A politikának van egy olyan veszélye, hogy aki belekerül, az elkurvul

Ha valaki Simonka György interjúját elolvassa, feltehetőleg felháborodást és talán némi hitetlenkedést is érez. Anélkül, hogy egy sértett ember minden szavát komolyan vennénk, az interjúból kirajzolódik egy kép arról, hogy szerinte mi a dolgok rendes menete, milyen a jó katona. A dolgok rendes menetének alapvető részét alkotja, hogy morális kérdéseket nem teszünk fel és vakon engedelmeskedünk. A köznyelvben azt az embert, aki teljesen érzéketlen a morális megfontolásokra, nem bánja, ha másnak kárt okoz, nincs benne empátia, gyakran hazudik, gátlástalanul manipulál, stb, pszichopatának szoktuk nevezni. (A pszichiátria kicsit másképpen használja ezt a szót, de ezzel nem kell itt foglalkoznunk.) Simonka szerint a jó politikus pszichopata.

Bár hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy Simonka a velejéig romlott Fidesz nomenklatúrájának gondolkodását tükrözi, és ha mások ülnének a pozíciókban, minden megváltozna, ennél kicsit bonyolultabb a helyzet. Az a rendszer, amelyben élünk, világszerte kedvez az olyan versenyzőknek, akiknek nincsenek morális skrupulusaik. Ezt nevezem pszichopata-problémának. Egyfelől kedvez nekik a kapitalista verseny, másfelől kedvez nekik a képviseleti demokráciával járó verseny is. A morális szempontok képviselete, a játékszabályok mindenkori tisztelete, az ellenfél fair play szerinti kezelése hátrányt jelent a versengésben. Ebből következik, hogy annak a hétköznapi moralitásunk alapján kifogástalan embernek, aki elindul a versenyben, mindennapi dilemmájává válik, hogy hazudni kell, hogy bizonyos döntéseknél manipulálni kell vagy egyenesen „leszólni”, hogy a párt érdekei ne sérüljenek, és így tovább. Ezt nevezte Kis János a „piszkos kezek” dilemmájának.

A Fidesz újítása a morális téren nem az, hogy megszegnek morális szabályokat, például hazudnak vagy eltérítenek fejlesztési pénzeket, leosztanak közbeszerzéseket, stb., mert ez korábban is előfordult. A Fidesz újítása az, hogy normalizálta az ilyen viselkedést, elnevezte mondjuk a szuverenitás védelmének vagy a magyar vállalkozók támogatásának, és ezzel indokot adott a saját szavazóinak arra, hogy szemet hunyjanak. Ha fideszesekkel beszélgetünk (nem árt, ha időnként törekszünk erre), teljesen egyértelmű, hogy ők a maguk számára tudják igazolni morálisan a kormány húzásait. A fideszes szavazók is állhatnak a hétköznapi morál alapján, mert el van magyarázva, hogy minden esetleg kifogásolható döntés valami más, jó célt szolgál. Márpedig már Kis János is azt fogalmazta meg, hogy a „piszkos kezek” dilemmájának egyik lehetséges feloldása annak elfogadása, hogy a cél szentesíti az eszközt.

Diákjaim gyakran fogalmazzák meg azt a hitet, ami minden bizonnyal sokak véleménye, hogy ha „rendes” emberek kerülnének hatalomra, akkor minden megoldódna. A fentebb bemutatott dilemma viszont azzal szembesít minket, hogy

1. amikor a rendes ember pozícióba kerül (vagy akar kerülni), olyan tényezőkkel találkozik, amelyek miatt a morális meggyőződését időnként félre kell tennie,
2. a rendes ember is igazolni tudja magának – és szavazóinak – a kifogásolható lépéseit azzal, hogy a jó célt szolgálta velük.

Magyarán: a politikai (és egyébként az üzleti) versengésnek van egy olyan veszélye, hogy aki belekerül, az elkurvul. Ez a két veszély: hogy eleve előnyben vannak a gátlástalanabb emberek, és hogy ha valaki mégis morálisan megbízható, az is korrumpáló helyzetekbe kerül, nehezen küszöbölhető ki a politikából (vagy az üzleti életből). A kapitalizmus hatékonyságra optimalizál, a demokrácia pedig a hatalom megszerzésére, egyik sem támogatja különösebben a morális megfontolások érvényesülését. Ennek az is a következménye, hogy a maguk hétköznapi moralitásához ragaszkodó, „rendes” emberek jelentős része elfordul a politikától és nem törekszik hatalomra.

Ez egy nagyon régi dilemma, amely a római köztársaság kora óta kíséri a politikát, nem a Fidesszel vagy Donald Trumppal jelent meg az életünkben. Cicero, aki egyébként meglehetősen aktív volt a római közéletben, meg is gyilkolták emiatt végül, „otium”-ról beszél, amit fordíthatunk úgy, hogy visszavonulás a magánéletbe. Ma nagyon sokan döntenek úgy, hogy inkább a híreket se nézik, annyira nyomasztónak érzik a magyar (vagy a világ-) politikát.

