Szécsi Noémi: A patkánykirály

A Vakond idegesen figyelte a vásár díszkapuja fölé biggyesztett régi BKV-s bádogtáblát, vajon mikor lapít ki egy egércsaládot vagy felezi le a bámészkodó óvodáscsoportot, és akkor mégsem volt ingyen, pedig a fenntarthatósági menedzser találta a vonatsínek tövében lerakott szemét között. A tömegközlekedésnek semmi köze sem volt az ünnephez, de a cég rövidítése legalább egyezett a Biokerti Karácsonyi Vásár kezdőbetűivel. Nyár végén egy egész hangyabolyt küldtek a sok újrahasznosítható kincsért, s a hangyák advent előtt be is futottak velük. A dekorációt és a szállítást egyaránt le lehetett írni a költségekből. Már csak annyi nem volt világos, hogy a fenntarthatósági menedzser fizetését miből gazdálkodják ki.

A Vakond kisebb állattársasággal érkezett, de az idei vackorcefréből pancsolt forralt bor sem tudta ellazítani. Az ünnepnapot nem előzték meg biztató előjelek. Az időjós békák hosszasan gubbasztottak a kovászos uborka üres üvegében felállított létra középső fokán. Akadt, aki szakmai alapon nem kívánt hosszú távra hójelentést adni, mások pontosan tudták, hogy mivel jár, ha a kerti vezetőséggel rossz hírt kell közölniük. Némelyik feljebb, mások lejjebb léptek egyet, de végül a szeme se rebbent senkinek, hogy békacomb főtt a karácsonyi vásár kondérjaiban. Szorongatott helyzetben hullottak a fejek – és a combok.

– Akkor most mi van? – kérdezte a Mormota, aki már a második lángosát rendelte azzal a felkiáltással, hogy az olajos tészta majd magába szívja az alkoholt. – Lesz fehér karácsony, vagy sem?

– Téged az miért érdekel? Nem itt laksz, plusz rég aludnod kéne már ilyenkor – dörrent rá a Vakond.

A szomszéd asztalnál egy idősebb hím cickány iszogatta a cefrét, néha kedvetlenül morgott valamit fiatal nőstényének, aki a jól fejlett, már az apjuknál is nagyobbra nőtt kicsinyeket fegyelmezte. A Vakond képtelen volt eldönteni, honnan ismerős a cickány gonosz kis pofája, de nem is vesződött vele, mert azokat a levitézlett karácsonyfadíszeket vizsgálgatta aggodalmasan, amelyeket egy fekete dzsipből dobtak ki pár hete. Hiába kérte a közmunkás güzüket, hogy ássák le azt a megkopott aranyozású Diótörőt, a fagyott talajra hivatkozva megtagadták munkát. A bádog Patkánykirály meg kivont karddal áll a babaházból kialakított lángosos bódé mellett. Mi van, ha nekimegy egy részeg állat?

– A kölykök imádják a havat – jegyezte meg az üregi nyúl, aki az előző pohár után még azt panaszolta, hogy az idei nyáron az aszály miatt csak lassabb ütemben tudott szaporodni, az idei év statisztikailag a mélypont volt minden rokona számára, s még nem tudni, mikor padlózik a folyamat.

– Leszarom – mormolta a Vakond, bár nem volt világos, hogy a szaporodással kapcsolatos aggályok vagy a havazásért lelkesedő nyúlfiak hagyták hidegen. Fáradtan a kecskelábas asztalra fektette a fejét. Gyógyszerre ivott, mint minden kiskerti ünnepkör alkalmával. Máskor inkább a szervezés körüli feszültség készítette ki, most egyszerűen megfájdult a feje a sok ide-oda vonuló fronttól. Hidegfront, melegfront, orosz front, ukrán front. Fényérzékenysége miatt télen is viselt napszemüveget, de most a szemét is behunyta, és pár pillanatig élvezte a finom szédülést, a vásári tömeg zsongító zaját.

A rászakadó sötétség nem félelmetes, inkább pihentető volt, hirtelen minden eltűnt körülötte, és lassacskán a vásár zsongása is elcsitult. Ám alig telt el a tompa sötétben néhány perc, egyszerre mintha apró karácsonyfaégők gyúltak volna ki. De nem LED-fények csillantak. Nem! Kicsiny, szikrázó szemek voltak ezek, és a Vakond azt is észrevette, hogy mindenhonnan hosszú farkú rágcsálók bukkannak elő, és felé nyomulnak.

Hamarosan mást sem hallott, csak mancsok topogását, farkak surranását; az állatok egyre sűrűbb és egyre villogóbb csapatban szaladgáltak, s végül szakaszokban sorakoztak fel. A Vakond mindezt kíváncsian figyelte, s mivel fajából adódóan a legkevésbé sem iszonyodott a rágcsálóktól, már-már elpárolgott a félelme is. Aztán hirtelen olyan fütyülést hallott, amitől a hideg végigfutott a hátán. A szebb karácsonyokat is látott, pop-up hüttének berendezett Barbie-ház ajtajában borzalmas sziszegéssel hét patkányfej bukkant fel, hét szikrázó koronával. Csakhamar előnyomult a hétfejű Patkánykirály, akit háromszoros sivítással üdvözölt egész serege, és egyszerre indultak el arrafelé, ahol a Vakond állt.

