A mából visszatekintve meglepőnek tűnhet, hogy a népszavazások intézménye egykoron nem egyfajta lábon kihordott nemzeti konzultációként vagy adathalász tevékenységként funkcionált a magyar belpolitikában. Sokan a mindenkori kormány felett lebegő Damoklesz kardjaként tekintettek a népszavazásokra, de ma már tudjuk, hogy a rendszerváltás óta csak egyszer volt képes igazán lecsapni ez a kard. Ennek következményeit ugyanakkor máig tapasztaljuk. De azt sem érdemes elfelejteni, hogy még egy-egy sikertelen népszavazásnak is lehetnek hosszú távú politikai következményei.
Az ellenzéki oldalon idén is több népszavazási kezdeményezéssel próbálkoznak, az elmúlt évek tapasztalatai alapján azonban nem sok esély van arra, hogy ezek sikerrel megvalósuljanak. A 2010 óta formálódó közjogi szerkezetben még az alkotmányozó hatalommal bíró kormányoldal sem volt képes érvényes népszavazást elérni. Persze, aligha ez volt a céljuk ezekkel a kezdeményezésekkel.
A politikai passzivitás általános hazai képe mögött jelentős térségi különbségek vannak. Megmutatjuk, hogy 1989 ősze és 2022 tavasza között az országnak melyek voltak azok a térségei, ahol mindig jelentős várakozás előzte meg a referendumokat, és hol nem tudta szinte egyetlen politikai kérdés sem lázba hozni a választókat. Arra is kerestük a választ, hogy mik lehettek az egyes népszavazási kezdeményezések valódi politikai indítékai és hazai belpolitikai életre gyakorolt hosszú távú következményei.
Az 1989-es „négyigenes” népszavazás, avagy „ha csel, hát legyen csel”
A rendszerváltás utáni első népszavazásra legfeljebb az idősebb olvasóink emlékezhetnek, holott politikatörténeti szempontból mérföldkőnek tekinthető.
Soha ilyen sokan nem vettek részt, és adtak le érvényes szavazatot azóta sem népszavazáson.
1989. november 26-án több mint 4,5 millió magyar mondott véleményt, ami a választásra jogosultak 58 százalékát jelentette akkor. Ez azért is döbbenetesen magas szám, mert pár hónappal később, az első szabadon megtartott országgyűlési választásokon (1990. március 25.) mindössze félmillióval többen vettek részt egy sokkal nagyobb politikai téttel bíró szavazáson.
A népszavazást az SZDSZ kezdeményezte, mert az 1989 szeptemberében befejezett Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások több pontját sem tudták elfogadni. Emlékeztetőül, a MSZMP reformszárnya ezen a tárgyalássorozaton egyezett meg az ellenzék akkori képviselőivel a békés rendszerváltás sarokpontjairól, a záródokumentumot azonban az SZDSZ és a Fidesz nem írta alá. Nehezményezték, hogy a rendszerváltó elit egyes tagjai (élükön az MDF-fel) az országgyűlési választások előttre tűzték volna ki a közvetlen köztársaságielnök-választást.
Az SZDSZ-nek ebben az időben még nem igazán volt országosan ismert arca, aki jó eséllyel pályázhatott volna az államfői pozícióra, de az MDF sem állt elő saját jelölttel. Senki nem volt talán annyira ismert és konszenzuális ekkor Magyarországon, mint az a Pozsgay Imre, aki az MSZMP-ből érkezett ugyan, de számos megnyilvánulása miatt (például a pártállami elitből elsőként nevezte az 1956-os forradalmat „népfelkelésnek”) jó kapcsolatot ápolt a rendszerváltók népi oldalával, a Magyar Demokrata Fórummal.
Az SZDSZ azt a taktikát választotta, hogy egy, a magyar társadalmat érzékelhetően megosztó kérdés mellé három olyan kérdést ajánlott fel köretnek, ami sokkal könnyebben emészthetővé tette a népszavazást. A munkásőrség megszüntetése, az MSZMP pártvagyonának elszámoltatása és munkahelyi politizálás kérdésében nem volt jelentős véleménykülönbség a választók körében, sőt a kérdések 1989. október 23. után valójában okafogyottá is váltak.
A négy kérdés így szólt:
- Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?
- Kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről?
- Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonról?
- Feloszlassák-e a Munkásőrséget?
Az első és legfontosabb kérdés – hogy csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök közvetlen megválasztására – azonban minden idők legszorosabb választási eredményét hozta. Alig több mint 6 ezer szavazattal, de nyertek az igenek, vagyis akik a liberálisokkal egyetértésben a közvetlen elnökválasztás elnapolása mellett voltak.
