A Nagy Bűvésztrükk: így rántotta le a leplet a végig tagadott magyar–török együttműködésről Németh Zsolt

Ha ön is szereti az olyan típusú műsorokat, amelyekben a bűvész utólag felfedi, hogyan valósította meg a Nagy Trükköt, akkor nagy élvezettel követhette az elmúlt héten a magyar kormánypárti politikusok nyilatkozatait a svéd NATO-csatlakozás több mint egy éve húzódó ratifikálásáról. Maga a Nagy Trükk itt az volt, hogy a kormány különféle indokok jó ütemű rotálásával elérte, hogy a törököktől hivatalosan teljesen függetlenül, de egyedüli másik NATO-tagállamként mégis pont addig tologassa az ügyet, ameddig Recep Tayyip Erdoğan török elnök be nem jelenti, hogy részükről szabad az út a svédek előtt. A leleplezés pedig az, amikor Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke néhány nappal később a legnagyobb természetességgel mondott ellent az Erdoğan bejelentését megelőző teljes magyar kormányzati kommunikációnak.

Az ellentmondást talán Németh mostani és Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter korábbi nyilatkozatának az egymás mellé helyezésével lehet a legszemléletesebben bemutatni.

Kifürkészhetetlen utak

Gulyás az április 6-i kormányinfón egy újságíró kérdésére beszélt a témáról. A felvételen 2:34:06-tól következik a Napi.hu újságírójának kérdése arról, hogy van-e Törökországgal olyan közös stratégiai érdekünk, amely miatt érdemes velük összehangolni a svéd NATO-csatlakozás ratifikálását. Gulyás válasza:

„Nincs olyan megállapodás Magyarország és Törökország között, hogy a svéd NATO-csatlakozás ratifikációjának az időpontját összehangoljuk.”

Ugorjunk bő három hónapot, és hallgassuk meg Németh Zsolt nyilatkozatát az InfoRádióban július 14-én, azaz néhány nappal azután, hogy Erdoğan a vilniusi NATO-csúcson bejelentette a svéd csatlakozás támogatását. A témába vágó kérdésre 8:56-tól érkezik a válasz:

„Azt hiszem, hogy itt egy rendkívül összetett kérdésről van szó, Magyarország számára ez a helyzet, hogy van egy svéd–török vita, ez politikai lehetőségeket teremtett. Tagadhatatlan, hogy volt folyamatosan egy nagyon szoros egyeztetés a legutolsó pillanatig a török és a magyar diplomácia között. Bíztunk abban, hogy ha teljesítjük a törököknek a javaslatait, kéréseit, akkor hozzá tudunk járulni a megállapodáshoz, ez utólagosan azt gondolom, hogy visszaigazolásra került. […]

Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, ugye, mondjuk mi, keresztény emberek, paradox módon a magyar szoros együttműködés Törökországgal igenis hozzájárult ahhoz, hogy létrejöhetett ez a megállapodás.”

A felvételen 13:06-tól érkezik egy újabb kérdés a témában, biztos, ami biztos: „A magyar–török együttműködésnek az volt a lényege, hogy azt kérték tőlünk, hogy ebben a vitában a svédekkel szemben ne hagyjuk őket egyedül?” Németh Zsolt válasza: „Nyilvánvalóan számos eleme volt ennek, de hogyha, mondjuk, nagyon le akarja valamire egyszerűsíteni, akkor erre le lehet egyszerűsíteni, de nyilvánvaló, hogy ez egy sok elemet tartalmazó együttműködés volt, de azt hiszem, hogy a lényeg a végeredmény, sikerült egy bonyolult diplomáciai játék eredményeképpen eljutni ide.”

Cikkünk megírása előtt megkérdeztük a Miniszterelnökséget, hogy látja most Gulyás Gergely, volt-e együttműködés a törökökkel, vagy továbbra is fenntartja-e az áprilisi nyilatkozatát; ha volt ilyen együttműködés, akkor áprilisban miért a fenti választ adta; illetve ha nem volt, akkor miért beszélt erről Németh Zsolt, és hogyan értékeli ezt a nyilatkozatát Gulyás. Cikkünk megjelenéséig nem reagáltak, de ha érkezik érdemi reakció, beszámolunk róla.

