Hogyan fogja a klímamigráns a határon bebizonyítani, hogy tényleg a klímaváltozás miatt menekül?

Klímamigráció – egyre gyakrabban hallani ezt a kifejezést, és nem is feltétlenül pozitív értelemben. A Guardian újságírója szerint a klímamigráció évszázadában élünk. Az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezetének becslései szerint a következő 30 évben akár egymilliárd klímabevándorló is útra kelhet, míg a legújabb előrejelzések azt mutatják, hogy 2050-re 1,2 milliárd, 2060-ra pedig 1,4 milliárd ember vándorol majd a klímához köthető okokból.

Az előrejelzések szerint például Banglades, ahol a lakosság harmada egy süllyedő, alacsonyan fekvő part közelében él, hamarosan lakhatatlanná válik. 2050-re várhatóan több mint 13 millió bangladesi – a lakosság közel 10 százaléka – hagyja el az országot. De a következő évtizedekben a gazdag nemzeteket is súlyosan érinti majd ez a probléma, a klímaváltozás már most milliókat vett ki például az Egyesült Államok zsebéből:

átlagosan 18 naponként történik olyan katasztrófa, amely egymilliárd dolláros kárt okoz az országban.

2018-ban 1,2 millióan menekültek el extrém körülmények, tűz, viharok és áradások miatt, 2020-ra az éves elvándorlók száma 1,7 millióra emelkedett.

2020-ban különféle válságok miatt 11,2 millió ember kényszerült menekülésre, az Egyesült Nemzetek Szervezetének Menekültügyi Ügynöksége (UNHCR) szerint ez több mint 82 millióra növelte az otthonaikat elhagyni kényszerülők számát. Közülük 48 millióan lakóhelyüket, a többiek pedig országukat is kénytelenek voltak otthagyni. Ha a ma sérülékeny területek holnap lakhatatlanná válnak, az jelentős mértékű állandó és nemzetközi vándorláshoz vezet. Az ENSZ becslései szerint 2030-ra a vízhiány 700 millió embert késztethet mozgásra. A Világbank jelentése szerint 2050-re 216 millió klímavándorló lehet az országhatárokon belül, ha nem teszünk megfelelő intézkedéseket ennek megfékezésére. Ez a szám több, mint Németország, Franciaország és Olaszország lakossága együttvéve.

Ezek elég borúlátó statisztikák. Azt sugallják, hogy a klímabevándorlók ellepik majd a még élhető területeket, fenyegetést jelentenek majd az északi félteke fejlettebb, a klímaváltozással rendszerint könnyebben megbirkózó lakóinak. Főleg a Magyarországon csúcsra járatott bevándorlóellenes propaganda miatt az emberek hajlamosak negatívan tekinteni minderre – pedig valójában ez olyan probléma, amellyel mindenképpen szembe kell majd néznünk, és még az is lehet, hogy teljesen másképp, mint ahogyan gondolnánk.

Sunil Amrith a Yale Egyetem történelemprofesszora, a berlini Falling Walls tudományos konferencia egyik idei díjazottja. Szakterülete a klíma, a környezet és az elvándorlás kapcsolata – de nemcsak a klímamigrációt kutatja, hanem azt is, hogy a különböző környezeti feltételek a történelem során hogyan alakították a tömegmozgásokat, illetve hogy a tömegmozgások hogyan alakították a környezetet. Beszélgettünk vele arról, hogyan határozzuk meg, ki a klímamigráns, hogyan változtatták meg a bevándorlók Délkelet-Ázsia ökoszisztémáját, és arról is, vajon a Nagy-Britanniába kivándorló magyar munkakeresőket miért nem nevezzük migránsoknak.

Az előadásában arról beszélt, hogy a migránsok általában, ha tehetik, nem mennek messzire az otthonuktól. Arra is felhívta a figyelmet, hogy jellemzően negatív szavakat használunk a migráció kapcsán, mint „áradat”, vagy „hullám”, ami már magában is azt az érzetet kelti, hogy hullámokban rontanak ránk az idegenek, megrohamozzák az otthonunkat. Már maga a „migráns” szó is negatív konnotációt kapott. Mit gondol, mi az oka annak, hogy ennyire ebbe az irányba tolódott a kommunikáció? Miért képzeljük el a klímamigrációt úgy, hogy közben a globális délről rengeteg ember érkezik a globális északra, hogy aztán ott is maradjon?