– Nem akarjuk megmondani, hogy mi legyen a véleményetek, csak szeretnénk, ha ti is hallatnátok a hangotokat – mondta a Patkánykirály a harcosainak. – Azért álltam a szerveződés élére, hogy ti is levegőhöz jussatok. Ne érezzétek úgy, hogy egyedül harcoltok a világ ellen.

A Vakond meredten figyelte a harcias csapatot. Végső soron sokszor látott már ilyet. Az őt körülvevő élőlényeket rendszerint a párzás, a szerzés és a leszámolás ösztönei vezérelték, amelyek időről időre felerősödtek. Nem pont karácsonykor fogják abbahagyni egymás gyilkolászását, nyugtázta magában. Aztán egyszerre nem hallotta többé a sivítást, fütyülést, minden elnémult, s noha nem nézett oda, azt hitte, hogy a Patkánykirály serege megrettent valamitől és eliszkoltak.

A Barbie-ház erkélyén különös mozgolódás támadt, hangocskák zajongtak: „Fel! Fel! Csatára, még az éjjel! Fölkelni! Csatára!” A karácsonyi Diótörő figura a karját mozgatta, fa állkapcsát csattogtatta, aztán kirántotta a kardját, a levegőben ugrált és kiáltozott: „csőcselékcsapat”, „buta patkányhad”. A többi dzsipből kidobott karácsonyfadísz is odagyűlt. A Diótörő nagy hangon buzdította őket:

– Kedves alattvalóim, barátaim, testvéreim, velem lesztek a kemény harcban?

A három mikulás, a négy bohóc, a két angyalka és az egy szem rénszarvas lelkesen kiáltott:

– Igen, uram! Hűségesen kitartunk melletted. Veled megyünk a harcba, a győzelembe vagy halálba!

És már zuhantak is mindannyian az elragadtatott Diótörő után, aki elsőként vállalkozott a veszedelmes ugrásra, a babaház erkélyéről le a mélybe. Könnyen ugráltak persze, mert üreges és teljesen üres volt a testük. Amint a Diótörő földet ért, újra felharsant a vinnyogás és a cincogás. Megszámlálhatatlan féle-fajta rágcsáló sorakozott fel a karácsonyfadíszekkel szemben, s mindnyájuk közül kimagaslott a hétfejű patkánykirály!

A patkányok a farkukat a másikéba tekerve koszorút fontak magukból, s körtáncba kezdtek, miközben éles fejhangon énekelték:

Természetben némelykor
Egy különös betegség
tör ki a patkányok közt:
többen összetapadnak
a farkuknál fogva és,
így lesz hát a jól ismert…

A Vakond összerezzent, érezte, hogy megszakad a kábulat, újra csak a nyirkos hideg, a zsongító lárma és az avas olajszag vette körül, mint azelőtt. Ahogyan szeme résnyire nyílt, már azt is látta, ahogy a Mormota a mancsában tartott telefonja fölé hajolva felolvas valamit.

– „Azelőtt azt hitték, hogy az aranykoronával ékesített patkánykirály a bensőleg összenőtt patkányok egy csoportján trónol, s innen uralkodik a patkányállamon…”

– Mi? – kérdezte kábultan.

– A Mormota megguglizta a nagy Brehmet – kommentálta a helyzetet az üregi nyúl, akinek már megint üres volt a pohara, viszont a lángosából alig fogyott. – De kamu az egész, városi legenda! – ordította teli torokból, s a Vakond megszédült a leheletéből áradó forraltbor-fűszerkeverék szagától.

– Attól, hogy te hibernálódsz és nem veszel róla tudomást, még létezik – erősködött a Mormota. Hétközben Ausztriába járt át dolgozni, jobban jött ki egy alpesi síhotel havasi mormotájaként, mintha itthon maradt volna. Megvolt a véleménye a hazai kiskerti viszonyokról.

– Mi? – ismételte a Vakond vaksi szemeiből dörgölve az álmot. Még mindig Diótörő és Patkánykirály összecsapásának hatása alatt állt, noha felfogta, hogy csupán a képzelete játszott vele, hiszen a leselejtezett karácsonyfadíszek mozdulatlanul álltak az eredeti helyükön. Századjára is megfogadta, hogy nem iszik többet fejfájáscsillapítóra cefrelevet.

– Tessék, itt a bizonyíték – kocogtatta körmével a telefonja monitorját a mormota. – Kétségtelen, hogy némelykor a farkukkal szilárdan összekapaszkodott nagyobb számú patkányra bukkanhatunk. Itt sorjáznak a feljegyzett esetek. Buchheim 1828, Strasbourg 1894… Itt a képük, ni!

– Hogyan maradnak életben? Ki ad nekik enni? – sorolta a nyúl a kételyeit.

– Hogy ki ad nekik enni? Hát az olyanok, mint te meg én! Az alattvalóik.