„Aki otthon marad, a múltra szavaz!” – állt az SZDSZ korabeli plakátjain, majd a jelmondatot húsz évvel később újra ellőtte a liberális párt, de erről később. A referendum sikeressége Kiss Gy. Csaba egykori MDF-alapító visszaemlékezései alapján a párt első politikai veresége volt. A kezdeményezés mögé beállt a Fidesz és a Kisgazdapárt is, ez nagyban növelte a két párt országos ismertségét.
A referendum rövid távú következményeként Pozsgay soha nem lett a Magyar Köztársaság elnöke. Később az MDF tanácsadójaként dolgozott, de 2010 után még a Fidesz is elővette a saját alkotmányozási folyamata egyfajta legitimációs támaszaként: a frissen hatalomra került Fidesz 2010 nyarán Szájer József mellett Stumpf Istvánt, Pálinkás Józsefet, Schöpflin Györgyöt, Boross Pétert kérte fel egy új alkotmány koncepciójának kidolgozására. Ebbe a testületbe választották be Pozsgayt is.
Az 1990-es országgyűlési választások utáni úgynevezett Antall–Tölgyessy-paktum értelmében Göncz Árpádot, az akkor ellenzéki SZDSZ jelöltjét választotta köztársasági elnöknek az Országgyűlés. A paktumot Csurka István híres dolgozatában egyenesen árulásnak nevezte, Schiffer András pedig kegyelmi állapotként jellemezte harminc év távlatából. A referendum eredménye tehát jelentős hatással volt a rendszerváltás menetére:
tagadhatatlanul elmélyítette a politikai oldalak egymás iránt táplált bizalmatlanságát,
amely már ezekben az években is térségi szinten kimagasló politikai megosztottságot teremtett Magyarországon.
1990 nyarán tartottak még egy népszavazást a közvetlen államfőválasztásról, de az teljes érdektelenségbe fulladt, és minden idők legalacsonyabb részvételével (14 százalék) zárult. A kezdeményező országgyűlési képviselő, Király Zoltán, a korszak egyik legnépszerűbb alakja volt, hiszen még az 1985-ös pártállami keretek között megtartott választás képviselőjeként fordult szembe a kommunista államhatalommal.
A kor közjogi viszonyait jól jellemzi, hogy az ügyet felkaroló MSZP 1990 júniusában adta át az összegyűjtött aláírásokat, és július 29-én már meg is tartották a referendumot. Mivel lényegi kampánytevékenységet senki sem folytatott a nyár közepén, az ügy csak arra volt jó, hogy a kommunista utódpárt még jobban elszigetelődjön a parlamenten belül. Ebből a karanténból a szocialistákat csak a már említett 1992-es Csurka-dolgozatot követő szeptemberi Charta-tüntetések tudták később kimozdítani. A nagygyűléseken a kor vezető liberális értelmiségijei vettek részt, így tiltakoztak Csurka István rasszista kirohanásai ellen.
1997 és 2003, szavazunk a NATO- és az EU-tagságunkról
Az alkotmányozó parlamenti többségben lévő Horn-kormány több ponton is módosította a választási törvényt. Egyfordulóssá tették például az önkormányzati választást, közvetlen polgármester-választást vezettek be, de ami számunkra most fontosabb: a népszavazások érvényességi küszöbét is lejjebb vitték. Innentől kezdve már a választásra jogosultak 25 százalékának egyirányú szavazata esetén is érvényes és eredményes lehetett egy referendum.
Erre nem is titkoltan azért volt szükség, mert a térségben dúló délszláv majd koszovói háborúk miatt olyan gyorsan akarták beléptetni hazánkat a NATO-ba, amilyen gyorsan csak lehet. Itt már eleve a népszavazási kérdésfeltevés is irányítottnak tekinthető: „Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét?”
A NATO-tagság mellett ekkor az összes parlamenti párt síkraszállt, a Munkáspárt és a MIÉP azonban ellenezte a csatlakozást. A választásra jogosultak 49,2 százaléka adta le a szavazatát, és a csatlakozáspártiak elsöprő győzelmet arattak, hiszen országosan 85 százalékban nyertek az igenek.
A legmagasabb részvétel Budapesten volt, a részvételi átlag a települések lakosságszámával egyenes arányban csökkent, egészen a legkisebb (500 fő alatti) aprófalvakig, ott újra átlag feletti volt a választási részvétel. Magyarán: a NATO-referendum mozgósítási képe teljesen megfelelt bármelyik országgyűlési választás részvételi szerkezetének. Az országgyűlési választások tétjét Budapesten és a nagyobb városokban érzik át a leginkább, itt mennek el a legnagyobb arányban szavazni, ugyanakkor a legkisebb méretű falvak lakói is rendre hasonlóan aktívak.