Úgy gondolom, hogy akkor kezdtük el igazán érezni, milyen sürgős problémává válik a klímaváltozás, amikor a migráció lett talán a legfontosabb politikai kérdés Európában és az Egyesült Államokban is. Mondhatjuk, hogy a kettő valamilyen szinten összefügg, de az egyértelmű, hogy ugyanakkor jöttek rá igazán a tudósok, a döntéshozók, majd talán a szélesebb közönség is, hogy a klímaváltozásnak óriási hatása lesz a mindennapi életünkre, amikor a migráció is belekerült a mindennapi életünkbe. Úgy gondolom, hogy a szóeszköztár, amihez az emberek nyúltak, ugyanaz az 1990-es évek óta: a migráció fenyegetés, a migráció probléma. Minden társadalomban csak így beszélünk róla. Pedig a történelem során voltak olyan időszakok, amikor a migráció vagy teljesen természetes, vagy egyenesen pozitív jelenség volt. És azt is szeretném hozzátenni, hogy nem csak az északi féltekén van így: ha Dél- és Délkelet-Ázsiát nézzük, azokat a területeket, amelyeket kutatok, ugyanúgy növekszik az ellenséges hozzáállás a migránsokkal szemben, szigorodnak a határellenőrzések. Ezt látjuk szinte mindenhol a világon.

Nemrég olvastam arról, hogy a ma ismert szigorú, kirekesztő határok, az „ők” és a „mi” ilyen erős megkülönböztetése viszonylag új jelenség, és nem volt mindig így.

Abszolút így van. Nagyon tetszik, ahogy megfogalmazta, mert az egyik mentorom, Dél-Ázsia egyik elismert kutatója, David Ludden húsz évvel ezelőtt lenyűgöző beszédet adott elő, és azt mondta, hogy úgy beszélünk a határátkelésről, mintha a határok lettek volna ott először. Holott természetesen, a bolygó nagy részén pontosan a fordítottja igaz. Az emberiség történelmében ezek a szigorú határok nagyon újak.

Tud olyan példát mondani, amikor a migráció még segített is az adott országnak és a bevándorlóknak egyaránt? A beszédében az indiai migránsokról beszél Malajziában, akiket kizsákmányoltak a munkájukért, de mégis mindkét oldal profitált valamit a helyzetből.

Nagyon érdekes, mert pontosan ezt mondják maguk a bevándorlók is. Sok időt töltöttem azzal, hogy idős, a hetvenes, nyolcvanas éveikben lévő migránsokkal beszélgettem, és szerették volna, ha ismerem a történetüket. Ezek az emberek az 1920-as, 1930-as években érkeztek Malajziába. Az elbeszéléseikben az volt az igazán érdekes, hogy mindkét állítás igaz rájuk: nagyon nehéz volt számukra az élet, de mégis egyfajta büszkeséget éreztek, hiszen nélkülük nem történhetett volna meg, hogy Malajzia igazi közgazdasági sikersztori legyen a gumifáival. Amikor az interjúkat készítettem, ez volt az egyik leggyorsabban növekvő gazdaság Délkelet-Ázsiában. A probléma viszont az, hogy ezek a közösségek úgy érzik: az áldozataikat, az erőfeszítéseiket soha nem ismerték el. Másodrangú állampolgárok maradtak annak ellenére, hogy azt mondták nekem: nézd, mi tettük ezt a helyet azzá, ami.

Nagyon érdekes világnézet ez: tudják, hogy kizsákmányolták őket, mégis büszkék a munkájukra. Gondolom, hogy ez nem egyedi jelenség.

Egyáltalán nem. Tetten érhető szerte a világon a munkásosztálybeli migránsok között, akik egyrészt rendkívül nehéz és korlátozott életet élnek, másrészt tudják, hogy nélkülük ezek a társadalmak szétesnének. Több mint egy évtizedig éltem Londonban, és az egyik legérdekesebb felismerés az volt számomra, hogy ha a nagyon-nagyon korai busszal megyek, akkor látom azokat a migráns munkásokat, akik mindenki számára létfontosságú munkákat végeznek. Arra gondoltam, hogy nélkülük összeomlana a társadalom.

