Vajon hol találkozhatott a Nobel-díjas Krausz Ferenc megélhetési kutatókkal Magyarországon?

2024. június 27. – 09:15

egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem

Két hete járta be a magyar sajtót a hír, hogy a tudományfinanszírozás rendszerét gyökeresen átalakítja a kormány, és felmerült az aggály, hogy az új rendszer átláthatatlan, a döntéshozatal pedig potenciálisan önkényes lesz, ami végül ahhoz vezethet, hogy sok kutató elveszíti a munkáját. Az új hivatalt, a Kutatói Kiválósági Tanácsot vezető Krausz Ferenc itt a Telexen reagált ezekre a felvetésekre, a Nobel-díjas fizikus cikkére pedig a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára válaszolt, szintén lapunkban. A vita most Lente Gábor, a Pécsi Tudományegyetem professzora cikkével folytatódik, ami mögé 18 magyar kutató, és a Stádium 28 kör (az MTA köztestületének 97 tagja) állt be. A támogatók névsora a cikk végén olvasható.

Nem kételkedünk sem a Nobel-díjas fizikus jó szándékában, sem abban, hogy az írásában felsorolt tények megfelelnek a valóságnak, mégis fel kell hívni arra a figyelmet, hogy – a tudomány módszereit követve – a tényeket ebben az esetben sem szabad összemosni a véleményekkel és feltételezésekkel. Krausz Ferenc írásának legriasztóbb része az, amikor a Nemzeti Kutatói Kiválósági Program üzenetét fogalmazza meg, amely így hangzik: „a »megélhetési« kutatásnak nincsen jövője Magyarországon. Az élvonalbeli kutatásnak annál inkább!”

Vajon hol találkozott Nobel-díjas kiválóságunk megélhetési kutatókkal hazánkban?

Esetleg a tudományos munka dandárját végző doktori hallgatók között, akiknek garantált állami ösztöndíja még a nettó minimálbér összegét sem éri el? Vagy talán az a kutatásokat irányító, egyetemen tanító, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokat és nagy publikációs hátteret felmutató professzor járt a fejében, aki kevesebbet keres, mint a legtöbb minisztériumi osztályvezető vagy ipari szakember?

Az új programról kiadott sajtóközleményben szereplő, még csak előzetes becslésekkel sem alátámasztott várakozások szerint a Nemzeti Kutatói Kiválósági Programban a sikerességi arány 18-20 százalék körül fog alakulni. Tehát a pályázatot benyújtók sikertelen része, ezen előrejelzés szerint a négyötödük, megélhetési kutatónak minősül majd, akinek nincs jövője Magyarországon? Ez a tehetségeink itthon tartása?

A kutatói kiválóságnak nincs objektív, tudományos módszerrel megalapozott mércéje. Megszámlálhatatlanul sok példa, köztük Karikó Kataliné is azt igazolja, hogy egy-egy felfedezés társadalmi szerepéről kialakult képet az idő múlása vagy a körülmények hirtelen változása alapvetően átértékelheti. Erről a Nobel-díjas kémikus, Ben Feringa is sokat beszélt májusi budapesti látogatása alkalmával.

A tudományra a 21. században úgy érdemes tekinteni, mint egy nagy épületre, amelyet sok, a célnak személyében elkötelezett szakember együtt épít. Élvonalbeli kutatók csak úgy lehetnek egy országban, ha mögöttük kifelé kevésbé látható, de tudományos felkészültség szempontjából velük egyenrangú kutatók derékhada áll. Pont úgy működik ez, mint a fociban az angol Premier League, amely nem létezhetne az alacsonyabb osztályok tömegbázisa nélkül.

Kutatói szempontból nézve a tények a következők: a jó pár éve a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal által kezelt, de szakmai körökben korábbi neve (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok, 1986-2014) miatt még mindig OTKA-ként emlegetett pályázati rendszer évente szokásos kutatási pályázatait 2024-ben az előző évekhez képest jelentős késéssel, május közepén írták ki. A közvetlen szakmai kiértékelést anonim szakértők véleményére alapozva végző OTKA Zsűrik tagjaival (akik szakterületük elismert kutatói közül kerültek ki) áprilisban megkötötték a szokásos, egy éves szerződést, majd a megújult tartalmú felhívás megjelenése után néhány nappal, május végén – élve az általános feltételek erre lehetőséget adó pontjában foglaltakkal – egyoldalúan szerződést bontottak velük anélkül, hogy érdemi feladatot kaptak volna. Hasonlóan szerepüket vesztették a Tudományterületi Kollégiumok. Olyan, új szervezeti struktúrát vázoltak fel, amelynek működéséről információ alig-alig vált elérhetővé. Mindez egyelőre inkább kelti az átgondolatlan ötletelés, semmint az előre eltervezett koncepció látszatát.