Érdekes történelmi adalék, hogy ekkor a NATO-tagságot ellenzők átlag feletti mértékben az Alföldön voltak jelen, miközben a legalacsonyabb választási részvétel is ezt a térséget jellemezte. A voksolás eredményeként 1999 márciusában, már az első Orbán-kormány idején léptünk be a NATO-ba.
A 2003-as EU-csatlakozási referendum kísértetiesen hasonló forgatókönyv szerint zajlott, és ez volt az egyetlen olyan országos jelentőségű szavazás, amit szombaton tartottak. A parlamenti pártok támogatták a csatlakozásunkat, míg a Munkáspárt és a MIÉP ezt is ellenezte. Végül 45,6 százalékos részvétel és az igen szavazatok 84 százalékos győzelme mellett eredményes lett a népszavazás.
A részvétel a NATO-referendumhoz és az országgyűlési választásokhoz hasonlóan Budapesten, valamint az aprófalvakban volt a legmagasabb, ezt leszámítva annál kisebb volt a részvételi arány, minél alacsonyabb volt a település lakosságszáma. Földrajzilag a nyugati határszél, a Balaton térsége, illetve a fővárosi agglomeráció (különösen a budai oldal) volt a legaktívabb.
Ez volt az első olyan népszavazás, ahol a magyar állam nagyon aktív kampányt folytatott. Létrehozták az Európai Unió Kommunikációs Közalapítványt, amely a mából visszatekintve helyenként kifejezetten bornírt üzeneteket volt képes megfogalmazni a választók orientálása érdekében. Nekik „köszönhetjük” a bécsi cukrászdanyitás mára rendkívül rosszul öregedő hamis ígéretét, de ők szerepeltették először politikai kampányban Gáspár Győzőt, Győzikét is.
A kampányban olyan ismert emberek jelentek meg, akik egymás ellenpontozásaként bukkantak fel utcai plakátokon, tévéreklámokban. Egymás mellett szerepelt például a Fradi és az Újpest labdarúgócsapatának akkori vezéralakja, Gera Zoltán és Kovács Zoltán, valamint Kozsó és Dopeman is. Győzike megjelenése kétségkívül a magaskultúra ellenpárjaként volt hivatott megszólítani az alacsonyabb társadalmi státuszú választókat.
Az ellenoldal kampányát egy bizonyos „Szabad Magyarországért Mozgalom” szervezte, amely fővárosi vezetője az úgynevezett Erzsébet hídi csatában addigra már hírnevet szerző Budaházy György lett. Az általuk akkor használt „Tagok legyünk vagy szabadok?!” szlogent az utóbbi időben Novák Előd porolta le. Mellettük voltak olyan nem radikális független értelmiségiek is, akik szintén a tagság ellen emeltek szót, mint például a filmrendező Jancsó Miklós.
A NATO-népszavazáséhoz hasonlóan 2003-ban is az Alföld térségében volt a legnagyobb a csatlakozás elutasítottsága, igaz, ekkor ez a jelenség sokkal inkább a kiskunsági Homokhátság településeire koncentrálódott. A népszavazás eredményeként 2004. május 1-jén beléptünk az EU-ba, habár Gáspár Győző sem nyitott később cukrászdát a Mariahilfer Strassén.
2004-es népszavazás – egy bűnbeesés története
Az eddigi népszavazásokat rendre a kormányzat vagy egy politikai párt kezdeményezte, és próbálta meg sikerre vinni. A 2004. decemberi referendum több szempontból is fontos állomása volt a harmadik Magyar Köztársaság politikatörténetének. A jobboldali mitológiában a 2006. őszi események mellett talán a legerősebb hivatkozási pont a határon túli magyarokat érintő népszavazás sikertelensége, arra azonban már jóval kevesebben emlékeznek, hogy a történet a Munkáspárttal kezdődött.
Mivel a regnáló Medgyessy-kormány szeretett volna teret adni a magántőkének az egészségügyi intézményekben, a Munkáspárt aláírásgyűjtésbe kezdett, hogy ezt népszavazás útján megakadályozza. Az Alkotmánybíróság közben megsemmisítette a kérdéses törvényt, a párt mégis folytatta az akciót, és Mádl Ferencnek ki kellett írnia a népszavazást.
Eközben a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) is kezdeményezett egy népszavazást. Ezen ponton érdemes rögzíteni hogy a MVSZ és a Fidesz nem egyeztetett ebben a kérdésben. Ahogy az első Orbán-kormány titkosszolgálatokat felügyelő minisztere, Demeter Ervin fogalmazott: „A Fidesz az első perctől úgy látta, hogy ez kártékony dolog, csak rosszul sülhet el.”
