Létezik-e férfiak elleni elnyomás? Na és nők elleni létezett-e egyáltalán?

„Feminizmus és férfijogok – rivális mozgalmak vagy szövetségesek?” – ez volt a CEU Demokrácia Intézet Bibó István Szabadegyetem csütörtöki vitaestjének címe, ahol öt meghívott vendég fejtette ki a véleményét.

„A nemek közötti egyenlőség javítását célzó mozgalmak hagyományosan a nők elnyomásán akartak változtatni. A feminizmus előretörése után ma egyre több fejlett országban jelennek meg a férfijogi mozgalmak is, amelyek felhívják a figyelmet a férfiak vélt kihívásaira és problémáira, legyen szó a mentális egészségről, a testi autonómiáról vagy a hadkötelezettségről. A férfijogi követelések ugyanakkor egyaránt kivívják a konzervatívok és egyes nőjogi szervezetek haragját; előbbiek a társadalmi kohézió megbomlását, utóbbiak a nők hátrányos helyzetének relativizálását látják a kezdeményezésben” – írták az esemény felvezetőjében a szervezők.

Kell-e beszélni külön férfi- és nőjogokról?

A vitaesten felszólalt Nógrádi Noa nőjogi szakértő, aki szerint nőjogokról mindenképpen van értelme beszélni, hiszen eredetileg, amikor elkezdtek beszélni emberi jogokról, akkor csak a férfiakra értették ezeket, a diskurzus nem fedte le a nőket.

Szujó Flórián Zoltán a Modern Férfipolitikáért Mozgalom képviseletében arról beszélt, hogy az emberi jogokon belül értelmezhető mindkét fogalom, már csak azért is, mert sok esetben különböző típusú jogsérelmeket szenvednek el nők és férfiak. Úgy véli, az elmúlt évtizedekben sok szempontból javult a nők helyzete, de a férfiakat diszkrimináló törvények fennmaradtak például a hadkötelezettség vagy a gyerekfelügyeleti jogok terén, és az sem véletlen szerinte, hogy a férfiak esetében magasabb az öngyilkosságok aránya. Ezekkel foglalkozni kell – mondta.

Halász Géza, a Férfihang Civil Társaság alelnöke szerint ideális esetben csak emberi jogokról lenne jó beszélni, de nem ideális helyzetben vagyunk, ezért érdemes különválasztani a két témát. Halász igazságérzetét bántja, ha egyik vagy másik nemet hátrányos helyzetbe hozzák a másikkal szemben.

Szil Péter kifejtette, hogy jogok általában jogtalansággal szemben tudnak megfogalmazódni. Az, hogy a nőjogok tematizálódtak egyes országokban, válasz arra, hogy a nőket sokszor hátrányok érik. Viszont vannak problémáik a férfiaknak is, és ezekkel foglalkozni is kell, de azokból esélyegyenlőségi kérdést csinálni téves felfogás. Hiszen a jelenlegi társadalomban a nők nincsenek egyenlő helyzetben a férfiak mellett. (Cikkünkben korábban ennél a bekezdésnél hibásan az szerepelt, hogy ezt a gondolatot Szujó Flórián Zoltán fejtette ki. A hibáért elnézést kérünk.)

Hadas Miklós szociológus, az MTA doktora arról beszélt, hogy a jogászoknak sok esetben univerzális, mindkét nemre vonatkoztatható szabályokat kell alkotniuk. De lehet ilyen univerzális szabály például az, hogy a kisebbségi helyzetben lévő nem tagjainak a bizottságokban el kell érniük mondjuk a legalább 40 százalékos arányt. Ez az esetek többségében a nőkre vonatkozik, hiszen az ilyen grémiumokban általában férfitöbbség van, de vannak olyan esetek, például Skandináv országokban, ahol a férfiak arányát kell felhozni a kívánt szintre, mert ők vannak kisebbségben.

Évszázados hátrány

Az első férfijogi mozgalmak Skandináviában és az Egyesült Államokban jelentek meg a nyolcvanas években, pozitív válaszként a feminista mozgalmakra – erről már Szil Péter, a Stop Férfierőszak képviselője beszélt. Ma már az esetek többségében a férfijogi mozgalmak nem pozitívan reagálnak a nőjogi törekvésekre, ma nőszervezetek gyalázkodó üzeneteket és fenyegetéseket kapnak – mondta. Például sok mai férfimozgalom azt állítja, hogy bizonyos esetekben jogtalan előnyöket kapnak nők, de Szil szerint azt nem teszik hozzá, hogy az évszázados hátrány miatt van szükség a nők helyzetének javítására.

