Szél Dávid: Nyaralás után hazatérni Magyarországra lesújtó lehet és nem, nem csak a kátyúk miatt

Van az úgy, hogy az ember többször is eljut ugyanabba az országba, az utak között eltelt idő pedig izgalmas összehasonlítási alapot ad. Hogy milyen volt és milyen lett, és mindeközben milyennek éli és élte meg Magyarországot. Persze, az összehasonlítás jó eséllyel nem lesz objektív, hiszen a legtöbben nem tudományos alapon utazunk, de érzéseink, benyomásaink, megéléseink azért vannak.

Amikor 1991-ben, 10 éves koromban, két darab német szót ismerve (Fuchs, rechts) két évre kiköltöztünk Ausztriába, az akkor idegenvezetőként dolgozó nagypapám azt mondta, hogy majd jól figyeljem meg az utakat és az autókat, teherautókat.
Két évvel jártunk a rendszerváltás után, már Magyarországon sem csak Ladák és Trabantok voltak, mi is egy remek Oltcittal vágtunk neki az útnak, de nekem nem csak az utaktól, autóktól és teherautóktól maradt tátva a szám. Lenyűgöztek a fotocellás ajtók, a pénzzel működő bevásárlókocsik, a gusztábbnál is gusztább felvágottak és sajtok, a korábban soha nem látott édességek és kínai büfék, no meg az egyenes kormányú biciklik. És a tisztaság.

És bár annak ellenére, hogy Klagenfurtban, a szlovén határhoz közeli tartományi fővárosban nem mindenki hitte el, hogy nem horvát menekültek (a Flüchtling szót nagyon hamar megtanultam), hanem magyar expatok vagyunk, mindenki nagyon kedves, türelmes, el- és befogadó volt. Szóval mindenhonnan áradt a gemütlichkeit.
De közben Magyarországon és Magyarországgal is telt az idő, aminek köszönhetően két év után hazajönni biztos kisebb sokk volt, mint kimenni. És nemcsak azért, mert az ismerősbe jöttünk vissza, hanem azért is, mert közben Magyarország is elindult Nyugat felé, beindult a vadkapitalizmus, de ennek hátrányait és igazságtalanságait (privilegizált) kiskamaszként ekkor még nem fogtam fel.

Szóval néhány évig tényleg érezhettük úgy, hogy közeledünk.

Közeledünk valami biztonságos, kiszámítható, tervezhető, de leginkább szerethető világhoz.

Aztán mintha megtorpantunk volna, a Nyugat pedig újra elhúzott. De azért még bízhattunk az Ostblock romantikájában. Aztán viszont Lengyelország, Csehország és Szlovákia is más tempóra kapcsolt. És a balti államok is.

De még mindig elmehettünk Erdélybe vagy Boszniába, Montenegróba, hogy olcsósággal, finom ételekkel és végtelenül kedves emberekkel találkozzunk a még Magyarországnál is kátyúsabb utak menti településeken és káprázatos turistahelyeken.

Mostanra viszont már a Balkánról és Romániáról sem lehet úgy beszélni, ahogy korábban teljesen elfogadott volt. Azzal együtt persze, hogy a kirekesztő, xenofób, lealacsonyító, vagy éppen lesajnáló közbeszéd már jó rég óta elfogadhatatlan (kéne hogy legyen).

Mert ahhoz, hogy a magyar útviszonyok köszönjenek vissza, már igazán sokat kell utazni, már nemcsak Ausztriában tükörsimák az utak, hanem a montenegrói Žabljak és a bosznia-hercegovinai Mostar közötti útvonalon is, ahogy Székelyudvarhely és Ivómezeje között sincs egy darab repedés sem. És az árak is egész mások, mint voltak 10-20 évvel ezelőtt.

A vidéki boltok és éttermek is tele vannak finomságokkal, a szolgáltatások is megérkeztek mindenhova, szárnyal a nemzetközi és a belföldi turizmus. Miközben az emberek épp olyan kedvesek maradtak, mint amiről mindig is híresek voltak.
Természetesen nem látok rá ezen országok politikájára, közoktatására és egészségügyi ellátórendszerére, nem tudom, ezekben az országokban, térségekben mennyi pénz tűnt el nyomtalanul, nem tudom, hogy a bonyolult vallási, társadalmi, nyelvi és kulturális sokszínűséget hogyan kezelik, nem tudom, milyen viszonyban vannak Brüsszellel, és arról sincs szó, hogy így, a nyár végéhez közeledve kedvem szottyant volna egy kis körúton belüli zsúrnyafogáshoz.

Mert biztos vagyok abban is, hogy Magyarországra is jó turistaként jönni.

A legtöbben viszont nem turistaként élünk itt, és a legtöbb családnak nincs lehetősége arra, hogy (folyamatosan) nyaraljon, mindenki pedig nem tud elköltözni. Szóval nekünk – akik jóval többet vagyunk itthon, mint máshol – a rengeteg dudálás, türelmetlenkedés és undokság nem egzotikus báj, a kátyús utak pedig nem kelet-európai romantika. A magyarok rettenetes testi és lelki egészségi állapota és a rossz minőségű oktatási rendszer éppúgy a mindennapjaink része, mint a mindenhonnan ömlő politikai szennyes és ellenségképzés.