Az MVSZ élén 2000-ben vezetőváltás történt, és a leköszönő elnök, Csoóri Sándor helyére Patrubány Miklós került. A posztra mindenki Boross Pétert, az MDF egykori miniszterelnökét várta, többek között maga Orbán Viktor is. Egy fura szavazási folyamat végén (a szavazás második és harmadik fordulójában is Boross nyert) azonban mégsem ő lett az elnök. Az első Orbán-kormány azonnal levette a kezét az MVSZ-ről, amely azóta sem kapott egy fillér állami támogatást sem. Demeter szerint kifejezetten ellenséges volt a Fidesz és a világszövetség viszonya, miközben azt a városi legendát sem akarta cáfolni, hogy a népszavazás konkrétan az akkori román titkosszolgálat egyik koordinált akciója lett volna.
Mindazonáltal a kampány már zajlott, amibe a Fidesznek az arcvesztés elkerülése érdekében bele kellett állnia. Az a fura helyzet állt így elő, hogy a Munkáspárttal egy időben kellett aláírásokat gyűjteniük. A két népszavazást végül egy időben, 2004. december 5-én tartották, 37 százalékos részvétel mellett. A határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló kérdés nagyon megosztotta a magyar társadalmat, így a referendum eredménytelen lett, habár szűkösen győztek a támogató szavazatok. A kórház-privatizációs kérdés is elbukott, igaz, az jóval közelebb állt az érvényességhez, mivel a voksok nem voltak ennyire megosztottak.
A kedvezményes honosítás kérdésében elutasító álláspontot képviselt az MSZP–SZDSZ-koalíció. A jóléti sovinizmus retorikai fordulatait ugyanakkor már a 2001-es Orbán–Năstase-paktum megkötése óta tudatosan építette a baloldal, így az emlékezetes 23 millió románnal való riogatás Kovács László szájából nem a népszavazási kampányban, hanem még 2001 decemberében, ellenzékből hangzott el.
A 2004-es népszavazási kampány ebben a politikai és közhangulati kontextusban kezdődött meg, méghozzá úgy, hogy a Fideszt meglehetősen váratlanul érte. A 23 millió mint mágikus szám később más vezető szocialista politikus szájából is elhangzott.
Ez a kampány tekinthető a szociális félelmek alapján, egy-egy gondosan kiválasztott kulcskifejezés használatára építő, mára jól ismert kommunikációs stratégia korai előfutárának.
A népszavazás után mélypontra kerültek a magyar–magyar kapcsolatok. A kettős állampolgárságot elutasítók az ország keleti megyéiben kerültek többségbe, ami jól mutatja ennek a kampánynak a sikerességét.
A választási részvétel a korábbi referendumokhoz hasonlóan alakult. Budapest és a legkisebb falvak voltak a legaktívabbak, a nem szavazatok azonban érdekes módon nem a fővárosban kerültek többségbe, hanem azokban a nagyobb (20 ezer főnél népesebb) városokban, amelyek nem voltak megyei jogúak. Ebben a méretkategóriában számos olyan egykori iparváros volt ekkor (Ózd, Várpalota, Ajka, Komló stb.), amelyek egyszerre voltak a rendszerváltás legnagyobb vesztesei és a szocialista párt bevehetetlen fellegvárai a kétezres évek közepén.
A határon túli magyarság ügye pró és kontra egyaránt hosszú időre meghatározta a belpolitikai viták irányát. A frissen miniszterelnökké vált Gyurcsány Ferenc lényegében ekkor aratta első politikai sikerét, de a szocialisták még a 2006-os kampányban is felhasználták a témát, Mikola István emlékezetes beszédén keresztül. Mikola a Fidesz 2006. márciusi kongresszusán azt mondta: „ha négy évre nyerni tudnánk, és […] utána mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának, húsz évre minden megoldódna”. Erre ekkor még az MDF is úgy reagált, hogy „a Fidesz szavazógépnek tekinti a kettős állampolgárokat”.
A 2004-es referendum két nagyon fontos politikai alapvetést tanított a Fidesznek. A jóléti populizmus vagy „bendősovinizmus” egy ideológiák és mindenfajta 19. századi romantikus eszme felett álló rendező elve korunk Magyarországának. A másik tanulság pedig az, hogy bármelyik politikai felállásban uralni kell a kezdeményező szerepkört.
A népszavazásokat bemutató elemzésünk következő részében látni fogjuk, hogy a párt vezetése miként sajátította el ezt a tudást 2008 márciusára, és amikor a kihívás a jóléti irányból érkezik, miként volt képes új ökölszabály megalkotására a szó legszorosabb értelmében.