Halász Géza szerint túl kevés szó esik arról, hogy milyen hátrányok érik a férfiakat. Több évvel korábban halnak, mint a nők, és az egyharmaduk nem éri meg a nyugdíjkorhatárt, sok férfi a munkából kerül a temetőbe. A kormány mégis a nőknek adta meg a korkedvezményes nyugdíj lehetőségét (ez a Nők 40 néven ismert program), a férfiaknak nincs erre lehetőségük, pedig a halálozási statisztikák alapján nekik is szükségük lehet rá.

Halász fel is sorolt pár területet, ahol szerinte tetten érhető, hogy diszkrimináció éri a férfiakat:

• rövidebb ideig élnek;
• nagyobb arányban buknak ki az iskolából;
• nagyobb eséllyel vetnek véget az életüknek;
• a kormány kevesebbet költ a prosztatarák elleni küzdelemre, mint a mellrák ellenire, holott a két betegségnél azonos a mortalitási ráta;
• kizárólag az anyák kapnak négy gyermek után személyijövedelemadó-mentességet, az apák nem.

Hangsúlyozta, hogy a férfijogi mozgalmak nem a nőktől szeretnének elvenni jogokat, hanem valódi egyenlőséget szeretnének. Például abban, hogy ne csak a nők mehessenek el 40 év után nyugdíjba, hanem a férfiaknak is legyen erre a lehetőségük.

Nógrádi Noa úgy véli, érdekes megnézni, hogy a mai férfijogi mozgalmak többnyire milyen emberekkel rezonálnak. Sok esetben olyan férfiak fogékonyak rájuk, akik például nem tudtak szexuális kapcsolatot létesíteni azokkal a nőkkel, akikkel szerettek volna. Téves az a felvetés szerinte, hogy gyermekelhelyezési szempontból hátrányban vannak a férfiak. Hiszen azokban az esetekben helyezik az anyához a gyerekeket, ahol ez közös megegyezéssel történik, tehát a férfi is így akarta, míg a bírósági szakaszba kerülő válásoknál többnyire egyenlő felügyeleti jogot ad a bíróság az anyának és az apának. A férfiak magasabb öngyilkossági mutatóival kapcsolatban is vannak szerinte tévhitek, ugyanis a nőknél azért alacsonyabb ez a szám, mert a gyerekekről való gondoskodás terhe rajtuk van.

Hadas Miklós szerint eleve nem helyes egységesen feminizmusról beszélni, hiszen feminizmusok vannak, többes számban, és ezeknek a mozgalmaknak más-más törekvéseik vannak. Ugyanígy sokféle férfimozgalom van, nem mind ugyanúgy viszonyul a nőkhöz vagy a feminizmushoz. Ráadásul nem mindegy, hogy csak az itthoni közegről beszélünk, vagy tágabban, például a nyugati tendenciákról is.

Hadas kitért arra, hogy a Skandináv országokban vannak olyan törekvések, amik rámutatnak a férfiak problémáira (például az erőszakszervekben való felülreprezentáltság, nyugdíjproblémák, iskolából való lemorzsolódás, magasabb öngyilkossági számok), de profeminista módon viszonyulnak ezekhez.

Szil Péter szerint lehet, hogy a férfiak hátrányba kerülnek az iskolai előrejutási lehetőségekben, de ezt diszkriminációnak nevezni téves. Hiszen lehet, hogy több férfi hullik ki az iskolából, sőt, még diplomát is kevesebben szereznek, de aztán a munkaerőpiacon a vezetői pozíciók döntő többségében mégis férfiak vannak. Diszkriminációnak titulálni ezt azért is téves, mert nők nem diszkriminálják őket. Nemzetközi felmérések szerint a nők egészségi állapota javul a válás után, míg a férfiaké romlik. Miért van ez? Nem azért, mert diszkriminálják a férfiakat a nők, hanem mert egy válás után megszűnik a férfiakat érintő női gondoskodás.

A nemi egyenlőségeket érdemes időnként az erőszak felől megközelíteni – mondta Nógrádi Noa. Statisztikák szerint a férfiakat érő erőszak nagy részét férfiak követik el, és a nőket erő erőszak nagy részét is férfiak követik el. A mai szexuális kultúra, a ma domináns pornókultúra pedig traumatizálja a férfiakat és a nőket is, hiszen borzasztóan erőszakos viselkedésre szocializálja a fiatalokat.

Isztambuli Egyezmény

Az eseményen külön vitapont volt az Isztambuli egyezmény és annak magyarországi keretezése. Az Európa Tanács egyezménye azért jött létre, hogy európai szinten egységesen és így hatékonyabban lehessen fellépni a nőket és a gyerekeket érő erőszakkal szemben. Az egyezmény legfontosabb üzenete, hogy az erőszak nem magánügy, annak felszámolása mindannyiunk érdeke. Erről ebben a Komplex-cikkben írtunk részletesen.

Az egyezményhez csatlakozó országoknak büntethetővé kell tenniük a pszichológiai bántalmazást, az üldözést, a fizikai és szexuális bántalmazást, a kényszerházasságot, a kényszerabortuszt és a sterilizálást. A dokumentumot 46 ország és az Európai Unió írta alá eddig, kilenc uniós ország – köztük Magyarország – azonban még nem ratifikálta azt.

Bár a magyar kormány 2014-ben aláírta az egyezményt, a ratifikáció a mai napig sem történt meg, többek közt azért, mert az egyezmény egyes pontjai „nem egyeztethetők össze a kormány migrációs és genderpolitikájával”. Varga Judit igazságügyi miniszter korábban politikai hisztériának minősítette az Isztambuli Egyezményt, amelyet fideszes körökben többen „a genderideológia trójai falovaként” tartanak számon. Az országgyűlés 2020 májusában meg is szavazta az Isztambuli Egyezményt elutasító határozatot.

A csütörtöki vitaesten a Férfihang Civil Társaságot képviselő Halász Géza kifejtette, az Isztambuli egyezmény a női áldozatokra fókuszál, és teljes mértékben kihagyja a férfiáldozatokat. Az Országos Kriminológiai Intézet statisztikái alapján ugyanakkor a családon belüli erőszaknál a férfiak, pontosabban a fiúgyerekek sokkal több esetben lesznek erőszak áldozatai – mondta.

Nógrádi Noa a vitaest ezen pontján felolvasta az egyezmény hármas pontját, amiben ott van feketén-fehéren, hogy az egyezményt mindkét nemre vonatkozóan érvényesnek kell tekinteni, tehát a férfiáldozatokra is. Ugyanakkor az erőszakos cselekedeteknél megfigyelhetőek különbségek, például sok esetben, amikor férfi követ el erőszakot nővel szemben, akkor nemi alapú erőszak történik, tehát ott van az indítékok között, hogy a nőisége nem volt megfelelő a férfinak (például nem volt meleg a vacsora, holott az a nő dolga egyes férfiak szerint, hogy azt melegen a férfi elé tegye).

Pozitív diszkrimináció kell a sok évszázados diszkrimináció felszámolásához

Szil Péter szerint a férfi „szerepnek” sok esetben része az erőszakkultúra. Úgy véli, pozitív diszkrimináció kell a sok évszázados, nőket érintő diszkrimináció felszámolásához. Sokatmondó, hogy az Országos Kriminológiai Intézet statisztikái alapján a kapcsolati erőszakkal terhelt esetekben a sértettek 8 százaléka férfi, 92 százaléka nők – vezette le.

Halász Géza egy amerikai felmérést említve arról beszélt, hogy a homoszexuális párok körében ritkább a családon belüli erőszak, mint a leszbikus pároknál, pedig biztos sokan azt feltételeznék, hogy ahol két férfi van, ott több az erőszak. Szerinte az is kijelenthető, hogy az elmúlt évszázadokban nem voltak elnyomva a nők. A kijelentése után a közönség soraiból felszólalt egy férfi, aki arról beszélt, hogy a nőknek nagyon sokáig nem volt szavazati joguk, nem lehetett tulajdonuk – tehát szerinte igenis volt elnyomás. Halász szerint ugyanakkor csak a férfiaknak kellett katonának menniük, nekik kellett fát vágniuk.

Hadas Miklós megemlítette, hogy Halász kijelentései teljesen szembemennek a történelem alapvető tényeivel. Évszázadokig például a férfinak joga volt megölni a feleségét, ha nem tőle esett teherbe. Ezen a katolikus egyház változtatott a 12. században, amikor ezt a jogot elvették a férfiaktól.

Hadas szerint azért is fájó, hogy a kormány ellehetetlenítette a gender studies nevű szakot Magyarországon, mert a mai vitaesten is kiderült, hogy különböző problémák, különböző kihívások érik a férfiakat és a nőket, és a szak beszántásával csorbulnak az erről szóló diskurzus lehetőségei.