Azt érzem, hogy az egyetlen, amit tehetek, hogy kizárom a pártpolitikát az életemből. Tudatosan elkapcsolok a hírekről, tudatosan nem nézek plakátokat, igyekszem nagyon erősen korlátozni azon hírek mennyiségét és minőségét, amit elolvasok, megnézek, meghallgatok. Úgy, hogy közben azért igyekszem tájékozott maradni.

És itt talán az is teljesen mindegy, hogy mit gondolok arról, hogy a kormányzati vagy az ellenzéki, vagy éppen a pártokhoz közeli vagy pártoktól független médiumok vannak-e túlsúlyban, foglalnak-e teret, manipulálnak-e. Mert ha a koalák eukaliptuszfogyasztásáról szeretnék egy videót megnézni, vagy egy cikket szeretnék elolvasni arról, hogy mi van a Golf-áramlattal, akkor teljesen mindegy, hogy kire szavazok, akkor ott semmi keresnivalója sincs pártpolitikai hirdetésnek. Még akkor sem, ha egyébként tudom, hogy a tartalom előállítóinak is meg kell valamiből élniük, és ők sem tudják teljes egészében befolyásolni, hogy milyen reklámok futnak a híreik között.

Szeretném én eldönteni, hogy mikor foglalkozom pártpolitikával és mikor valami teljesen mással. Mivel viszont tényleg mindenhonnan és mindig pártpolitika folyik, és Magyarországon tényleg minden témát áthat a pártpolitika, ezért valójában csak az önkéntes politikai száműzetődés marad, a pártpolitikai apátia.

Hacsak nem szeretnék politikus vagy aktivista lenni.

De nem szeretnék.

Szóval nagy igyekezettel és gyakorlattal sikerült eljutnom oda, hogy már észre sem veszem, amikor elkapcsolom a rádiót a hírekről, és már csak akkor tűnik fel, hogy nincs mindenhol brüsszelezés és migránsozás, amikor az utak mellett fákat, állatokat, mezőket, hegyeket, falvakat és városokat látok, nem pedig politikai hirdetéseket.

De akkor feltűnik.

Közben viszont nincs mese, mindaz, ami körülvesz minket, tudattalanul mégis bekúszik a gondolkodásunkba, érzéseinkbe és sajnos a tetteinkbe, mert egyszerűen nem tudunk a kontextusuktól teljesen függetlenedni.

Tömegközlekedési eszközöket használunk, de ha nem is, akkor is közlekedünk, boltokba járunk, gyerekeink vagy ismerőseink gyerekei iskolákba járnak, felvételiznek, mindenkinek akadnak olyan rokonai, akik olykor kénytelenek igénybe venni az egészségügyi ellátórendszert, és néha ügyeket is kell intéznünk. Nem is sorolom, a lényeg, hogy olykor-olykor mindannyian szembesülünk a valóság különböző horizontális és vertikális szeleteivel, és ez akarva-akaratlanul is hat ránk.

Politikai oldaltól és ideológiától függetlenül egyre több kliensem hozza be a terápiás térbe a klímaváltozással kapcsolatos érzéseit, a politika gyerekeikre gyakorolt hatását, a háborúval, illetőleg a háborús narratívával kapcsolatos félelmét és szorongását, ahogy az elszabaduló árak is mindenkit érintenek, így pedig könnyen kerül a pszichológiai konzultációk fókuszába.

Időnként jó ebből kiszabadulni.

Sajnos viszont egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy utazzanak, még akkor is, ha egyébként tudjuk, hogy a legközelebbi horvát és a magyar tenger között árakban nem sok különbség van. Mert azért a Balaton az ország nagy részéről mégiscsak közelebb van.

De az utazás a kiváltság mellett arra is lehetőséget ad, hogy turistaként ránézzünk arra, milyen is lehetne Magyarország, és sajnos egyre inkább arra is, hogy milyen lehetett volna, de már nem lesz.

Egy időben egy uniós oktatási pályázatokkal foglalkozó közalapítványnál dolgoztam, ahol az egyik képzésen azt mondta az angol oktató, hogy a legtöbb frissen csatlakozó ország első körben ellopja a támogatásokat, viszont amikor már minden lehetséges összeget zsebre tett, akkor el szokták kezdeni az országot is fejleszteni. Csak abban bízhatunk, hogy ez rövidesen itt is megtörténik, és ha nem érjük is utol Erdélyt, legalább nem növekszik a távolság a két régió között.

Addig pedig igyekszünk (igyekezzünk?) mindenféle fenntartható megküzdési módszert kifejleszteni annak érdekében, hogy ne hibbanjunk meg, és hogy a kapcsolatainkat, gondolkodásunkat ne a pártpolitika, hanem a saját viszonyulásunk határozza meg. Én a hírfogyasztás radikális csökkentését választottam.