Vali eredetileg azért szánta el magát a hazaköltözésre, hogy az anyját ápolja.
Nem sokat dilemmázott. Amikor a mama kijelentette, hogy nem megy sehová abból a házból, ahol szinte az egész életét töltötte, Vali arra gondolt, voltaképp ő is hazamegy. Majdnem olyan lesz, mint hatvan éve, amikor az iskolából mindennap végigugrált a Tavasz utcán, és otthon várta az anyja. Aki akkor még anyus volt, aztán persze mama lett. Tény, hogy akkoriban sokan mások is éltek abban a házban. Mint apus, óma, Vali testvérei és egy zakkant rokon, Tódor, aki csak hozzájuk tudott visszatérni a kitelepítésből. Közülük már senki sem élt. Vali tudta, milyen az, ápolni valakit, törődni valakivel. És közben ápolni a többiek emlékét is. Főleg abban a Tavasz utcai házban.
Vali nyugdíjas volt már, özvegy. A lányának szerencsére nem sokat kellett magyarázni, mi is ez az egész. Mire eljött a költözködés ideje, a mama nővére, Böbe is teljesen lerobbant. A mama félve kérdezett rá, mi lenne, ha Böbét is odaköltöztetnék, voltaképp mindannyiuk szülői házába.
– Hármasban nagyon jól fogunk mulatni! – állította a mama, és Vali szinte gondolkodás nélkül rávágta:
– Naná, jöjjön!
Szerette Böbe nénit. Nem tudta, mit vállal, de hát ez párszor már megtörtént vele az eltelt évtizedek során. Igaz, akkor ő is jóval fiatalabb volt még.
És tényleg jól mulattak együtt, és elég ügyesen szenvedtek hármasban. De mégis inkább a mulatásból volt több, ami kétségkívül Valinak volt köszönhető. A mama és Böbe teljesen úgy viselkedett, mint két összetöpörödött, ráncos testvér, akik felett kissé elszállt az idő, de ők nem változtak szinte semmit. Mindig emlékeztek valamire, ám többnyire másképp, és Valinak ez roppant érdekes volt. Hiszen így két verzióban kapta meg ugyanazt a történetet a nagyapjáról, a dédmamájáról, a román bevonulásról, a magyar bevonulásról, valami snájdig postásról, meg az eldugott, de megdézsmált lisztről, cukorról, konzervről. És persze a szerelmekről, kiábrándulásokról.
Ettől még a Tavasz utcában mindinkább az ősz leheletét lehetett érezni. Hiába, hogy Böbe, amikor épp a kilencvenharmadik születésnapját ünnepelték, felsóhajtott:
– Bárcsak megérhetném a századikat!
Mindezt hallván Vali teljesen megdermedt, és ösztönösen megkérdezte:
– De hát minek, Böbe néni?
Nagynénje szigorúan nézett feléje, mint aki nem várta ezt a butuska kérdést.
– Hát, hogy tudjam, mi lesz!
Vali belátta, van ebben logika.
Már nem is tudta volna felidézni, hogyan barátkozott össze Gittával, a szomszéd csellós lánnyal. Amolyan utcai, kapuban állós barátság volt ez, amikor a felek eredendő, szívbéli szimpátiát éreznek egymás iránt. De az élet, a sok jövés-menés nem teszi lehetővé, hogy mindez elmélyüljön.
Ám egy napon Gitta megállt Vali előtt, és levette a hátáról a fényes, fehér csellótokot.
– Az én életem a zene, és a legjobban a hangszeremet szeretem – mondta. – Ezt tudom csak adni. Eljönnék egyik este, és zenélnék maguknak, kizárólag hármójuknak.
Már az ötlet, majd a várakozás is mesébe illő volt. A mama és Böbe pontosan úgy készülődött aznap, mintha a Zeneakadémiára mennének. Felvették a legjobbnak mondható ruhájukat. Vali megcsinálta a hajukat, még egy kis sminket is rakott rájuk.
Gitta pedig valóban egy koncertre érkezett, nem a szomszéd öreg nénikhez jótékony cincogásra. Fellépő estélyiben volt. A kottaállványra Vali előre kitette a kottát, Bachot, Dvořákot. Igazából nem lett volna rá szükség, mert Gitta mindkettőt fejből tudta, de úgy érezte, az ilyen kis külsőségek is emelik az est fényét.
A mama és Böbe néni nem voltak nagyon járatosak a komolyzenében. Ám amikor elhelyezkedtek a koncertteremmé átlényegült nappaliban, a mama, aki jobban látott messzire, és el tudta olvasni a nyitott kotta címlapját, áhítattal súgta:
– Bach, ó, az a legszebb!
És Böbe bólintott, mint aki kivételesen teljes mértékben egyetért a megállapítással.
Ennek az estének aztán legendája lett. A két öreg hölgy úgy mesélt róla, többnyire egymásnak, mintha a másik nem is lett volna jelen.
– És akkor bejött a Gittácska azzal a törékeny alkatával…
– Ahogy azt a csellót fogta!
– A Bach!
– A Dvořák…!
Vali ült és hallgatta őket, nem szólt egy szót sem.
Időrendben történt minden, ahogy lennie kellett. Böbe egy reggel nem ébredt fel. Talán fél évvel a házi koncert után. A mama attól fogva Valinak mondogatta, milyen remek hangversenyben volt része, nem is hinné.
Gitta, miután hazaérkezett a soron következő zenekari turnéról, szomorúan nyilvánította részvétét Valinak.
– Tudja, hogy nekem is örök emlék az az este? – kérdezte. – Az évek során megvolt a Musikverein és a Royal Albert Hall. De ott maguknál…
Némán álltak egymással szemben, majd összevillant a szemük.
– Mi lenne, ha… – suttogta Gitta.
– Egyedül neki, a mamának – suttogta cinkosan Vali.
– Igen – felelte Gitta, és beragyogta az arcát a végső felismerés öröme.
Vali csak a fejét ingatta és mosolygott.
– Pont, mint a Haydn-szimfóniában – mondta aztán. – Csak itt nem a zenészek fogynak el, hanem a hallgatóság.
Gitta a karjára tette a kezét.
– Ha így is lesz, akkor is csodálatos!
– Az – bólintott Vali, és bár nem volt az a könnyen elérzékenyülő típus, amire kifejezetten büszke volt, most érezte, hogy elfutják a szemét a könnyek.
Nem szégyellte egy cseppet sem.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .