyasai a kertben szaladgálnak, a kukoricását kézzel takarítja be, az erdejéből gondoskodik a téli fűtéséről.

Azt mondja, az emberek régen együtt éltek a folyóval, várták az árvizeket, mert az hasznot hozott nekik, az újjáéledést látták benne és nem a rombolást, mint manapság. Szerinte a folyószabályozásokkal mi okoztuk magunknak azt, hogy a Tiszában az ellenséget látjuk, holott csak együtt kellene élni vele, ahogy azt régen is tették az itt élők – és ahogy azt ma teszi még néhány maradék, a filmben is bemutatott ember.

Bár a Vadvízország rekviemnek is beillene, azonban csendes reményt és követendő mintát is ad arra, hogy miképpen kellene egészségesebben kapcsolódnunk a minket körülvevő tájjal és természettel, hogyan lehetne visszatérni egy természet- és emberközelibb szabályozáshoz.

A filmet legközelebb március 13-án 18 órakor lehet megnézni a Néprajzi Múzeumban.