Ebből következik sajnálatosan, hogy a politikába főként azok az emberek mennek, akik tényleg nagyon szeretik a hatalmat, és önmagáért szeretik – nevezhetjük ezt kicsit szebben ambíciónak is. Természetesen számos kivétel van, akik morális ügyekért küzdenek vagy a választóikat akarják képviselni, de ezek az emberek pedig azzal kerülnek szembe, hogy a közvélemény mérhetetlen gyanakvással figyeli őket, éppen azért, mert úgy érzékeljük, hogy a politika általában és tipikusan a hatalomért és erőforrásokért folytatott, teljesen gátlástalan harc, amelyet legfeljebb jogszabályok szorítanak mederbe, de gyakran azok sem.

Mit lehet tenni, ha strukturálisan adott az a helyzet, ahol legfontosabb döntéshozóink döntéseiben a számunkra leglényegesebb morális elvek egyáltalán nem köszönnek vissza? Mivel a helyzet strukturális, naivitás abban reménykedni, hogy ha egyszer sikerült a kormányt leváltani, onnantól érvényesülni fog a morál. A Fidesz véleményem szerint is különlegesen gátlástanul optimalizál mindent a hatalom megszerzése és megtartása érdekében, s miközben sikeresen nyújt egy olyan narratívát a követőinek, amely morálisan igazolja a lépéseiket, más ügyeket egyszerűen elhallgat és eltussol. De abban hinni, hogy az ellenzéki oldalon szereplő politikusok sosem hazudnak, vagy nem elsősorban a hatalom megszerzésére törekszenek, struccpolitika lenne. Ha nem a politikai hatalom megszerzésére törekedne többségük, nem lennének a politikában, hanem békésen művelnék a szakmájukat a Cicero-féle magánéletben. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy természetesen vannak kivételek, akik kikezdhetetlen morális alapon állnak, de őket ez az elkötelezettség a politika mai működése folytán hátráltatja a hatékony cselekvésben.

Erre a nagyon súlyos dilemmára egy választ termelt ki az utóbbi kétszáz év történelme: a szabad sajtót. Az úgynevezett muckraking (kb. „trágyázó”) újságírás 1900 körül alakult ki az Egyesült Államokban, és kifejezetten az volt a célja, hogy feltárjon üzleti és politikai botrányokat. Ebből született meg az, amit ma tényfeltárásnak nevezünk. A sajtó maga is egy iparág, persze, de van egy alapvető morális funkciója a modern társadalomban, amelyet semmi nem válthat ki: képviseli az olvasói morális normáit, és számonkéri ezeket az üzleti és politikai világ döntéshozóin, majd nyilvánosságra hozza ezt a számonkérést, lehetővé téve az olvasó számára, hogy döntsön (elmenjen tiltakozni, leadja a szavazatát vagy bojkottáljon valamit, stb.) Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a sajtó az egyetlen eszközünk, hogy a versengéssel járó pszichopata tendenciákat fékezzük és a pszichopatákat azonosítsuk és felelősségre vonjuk. Ezért nagyon veszélyes az az elképzelés, amelyet most a Fidesz képvisel, hogy ti. a nemzeti szuverenitás védelmének címén zaklatni lehet sajtótermékeket, amelyek nemzetközi forrásból pénzt kapnak. Bár önmagában nem tartom a szuverenitás hangsúlyozását elfogadhatatlannak, a külföldi civil szervezetektől érkező pénz bizonyosan nem csorbítja a magyar szuverenitást, hiszen nem avatkozik bele a politika döntéseibe közvetlenül. A szabad sajtó nem eszköze külföldi nyomásgyakorló entitásoknak, hanem az, ami: szabad sajtó.

Ennek az esszének a fő mondandója az, hogy akinek fontos az, hogy valamilyen szinten érvényesítse a morális meggyőződését a politikában és az üzleti világban, annak törődnie kell a sajtóval, a sajtó szabadságával, a sajtó minőségével. Nincs más út. A választójogunkat persze gyakorolhatjuk, de ha a sajtó nem segít átvilágítani jelölteket, akkor azt se fogjuk tudni, mire szavazunk. Az egyik leginkább elfogadott etikai felfogás szerint (Thomas Scanlon elméletéről van szó) a moralitás lényege az, hogy minden cselekedetünket hajlandók vagyunk kitenni a napfény hatásának és igazolni egy másik ember számára. Ha más emberek számára igazolható a cselekedetünk, akkor morálisan elfogadható. Ezt az igazolási eljárást a régebbi korokban csak a pletyka szolgálta, amelynek fontos erkölcsi szerepe volt mások magatartásának megítélésében. A modern sajtó azonban feltalálta azt az eszközt, amivel nagy nyilvánosság előtt lehet arra késztetni döntéshozókat, hogy a döntéseiket számunkra igazolják. Ha ez a moralitás lényege, akkor a modern társadalomban a moralitás legfontosabb tartóoszlopa a szabad és minőségi tényfeltárást folytató sajtó.