– Kikérem magamnak! Én ugyan nem etetek semmiféle patkányokat. Pont eleget zabálnak a saját kölykeim. Az életemet kockáztatva járok rá naponta a vetésre – legyintett az üregi nyúl lemondóan.

– Nem lehetsz ennyire földhözragadt! – verte az asztalt a Mormota, jóllehet ő maga is földbe ásott üregekben lakott, akárcsak beszélgetőtársai. – A patkánykirály egy elvont fogalom, te hülye állat! Mókus, patkány, akármi lehet. A farok a lényeg!

A Vakond a hangerő miatt mentegetőzve nézett a szomszéd asztalnál ülő űzött képű cickányra, aki nagylelkűen odabiccentett neki, és erről rögtön beugrott, honnan is ismeri. A főnökénél találkozott vele néhányszor, régebben, a várbeli eligazításokon. Ott ült a Hörcsög bizalmasai között, de aztán egyszer csak nem látta többé a mindig szenvedélyesen magyarázó, a Hörcsögért mindenre kész aprócska jószágot a többiek között. A Vakond megpróbálta felidézni, mikor is járt a Cickány a Hörcsögvár körül utoljára, de a gondolatait sem hallotta, a két másik állat továbbra is ordítva vitatkozott egymással.

– A Főni egy prepper, az világos – ismerte el az üregi nyúl általánosan ismert becenevén megemlítve a kiskerti vezetőt. – Azt mondják, a titkos föld alatti járataiban mérhetetlen mennyiségű terményt halmozott fel. Retteg a téltől, hát istenem, ki nem? Egy hörcsögöt erre sarkallnak az állati ösztönei. De azt milyen ösztönkésztetéssel indokolod, hogy egyesek úgy összekapaszkodjanak, hogy egymás nélkül mozdulni se tudjanak? És ha olyan okos vagy, akkor azt is magyarázd meg, mitől ragad össze a farkuk!

– Ha egymás védelmében, erejüket egyesítve kis helyen zsúfolódnak össze, összegubancolódik – vetette oda a Mormota.

– Vagy valaki összecsomózza, mi? Hogy aztán mutogathassa a sok rettegőnek! Tessék, nem is egy kis rohadék, hanem rögtön harminckettő! Ördögi összeesküvés! – hőzöngött a Nyúl.

A Cickány magára maradt az asztalnál. Fiatal nősténye is otthagyta, a vásári forgatagban szétfutó vaskos és mozgékony kicsinyeiket próbálta összegyűjteni, hogy legalább nagyjából annyit vigyenek haza, mint amennyit kihoztak. A Vakond fontolgatta, hogy megszólítja és udvariasságból megkérdezi, hogy van mostanában, olyan rég látta, de aztán meggondolta magát. Saját magát nem tartotta kicsinyes jószágnak, tudta, hogy négyévesen voltaképpen már mindegy, hogy egy vakondcsapda, az öregség vagy a feldühödött főnöke végez vele, ezért nem félt olyanokkal szóba állni, akik kikerültek a Hörcsög kegyeiből. Jól tudta azonban, hogy ez a társalgás sokkal inkább maguknak a bukott állatoknak kínos: csak zavartan makogtak, ha arról kérdezték őket, hogy vannak azóta. Mióta is? – töprengett el a Vakond.

– Lehulltukban sem szakadtak el egymástól. Némelyik egy ideig élt még s ugrándozott, de még így sem tudtak egymástól elszakadni. Csak ha levágták őket a patkánykirályról – folytatta a Mormota a részeg felolvasást, a Vakondnak meg eszébe jutott végre az a bizonyos nap. Amikor a Diótörő Koalíció néven emlegetett vörös, szürke és fekete mókusokból állott csapat a Cickány győzelmi jóslata ellenére mégis elfoglalta a százéves tölgyfát. Voltaképpen a biokert egészéhez képest nem volt nagy terület, de a távolból is látszott. A Hörcsögöt az idegesítette fel, hogy aki messziről jön, az először azt látja meg, hogy a tölgyfán ott pattognak, vöröslenek a mókusok.

– Dögölj meg – unta el az üregi nyúl a kulturált politikai vitát, és a padról felpattanva nekiugrott a Mormotának. A Vakond rezignáltan nézte végig a birkózásukat, az állatközösségben nem először volt tanúja ilyesminek, s csak akkor rezzent össze, amikor a Mormota nekidobta a nyulat a Barbie-háznak, az pedig visszahulltában nekiesett a kivont karddal álló, bádog Patkánykirálynak. Azt pedig a legjobb reflexekkel sem tudta volna megakadályozni, hogy a nyúl súlyától megbillenő szobor rázuhanjon a szomszéd asztalnál a cickányra.

Amikor az aprócska jószágot kiszedték a karácsonyfadísz alól, a mentőorvos, egy idős pocok, azt állapította meg, hogy azonnal meghalt, de vélhetően az ijedtségtől, hiszen külsérelmi nyomot nem találtak rajta. Leszámítva, hogy a farka helyén csak egy kis csonk árválkodott. De azt már jóval korábban vághatta le valaki.