A 2024-es pályázati felhívásról szólva Krausz Ferenc írása előbb kategorikusan tagadja, hogy a támogatható projektek számát drasztikusan lecsökkentették benne, majd a következő bekezdésben (szembenézve az elemi matematika kényszerítő valóságával) mégis azt írja, hogy a Nemzeti Kutatói Kiválósági Programban feltehetőleg valóban kevesebb projektet támogatnak majd, mint az OTKA támogatási rendszerében. Bár arról csak feltételezésekbe lehet bocsátkozni, hogy egy ilyen intézkedésnek mi lesz a jövőbeli hatása, de a támogatott programok és vezető kutatók számának a csökkenése logikusan azt vetíti előre, hogy a tehetséges jelöltek közül az eddigieknél többen, és nem kevesebben fogják elhagyni hazánkat.

Ezen a ponton el lehet merengeni azon, hogy ha tényleg jól működik a rendszer, akkor a támogatás nélkül maradók amúgy sem a legjobbak; viszont hosszú évtizedek tapasztalata után sem ismert megbízható módszer, amely a gyakorlatban is hasznos bizonyossággal előre tudná jelezni, hogy a sok tehetséges fiatal kutató közül kiből lesz majd a világ élvonalába tartozó, tapasztalt, önálló kutató.

Bántóan hiányzik Nobel-díjasunk véleményéből annak az elismerése, hogy az eddigi OTKA is kiválósági alapon működött, és a hazai kutatók jelentős bizalmát élvezte. Sokak véleménye szerint a magyar tudományos élet egyik kívülről érthetetlen jellegzetessége éppen az, hogy a finanszírozás oroszlánrésze ennek a nemzetközileg is elismert műhelyeket és tudósokat támogató, harminc év alatt kiérlelt döntési módszereket használó, a támogatásért cserébe valódi teljesítményt megkövetelő rendszernek a megkerülésével jutott el az intézményekhez. Ez a sajátság az új szervezeti keretek között sem változik.

A finanszírozási döntéshozatal szakmai megalapozásának elveiről és az ebben részt vevő testületek szerepéről a Krausz Ferenc által írtakkal kevés kutató szállna vitába. Ugyanakkor ez lényegében a korábbi OTKA Zsűriken és Tudományterületi Kollégiumokon alapuló rendszerét hozza létre, új nevekkel. A különbség talán annyi, hogy a korábbi szervezetekbe a tagokat hároméves ciklusidőre, az adott területhez tartozó, a folyamatban időnként pályázóként vagy bírálóként is szerepet kapó kutatóknak is komoly beleszólást adva választották, míg a Kutatói Kiválósági Tanács tagjait a kultúráért és innovációért felelős miniszter jelölte ki, arról pedig még most, az újonnan kiírt STARTING és ADVANCED nevű pályázatok beadási határideje után sincs érdemi nyilvános információ, hogy a 14 értékelő testület hogyan jön majd létre. Vagy esetleg már megalakultak?

Azt is érdemes megemlíteni, hogy az EXCELLENCE kutatási pályázathoz nagyon hasonló célkitűzéssel, vagyis az Európai Kutatási Tanács (ERC) által meghirdetett támogatási programokban való sikeres részvétel előmozdítására más hazai pályázati lehetőség is van: a Magyar Tudományos Akadémia által gondozott, idén 15 éves Lendület Program – bár annak a teljes összesített költségvetése jelenleg egy bő nagyságrenddel kisebb.

Stádium 28 Kör (az MTA köztestületének 97 tagja, közöttük huszan az MTA rendes vagy levelező tagjai)

Bakó Imre (kémia, MTA doktora)

Bányai István (kémia, MTA doktora)

Borics Gábor (biológia, MTA doktora)

Felinger Attila (kémia, MTA rendes tagja)

Jakovác Antal (fizika, MTA doktora)

Jedlovszky Pál (kémia, MTA doktora)

Kamarás Katalin (fizika, MTA rendes tagja)

Kollár László (kémia, MTA rendes tagja)

Négyessy László (biológia, MTA doktora)

Orosz Ferenc (biológia, MTA doktora)

Padisák Judit (biológia, MTA levelező tagja)