Szív Ernő: Szójafasírt

2025. január 4. – 19:19

Szív Ernő: Szójafasírt
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Alábbi tanulmányunkat a nő, a férfi és a magyar konyhaművészet támogatja. A nő azért támogatja, mert a közhiedelemmel ellentétben rendszeresen és odaadóan főz, süt, készít mindenféle ínyencségeket. A férfi, aki alapvetően még mindig hobbiszakács maradt, azért támogatja, mert apa, mert eszik, és mert meglehetősen nagy a befogadóképessége. De figyelem, nem ő a család legelvetemültebb fogyasztója! Van továbbá a magyar konyhairodalomnak egy speciális összefüggésrendszere, ami az anyagbeszerzés, az elkészítés és a fogyasztás családi kompetenciájának Bermuda-háromszögében szerveződik.

A fogyasztási kompetencia letéteményesei, ugye, a gyerekek.

Ha nagypapa velünk él, vagy az anyós, ők valószínűleg nem fogyasztanak igazán sokat, viszont lopnak. Vagy jó, inkább csennek. Ha a nagymama leeszi a habot a négyéves Fruzsi születésnapi tortájáról, a Habschwarzeneggert, akit a gyerek a Terminátorban látott véletlenül, hát istenem. Papa meg a sósborszeszes cukrot lopja a hétéves Zolikától.

Na, de vissza az alapkérdéshez. Volt, mondjuk, három gyerek. (Van is.) Szépek. Okosak. Tehetségek, mint a nap. Soha, semmire nem érnek rá. Két éve nem tudtál a szemükbe nézni a mobil miatt. Szociálisak, mert például Zolikának van barátja, a tizenkét évesen már füvezgető és barkót növesztő Frici is rendszeresen fölugrik, és ha már így teszi, elfogadja a vacsorát, és legalább kétszer annyit termel magába, mint Zolika. Vagy mint a gyerekek együttvéve. Vagyis mint a család összesen.

A jó szülő pontosan tudja, vagy ha még aprócskák a trónkövetelők, majd meg fogja tudni, hogy képtelenség elég alapanyagot és elegendő sült, illetve főtt készítményt előállítani. Ezért az édesanya, kinek olykor sikerül rábeszélnie az édesapát, hogy legyen segítségére, ekhós szekeret hajtva – csattog, pattog az ostor – halad a Lidlbe, de mondhattam volna a kormányunk kedvéért Spart is. Ott a sorok között többször elakadnak, az egyik ló megeszik két bontatlan babkonzervet, aztán az édesanyának abbéli érzése támad, látva a dugig telt szekérről le-lepotyogó litván heringet vagy albán ananászt, a kiskosárnyi libahájat, hogy ennyi végre elég lesz. Hírünk az, melyet a nagybetűs ÉLET empirikus megállapításai támasztanak alá, hogy nem lesz elég. Soha nem elég. Különösen akkor, ha növésnek, fejlődésnek indulnak az apróságok. Tessék csak megfigyelni, hogy a válogatós kis hülyegyerek, aki kétéves korától csak sült krumplit és gumicukrot volt hajlandó magához venni, azt kólás kecsappal öblítette le (csoda, hogy életben maradt), hogy egyszer csak, egy igazán átlagos, szürkébe öltöztetett napon, különösebb értesítés nélkül elkezd enni, mit enni, jé, zabál a lelkem, meg se rágja, jé, betömi a karfiolt, a céklát, a cvekedlit, a sóskát, jé, rágja a fagyasztó sarkát, és fagyottan is végez a nyers libacombbal, és nemcsak az, hogy sokat, hanem hogy mindent, mindent, bármit. Na, ezért kell a családi bevásárláshoz az ekhós szekér. Sőt, sok magyar család hevederes bútorszállítókat alkalmaz.

Ez az időszak sokszor beláthatatlanul hosszúra nyúlik, ismerek olyan szülőket, akikhez ha fölugrik az egy szem 33 éves fiúgyermek, vigyorgó penész marad a kiürített hűtőben, amikor kissé fölpuffadva távozik.

Most pedig rátérünk gasztronómiai tanulmányunk legfőbb témájára, ami voltaképpen egy őrült nagy dráma, amit néhány szóban úgy foglalhatunk össze:

a maradékkal szembeni kilátástalan küzdelem.

A gyerekek elmennek, kirepülnek, megszöknek. Kinek mi a reszortja. Az egyik fiú a Westminsteren kószál elveszetten, az öccse a Sohóban bolyong, a kislány egy koppenhágai informatikus mellett áll ki elképzelhetetlen kínokat, a nővére meg Münchenben operálja a bajor végbéldaganatot, Zolika végül Kolozsvárott keresi a boldogságot, és wow, meg is találja. Á, nem az a dráma, hogy a gyerek alól kihűl a fészek. Az, hogy gyermekeink önálló életet kezdenek, hogy maguk is nemzenek, aztán terveznek is, majd talán főzni kezdenek, és Mautner Zsófit és Jamie Olivert olvasnak, és egyre többet akarják ránk tukmálni a dackorszakát élő unokát, az élet természetes velejárója.

A dráma az, hogy az édesanya keze úgy marad.

Hogyan?

Van egy rögzülés, ami most már, ha fúj, ha nem, aligha befolyásolható, és hiába iszogatja a latte avokádót Viktor, akkor se változik. Édesanya belép a boltba, nincs már szekere, arról talán sikerült lebeszélni. De lett otthon egy póthűtő, egy pótfagyasztó, és még ott van az erkélyen abszolvált jégverem. Anyukánál ott van a három hátizsákja és a négy úgynevezett banyatankja. És mert megszokta, és mert így volt sokáig, önti, szórja, dobálja a kosarakba az alapanyagot, repülnek a krumpliszsákok, a sajtgurigák. Aztán a konyhába lépve keresztet vet, és hozzákezd. És csinálja, csinálja. Tudja persze, hogy meg kellett volna állni az ötvenedik töltött káposztánál, a századik palacsintánál, és elég lenne negyven tányér kocsonya. Egyszerűen nem megy.

Már az erkélyen se fér a lábas, egy fazéknyi zúzapörköltet a férje alsógatyái alá rejt.

Hol van az a csodalény, aki tud két személyre főzni?

Találkoztam a szomszéddal a minap. Olyan furcsa volt, kicsit szürke, kicsit sárga, vérben forogtak a szemei. Tíz napja szilvásgombócot eszünk, Ernő, mondta halkan, és már nem fogad el senki semmit. Nem kértek, Ernő, 36 darab szójafasírtot, kérdezte.

Egy hete a Heti Betevő se veszi fel a telefont.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!