Érzek némi párhuzamot a Nagy-Britanniába érkező magyarokkal. Sok esetben mi is azokat a munkákat vállaljuk el ott, amiket az angolok már nem szeretnének. Milyen érdekes, hogy mégsem hívjuk magunkat migránsnak.

Ugyanígy nem hívjuk a gazdag embereket sem migránsoknak, hanem expatoknak. Ha befektetési bankár vagy Londonban, és Hongkongba költözöl, expat vagy, nem migráns. Nagyon érdekes, milyen nyelvezetet használunk. Ha a britekre gondolunk, ugyanúgy nem hívjuk migránsnak nemcsak a magyart, de az ide érkező lengyelt vagy a többi kelet-európait sem. A másik dolog, ami szerintem nagyon érdekes és valamilyen szinten univerzális, hogy ezek az emberek általában nem akarnak Nagy-Britanniában maradni. És ez igaz más migránsokra is. Általában szeretünk az amerikai modellnek megfelelően gondolkodni a migrációról, amikor valaki az USA-ba megy, és ott is marad. Ez még az Egyesült Államok történelmében sem volt mindig igaz. De a világ többi részén a legtöbb esetben a migráció egy átmeneti dolog.

De ez nem feltétlenül van így azoknál, akik a klímaváltozás miatt migrálnak, hiszen sokszor nem tudnak visszatérni.

Úgy gondolom, hogy azok is vissza szeretnének térni, akik a klíma miatt hagyták ott az otthonukat. A kérdés inkább az, hogy lesz-e hova hazatérniük, lesz-e még otthonuk. A leggyakrabban a csendes-óceáni szigetvilág esetében gondolkozunk ilyesmin, ahol sok sziget valószínűleg szó szerint nem fog létezni az évszázad végére. Kutatások is kimutatták már, hogy azok, akik hirtelen természeti csapások, például áradások miatt mozognak, később visszamennek az otthonukba, ha van hova. Még akkor is, ha a saját házuk már nem áll, a közösségükhöz vissza akarnak menni, és újjáépítik, amit lehet. Inkább azok ragadnak máshol, akik hosszú ideje húzódó katasztrófák elől menekülnek, például az aszályok miatt lakhatatlanná válik az otthonuk.

Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy a klímamigráció nem megfelelő kifejezés az ilyen jelenségre. Miért gondolja így?

Most már vegyes érzelmeim vannak a dologgal kapcsolatban, mert ha az az alternatíva, hogy teljesen ignoráljuk a problémát, akkor a klímamigráció sem rossz kifejezés. De úgy gondolom, hogy a szavaknak, amiket használunk, súlyuk és következményeik vannak, és meg kell őket válogatnunk. A klímamigrációval az a problémám, hogy nagyon leegyszerűsíti a kapcsolatot a klímaváltozás és a migráció között. Nem mindenki fog és tud vándorolni, akit érint a klímaváltozás, és ugyanígy: a klímaváltozás csak egy ok a sok-sok ok közül, amiért az emberek migrálnak. Nem jó ötlet ezek közül csak a globális felmelegedést izolálni.

Ezek szerint valójában nincs is olyan, hogy klímamigráció, mert nem lehet egyetlen okra leszűkíteni, miért indul el valaki?

Így van, de persze vannak azért kivételek. Ha Pakisztánra gondolunk, amelyből most nagyon nagy számban menekülnek az emberek, az ok egy természeti jelenség, a monszun okozta áradás. Ilyenkor persze, beszélhetünk arról, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy az emberek elhagyják az otthonaikat. De nem gondolom, hogy csak ilyesmiről van szó, ha klímamigrációról beszélünk. Ha valami olyasmi történik, ami hosszú távon ássa alá egy hely élhetőségét, akkor nem csak egyetlen okra vezethetjük vissza a migrációt.

Ha ennyire nehéz meghatározni a migráció okát, az hozza magával azt is, hogy mind tudományosan, mind politikai, mind társadalmi szinten nagyon nehéz vele mit kezdeni.

