Járok egyet, mondta a karácsonyi vacsora után az apa, kiszellőztetem a fejem. A nagyszülők nemrég indultak haza, a fiú az ajándékaival játszott, de erre felfigyelt. Olyan érzése támadt, mintha ezt a pillanatot átélte volna már, mintha másolata lenne csupán egy korábbi pillanatnak, az este pedig egy másik estének, azután egy különös érzés rohanta meg, mintha mindez mással történne, nem vele, ő csak a távolból látná. Hirtelen összezavarodott, nem tudta, valóban volt-e már ilyen, vagy csak képzelődik, ezúttal azonban elemi bizonytalanság fogta el.
Apja hétköznap későn járt haza, ő olyankor már megvacsorázott. Benézett a szobájába, megkérdezte, végzett-e a leckéjével, néha ki is kérdezte, és ha nem tudta rendesen a házi feladatát, visszaküldte tanulni. Ha belekérdezett, gyakran leblokkolt, hiába magolt délutánonként. Megszégyenülten kullogott a szobájába, újra belevágott, de figyelme gyakran elkalandozott, és már attól is tartott, hogy újra kudarcot vall, és megint elégedetlen lesz vele.
Apja a hétvégék egyik napján is dolgozott, csak nyáron utaztak el emiatt, bár a fiú tudta az osztálytársaitól, hogy vannak, akik az egész hétvégét együtt töltik, vidékre járnak, sőt, olykor külföldre is, de tudomásul vette, hogy az apjának sok a munkája, soha nem tette szóvá hiányérzetét.
Karácsonyeste mindenki összejött, derűsnek mutatkozott, aminek a fiú örült, ahogy az ajándékainak, a távirányítós autónak és a búvárszemüvegnek, a pipának és az uszonynak is, de ahogy elmentek a nagyszülők, hűvösebb lett a hangulat, olyan, mint hétköznap esténként, amikor fáradtnak és feszültnek látta az apját. Anyja oldottabb volt, könnyedebb, mégis, mintha mindig szomorúság környékezte volna. Apja ritkán nevetett, anyjával sokat vitatkoztak, és a fiú úgy érezte, mintha maga is oka lenne elégedetlenségüknek. Bár igyekezett az iskolában és otthon is, hiába próbálkozott jobb eredményekkel, legfeljebb négyeseket kapott. Mintha elveszett volna a számok és a tengernyi mondat között, ami a könyveiben állt. Bármit tanult, figyelme szétszóródott, képzelete szüntelenül máshol járt, de ha fejcsóválva rákérdeztek, hol, nem tudott válaszolni, vagy nem akart.
Ahogy apja kilépett az ajtón, és csendben behúzta maga mögött, a fiú csak egy pillanatra tétovázott, a csizmájába és pillekabátjába bújt, nyaka köré tekerte
sálját, résnyire nyitotta az ajtót, kinézett, és ahogy a lépcsőn hallotta a távolodó
lépteket, utánaosont. Sosem ment még el otthonról engedély nélkül, most is a
torkában dobogott a szíve, ahogy a korlátba kapaszkodva lopózott lefelé, de
vitte valami, ami a félelménél is erősebbnek bizonyult, egy másik félelem, hogy
az apja otthagyja őket és elmegy, mert elégedetlen vele.
A végeláthatatlanul hosszú lakótelepi ház kapujában körbenézett. Csak a hátát
látta, ahogy a szűk árkádok alatt távolodik, kezében egy nagy szatyorral. Megkönnyebbült, mert ha autóba száll, nyomát veszthette volna, de nem a
parkoló felé indult a fákon túl, hanem a házsor előtt a másik irányba. Lábujjhegyen próbált utánafutni, lihegését is visszafojtva, készen arra, hogy ha hátrafordul, beugorjon az árkád egyik oszlopa mögé. Amikor apja megállt az egyik kapu előtt és csengetett, a fiú megtorpant, megkerülte az előtte álló betonlábat, és kívül lopakodott közelebb, ahol láthatatlan maradt. Kimelegedett a vastag kabátban, félelmében mégis vacogott.
A kapucsengő felberregett, az ajtó kattant, apja nagyot lökött rajta, és belépett. Fény gyulladt a lépcsőházban, s neki szemvillanásnyi idő alatt kellett döntenie,
megkockáztatja-e, hogy utánamegy. Szerencséjére apja gyors léptekkel szaladt
fel a lépcsőn, így feltűnés nélkül, még azelőtt be tudott surranni, mielőtt az ajtó
visszazáródott volna. A lépcső alján, a kukatároló mellett simult a falhoz, és a
száját eltakarva próbálta halkítani szapora légzését, míg apja beszáll a liftbe. A
felvonó kattant, majd nekilódult. Tétovázott, majd utánafutott a lépcsőn, de
nem tudta, hányadikra megy, így minden emeleten rá kellett pillantania a lift
kijelzőjére, és rohannia tovább. Egyszer fel is bukott siettében, de nem ütötte
meg magát. A negyediken látta, hogy az ötödik emeleten állt meg.
Fény gyulladt a folyosón, ő szuszogva meglapult az utolsó lépcsőfordulóban, majd lábujjhegyen araszolt, hogy észre ne vegye. Ajtónyitás hangját hallotta, de csak annyira merészkedett előre, hogy a takarásból lássa, a hosszú folyosó melyik ajtaja mögött tűnik el.
Amikor minden elsötétedett, pipiskedve végighúzta kezét a falon, így már elérte a villanykapcsolót. Amikor megtalálta, becélozta az ajtót, amin belépni látta. Állt a bezárt ajtó előtt, két tenyerével nekitámaszkodott, rátapasztotta fülét, hallgatózott, de csak hangfoszlányokat hallott.
Hátralépett, majd újra az ajtónak simult, próbálta kivenni a hangokat, de csak a fa erezetét érezte az ujjai alatt, orrában a lakk szagát és felgyorsult szívverését. Megint hátralépett, nézte az ajtót, mint aki át akar hatolni rajta pillantásával. Rettegett attól, amit tenni készült.
Lábujjhegyre állva nyomta meg a csengőt. Miután elhallgatott, mintha minden elnémult volna. Azután egyszer csak kulcscsörgés zaját hallotta. Szépen felöltözött nő nyitott ajtót. Ahogy lenézve meglátta a fiút, mintha meglepődött volna. Egy pillanatra értetlen mosoly suhant át az arcán, majd ijedelem és szomorúság, ami a fiút az anyjára emlékeztette.
Egyikük sem szólt, mintha várták volna, hogy történjen még valami. A fiú elnézett a nő mellett, aki elállta az útját. Az előszoba túlsó végén, az ajtóban feltűnt egy másik fiú, akkora lehetett, mint ő.
Mintha minden csak másolat lett volna, pedig ezúttal nem képzelődött.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