Külön agendák

Németh Zsolt tehát elismerte, hogy „bíztunk abban, hogy ha teljesítjük a törököknek a javaslatait, kéréseit, akkor hozzá tudunk járulni a megállapodáshoz”, ami, „hogyha, mondjuk, nagyon le akarja valamire egyszerűsíteni”, ennek az egész huzavonának a célja volt.

Ennek fényében érdekes megnézni, hogy ha mégse akarnánk annyira leegyszerűsíteni, mi minden merült még fel a ratifikálás halogatásának céljaként, amíg a kormány még tagadta, hogy a végső cél a törökök kedvében járás volt.

A korábban elhangzott indokok arra, hogy miért nem hagyták még jóvá a kérelmet, időrendben:

• mert még folyik a társadalmi egyeztetés;
• mert bár a kormány támogatja, a Fidesz-frakcióban vita van – hogy miről, azt egyébként Gulyás sem tudta;
• mert a kormány tudni szeretné, miért rágalmazták Magyarországot;
• mert igaztalanul kritizálták Magyarországot;
• mert sértegettek minket;
• mert amúgy is öt-hat hétig tart, amíg egy javaslat átmegy az Országgyűlésen;
• mert beleszólnak a magyar politikába;
• mert nevesíthető károkat okoztak nekünk;
• mert ellenszenvvel viseltetnek Magyarország iránt;
• mert bizalomépítésre van szükség, hiszen nem jó, ha konfliktusokat importálunk a NATO-ba.

Nem lenne fair azt állítani, hogy Németh Zsolt szavai alapján mindez teljes hazugság volt, hiszen ő maga is azt mondta az idézett interjúban, hogy a török célok támogatása közepette azért a svédeket is szerették volna egy kicsit megregulázni:

„Természetesen nekünk is volt egy külön agendánk a svédek vonatkozásában. […] egy nagyon nyers, Magyarországgal szemben sértő szóhasználatot engedett meg magának számtalan meghatározó svéd politikus az elmúlt években, amikor Magyarország szóba került legkülönfélébb fórumokon, elsősorban az Európai Parlamentben. De Kristersson elnök úr vonatkozásában, miniszterelnöke Svédországnak, azt is szeretném hangsúlyozni, hogy ő volt az, aki az Európai Néppárt keretei között aktívan lobbizott azért, hogy a Fideszt kizárják az Európai Néppártból, tehát volt mit megbeszélnünk a svéd partnereinkkel, és én rendkívül örültem ennek a vita által teremtett lehetőségnek, amit Magyarország, úgy gondolom, hogy jól használt ki.”

A magyar kormány egészen Erdoğan támogató nyilatkozatáig nem adta jelét annak, hogy a fenti aggályokra megnyugtató válasz érkezett volna a svédektől, sőt valójában azóta sem. A török elnök bejelentése után mégis egy csapásra irányt váltott a kormányzati kommunikáció. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter már másnap azt mondta: „Már csak technikai kérdés a ratifikációs folyamat lezárása.”

Tegyük hozzá, hogy a váltás nem volt teljesen zökkenőmentes, mert a török jóváhagyás közeledtével már kezdtek összekuszálódni a szálak. Szijjártó például már július 4-én, azaz hat nappal Erdoğan bejelentése előtt azt mondta: „Az elkövetkező napokban is szoros és folyamatos lesz a kommunikáció a török külügyminiszterrel. Amennyiben elmozdulás történik, akkor természetesen azt az ígéretünket, hogy Magyarország nem fog késleltetni egy országot sem a NATO-tagság vonatkozásában, azt be fogjuk tartani.” Kövér László házelnök viszont még július 7-én is úgy nyilatkozott, hogy az Országgyűlésnek nem kell a törökökre várnia, akkor dönt, amikor akar.