Valóban, és visszakanyarodva az első kérdésére: ha a migrációval kapcsolatos szóhasználatunk már eleve ilyen ellenséges, akkor hiába bővítjük ki a témát a klímamigrációra, klímamenekültekre, ha egyszer a nem klímaváltozás miatt menekülőkkel is így bánunk. Én azt szeretném látni, hogy összességében újraértelmezzük azt, ahogy a migrációról beszélünk, de realista vagyok, és nem gondolom, hogy ez a közeljövőben meg fog történni. Nekünk, tudósoknak az a feladatunk, hogy felhívjuk a figyelmet a nyelvezetre, mert a szavak igenis számítanak.

Van már erről bármilyen kezdeményezés a tudományban?

A döntéshozók könnyű megoldásokat akarnak a problémákra, az olyan gondokra, amelyek könnyen meghatározhatók, és ezekhez könnyen lehet megoldást is találni. Ezt teljesen megértem. Úgy gondolom, hogy a tudósoknak egyfajta átívelő munkát kell végezniük, el kell magyarázniuk, hogy óvatosnak kell lennünk abban, hogyan beszélünk emberekről, mert súlyos következményei lehetnek a szavaknak bármilyen társadalomban. Mint amikor úgy osztjuk kategóriákra az embereket, ahogyan ön is említette: ránk és a kívülállókra.

Erre Magyarország az iskolapélda, a kormány fegyverként használja a nyelvet arra, hogy befolyásolja az embereket.

Engem Magyarország a jelenlegi politikája alapján leginkább Indiára emlékeztet. Indiában ugyanis 2014 óta a szélsőjobboldal uralkodik, a kormány egyre inkább autoriterré válik, egyre több a megszorítás, a szabad véleménynyilvánítás korlátozása, a politikai bebörtönzés, akadémikusokat menesztenek politikai okokból. Indiában ez vallási nacionalista alapokon nyugszik. A kormány egyre inkább korlátozza az embereket, ezt látom Magyarországon is. De ugyanúgy Törökországban és az Egyesült Államokban is tetten lehetett érni ilyesmit.

Úgy tudom, hogy jogilag nem is létezik a klímamenekült fogalma, nem lehet menekültként kezelni őket, nem kaphatnak ilyen státuszt. Mekkora probléma ez? Szükség lenne rá, hogy jogilag is elismerjük őket?

Sokak szerint szükség lenne rá. Nagyon érdekes beszélgetések, kreatív kísérletek zajlanak azért, hogy létrejöjjön egy ilyen kategória. Az is elképzelés, hogy ideiglenes védelmet és lakhatást biztosítsunk azoknak, akik a klímaváltozás miatt kitelepültek, hogy aztán állampolgárságot vagy tartózkodási engedélyt is legyen lehetőségük kérni. Ausztráliában és Új-Zélandon gondolkodnak ilyesmiben a szomszédos kisebb csendes-óceáni szigetországokkal kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy Új-Zéland egyébként is sokkal nagylelkűbb és nyitottabb a témában, mint a legtöbb gazdagabb ország.

De hogyan tudjuk eldönteni, hogy valaki valóban a klímaváltozás miatt érkezett, vagy sem? Magyarországon és valójában egész Európában súlyos probléma volt ezzel a szíriai háború idején, amikor meg akartuk különböztetni, ki jött valójában a háború miatt, és ki az, aki nem.

Pontosan. Ez mindig probléma volt, és onnan ered, hogy az országok szabályozni akarják, ki maradhat az országban, ezért a bevándorlónak bizonyítania kell, hogy valóban a háború miatt menekül. Milyen ironikus, hogy például az 1990-es években a francia menedékjog úgy működött, hogy ha a menekült bizonyítani tudja, hogy beteg, de ha visszamegy a hazájába, nem kapja meg azt a kezelést, amit Franciaországban igen, akkor maradhatott. Miközben valószínűleg voltak olyanok, akik ugyanekkora veszélybe kerültek volna valami más miatt, ha hazamennek, de rájuk nem vonatkozott ez a menedékjog. Szóval minél több dokumentumod van, minél több mindent tudsz bizonyítani, annál jobb helyzetben vagy. Képzeld el, mi történne, ha mindenkinek be kellene bizonyítania, hogy a klímaváltozás miatt menekül! Még a tudósok is úgy beszélnek a klímaváltozásról, mint valószínűségekről, akkor is, ha éppen átéltük a pakisztáni áradásokat. Felmerül a kérdés: kizárólag a klímaváltozás okozta a katasztrófát? Nagyon nehéz egyetlen jelenséget csak a klímaváltozás számlájára írni. Mindannyian tudjuk, hogy valamilyen szinten ez áll az időjárási mintázatok mögött, de ki mondja meg, hogy ez a vihar, ez a szárazság, ez az áradás tényleg kizárólag az éghajlatváltozás miatt van-e jelen? Még a tudósok sem. Hogyan lesznek rá képesek a menekültek? Ha a klímakutatók nem tudják biztosan állítani, akkor a határon várakozó menekült sem fogja tudni.