A nagy magyar–amerikai diplomáciai tengely

Bár nem tartozik szorosan a Nagy Trükk leleplezéséhez, érdemes kicsit hosszabban idézni Németh Zsolt nyilatkozatának egy másik részét is, mert rávilágít arra, hogyan próbálja megideologizálni és legitimálni a diplomáciai bűvészkedést:

„Tegyük hozzá azt, hogy nem hiszem, hogy bárkinek is elkerülte volna a figyelmét, hogy egy nagyon intenzív amerikai–török egyeztetés is zajlott párhuzamosan ezekkel a tárgyalásokkal, egyáltalán nem függetleníthető módon. Törökországnak a helye a nemzetközi biztonságpolitikai rendszerben, az európai biztonságpolitikai rendszerben egyáltalán nem másodlagos,

Magyarország pedig egy minősítetten jó viszonyt tudott az elmúlt években kiépíteni Törökországgal, és több alkalommal volt lehetőségünk arra, hogy segítsük a török problémáknak rendezését.

Gondolok itt arra, hogy nekik a költségvetési helyzetüket nagyon rontotta az, hogy egy nagy méretű migrációs hullámmal kellett szembesülniük, és az Európai Unió sokszoros felszólításunk és többek felszólítása ellenére is késlekedett ezeknek a forrásoknak a törökök rendelkezésére bocsátásával. A jelen esetben pedig az amerikai tárgyalások azok az F–16-osok és egyéb védelmi eszközöknek a beszerzésével összefüggésben, úgy látom, hogy meghatározó módon szolgálták azt, hogy ez a megállapodás most létre tudott jönni.

Tehát nem lenne egyszerű egy okra visszavezethetni azt, hogy ez minek köszönhető, de örvendetesnek tartom, hogy ez az egész csomag ez létrejött, és ez hozzájárulhat ahhoz, hogy talán Törökországnak a helye, a szerepe a NATO-n belül és a nemzetközi biztonságon belül az elkövetkezendő időszakban stabilizálódhat, és ezáltal az a rendkívül fontos szerep, amit Törökország betölt, a Közel-Kelet, a Földközi-tenger keleti térségének a stabilizálása szempontjából, az megvalósítható lesz.”

Érdekesség, hogy Németh Zsolt egyenlőségjelet tesz az amerikai–török tárgyalások és a magyar időhúzás közé, nem említve azt a különbséget, hogy míg az amerikaiak a svédek érdekében próbálták meggyőzni (vagy ízlés szerint: politikailag megvesztegetni) a törököket, addig a magyar kormány a török alkupozíciók (vagy ízlés szerint: politikai zsarolási potenciál) javítása érdekében épp a svédeket szívatta, azaz éppen ellentétes irányban igyekeztek segíteni „a török problémáknak rendezését”. Feltehetően Joe Biden amerikai elnök fejében sem az motoszkálhatott, hogy mennyire vállt vállnak vetve dolgozik az amerikai és a magyar diplomácia a közös célért, amikor a svéd csatlakozás késedelem nélküli ratifikálását sürgette.

Mit tanultunk?

Mielőtt teljesen elvesznénk a diplomácia labirintusában, foglaljuk össze közérthető magyar nyelven, mit tudunk a fentiek alapján a svéd–török–magyar szerelmi háromszögről:

• a magyar kormány a törökök kedvéért húzta az időt;
• miközben úton-útfélen elmondták, hogy nem a törökök kedvéért húzzák az időt;
• és ha már így alakult, a holtidőben szívesen csuklóztatták egy kicsit a svédeket, bosszúból mindenféle korábbi sérelmekért;
• de amint a törököknek tett svéd (és amerikai) gesztusok elnyerték Erdoğan tetszését, a svédek magyar átengedése egy csapásra „már csak technikai kérdés” volt;
• a korábban határozottan cáfolt együttmozgás a törökökkel pedig „tagadhatatlan, hogy volt folyamatosan”;
• de nem baj, hogy végig mást mondtak, mint amit csináltak, hiszen „a lényeg a végeredmény, sikerült egy bonyolult diplomáciai játék eredményeképpen eljutni ide”.

Hogy pontosan hova is, az ízlés dolga. Nekem például az Égető bizonyíték című 2008-as Coen-film zárójelenete jutott róla eszembe:

– Mit tanultunk, Palmer?
– Nem tudom, uram.
– Én se tudom, bassza meg. Gondolom, azt tanultuk, hogy ne csináljuk ezt még egyszer.
– Igen, uram.
– Basszanak meg, ha tudom, mit csináltunk.
– Igen, ezt nehéz megmondani.
– Jézusom, bassza meg!