Különösen akkor nehéz kérdés ez, ha belegondolunk, hogy a klímaváltozás hatásait jellemzően azok szenvedik el, akik a legkevesebbet tesznek érte. A legszennyezőbb országok pedig azok, ahová sokan menni szeretnének.

Igen, és általában ezeknek az országoknak vannak a legszigorúbb szabályaik arról, ki lépheti át a határt, és ki nem. Rengeteg az alapvető etikai dilemma, amivel szembe kell néznünk, amikor ez a krízis jelentkezni fog.

A társadalmi diskurzusokban megjelennek már ezek a problémák? Beszélünk róluk?

Szeretném azt hinni, hogy igen. Úgy gondolom, hogy sokan vannak, és a legtöbben a fiatalabb generációból, akik rengeteget beszélnek a klímaváltozásról. És nem csak itt, a világ minden táján. Vannak mozgalmak a szubszaharai Afrikában és Latin-Amerikában, amelyek az alapjai lehetnek az új hozzáállásnak. Számomra az is nagyon érdekes, hogy az az ország, amelyben a legtöbb klímaváltozás-tagadó él, tulajdonképpen a legszennyezőbb ország a világon, az Egyesült Államok. Kínában vagy Indiában nem tagadja senki, hogy a klímaváltozás valódi lenne. Nem engedhetik meg maguknak. A szélsőjobboldali indiai kormány, amely olyan kirekesztő a muszlimokkal és más kisebbségekkel szemben, egyáltalán nem klímatagadó. Az Egyesült Államokban a szélsőjobboldali propaganda együtt jár a klímaváltozás-tagadással. És sok más helyen is ez a helyzet. Ha pedig lenne olyan kategóriánk, hogy klímamenekült, akkor hirtelen ezzel együtt megnőne a klímatagadók száma is azok között, akik nem szeretnének tájékozódni.

Olvastam egy cikket a minap, amiben a szerző azon a véleményen volt, hogy a jövőben el kell majd engednünk a „saját föld” és „saját haza” koncepcióját, és könnyebben kell vándorolni, ha éppen szükség van rá. Ezzel szemben ön azt mondja, hogy a migránsok általában nem mennek messzire a saját szülőföldjüktől.

Úgy gondolom, hogy megvan a helye az utópisztikus gondolkodásnak. Muszáj a lehetetlen szituációkra is felkészülnünk. De történészként úgy gondolom, hogy sok intézmény, amellyel együtt élünk, elég röghöz kötött. Nagyon nehéz lenne megváltoztatni, főleg a határokon belül elhelyezkedő államokban gondolkodva. Én nem látok rá esélyt, hogy ilyesmi meg fog történni az én életem során. De miért is ne kötődjenek az emberek bizonyos földterületekhez? Egy-egy helyszín olyan sokat jelenthet és jelentett számunkra a történelem során. A bennszülött csoportok ellen elkövetett erőszak kiindulópontja rendszerint az, hogy valaki el akarja tőlük venni a földet. Már az 1990-es évek óta, amikor a globalizáció fellendült, van egy ilyen utópisztikus elképzelés, hogy a határok meg fognak szűnni, és úgy gondolom, hogy nagyon kiváltságos helyzetben vagyunk, ha ilyesmiről tudunk fantáziálgatni, ugyanis rengeteg embernek a határok még mindig ijesztők.

A világszerte előre törő nacionalizmussal pedig pontosan az ellenkező irányba haladunk.

Pontosan. De nem vagyok mindig pesszimista. Ma reggel beszélgettem a témáról néhány emberrel online, és a közönségből egy fiataltól érkezett egy kérdés: mit gondolok, az Ázsiából Európába tartó migráció hatott-e kulturálisan az európai életre? Ha valami miatt optimista vagyok, az ez a fiatalabb generáció; nekik teljesen más nézeteik vannak a világról. Az Egyesült Államokban nagyon sok diákom második, harmadik generációs bevándorló. És hatnak azokra a barátaikra, akiknek esetleg nem ilyen a hátterük. Sokszínűbben látják a világot, kultúrákon keresztül gondolkodnak.

Egy könyvében azt írta, hogy a migránsok a környezettörténet ügynökei. Nagyon érdekes a kifejezés, mit ért rajta?

Majdnem tíz évvel ezelőtt írtam ezt a könyvet, az a címe, hogy Crossing the Bay of Bengal (Átkelés a Bengáli-öblön – a szerk.). Valójában akkor jöttem rá erre, amikor leírtam magát a kifejezést, és az elmúlt tíz évben próbáltam pontosítani, mit is értettem rajta. Arra a kettősségre akartam vele utalni, amiről beszéltünk is már: a migránsok, ahogyan élték a mindennapi életüket, megváltoztatták a világot is. Néhány olyan változást is hoztak, amelyek hozzásegítettek minket a mostani ökológiai krízishez, de sokan a saját akaratuk ellenére tettek így, vagy egyáltalán nem nyertek vele semmit.

Ez egy paradoxon: a környezettörténet ügynökei, és mégis az áldozatai a szociális egyenlőtlenségnek. Mondok példát is. A mai világban a digitális korszak egyik legnagyobb értéke a ritkaföldfémek. Ezeket általában bányásszák, méghozzá olyan migránsok, akik ezzel a tevékenységükkel megváltoztatják a régiót. A munkájuk lehetővé teszi az ökológiai átalakulást.

Ebből a szempontból ritkán gondolunk a migrációra. Mindig csak arról beszélünk, hogy a klímaváltozás miatt mennek el emberek, arról kevesebbet, hogy a migráló emberek változtatják meg a környezetet.

Az emberek megváltoztatják a környezetet. Mindig is ezt tették. Ezt a fajta változást viszont ritkán kötjük össze a klímamigrációval és beszélünk róluk együtt. Az emberek, akik érdeklődnek a migráció hosszú távú folyamatai iránt, nagyon jól tudják, hogy az mindenféle – pozitív és negatív – globális átalakulás motorja volt; hogy a világ azért néz ki úgy, ahogy, mert az emberek mozognak. Még ha nagyon messzire is megyünk vissza a történelemben, találunk példát: a mezőgazdaság elterjedése, a gabonafélék termesztése, a rizstermesztés Kínában, mind úgy alakult ki, hogy az emberek migráltak. Ezek óriási globális változások, amelyek abból születtek, ahogy a bolygót használjuk.

Mit tanulhatunk ebből?

Már kevésbé ez a helyzet, a változások nagy része már megtörtént. A további migráció valószínűleg nem jár majd ilyen környezeti hatásokkal, mint a korai, ami egyébként jórészt a vidéki területek irányába zajlott az élelemtermesztés céljából. Nem kérdés, hogy a nagy volumenű migráció a jövőben is meg fogja változtatni a környezetet, de most már inkább a városokról beszélhetünk, és az a kérdés, hogyan fognak a városok ökoszisztémái alkalmazkodni a változó demográfiához.

Mit gondol, hogyan fog változni a migráció üteme, ahogy a klímaváltozás hatásai felerősödnek?

Szerintem sok múlik majd a következő néhány éven, és azon, hogy lesz-e elég politikai akaraterő és konszenzus, hogy észszerű és igazságos mechanizmusokat vezessünk be egy olyan világba való átmenethez, ahol sok terület sokkal kevésbé lesz lakható, mint most.

Optimista?

Az értelem pesszimista, az akarat optimista, mondja a szólás. Mostanában sokat hallom ezt, mert úgy érzem, rengetegen érzünk így. Ha a problémák nagyságára gondolok, az ijesztő. De tanár vagyok, és kisgyerekes szülő. Az optimizmusom nagyrészt abból az energiából, kreativitásból és elkötelezettségből fakad, amit a fiataloktól látok.