Szántó T. Gábor: Glória szálljon

Ülök a templomban, és hallgatom, ahogy a karácsonyi koncerten a fiam a kórusban énekel. Az én zsidó fiam. És tehetetlen vagyok. A gyerek félszegségével, a férjem önelégültségével és a saját indulataimmal szemben is.

Pszichológusként tudom, mit jelent a gyereknek a kórus, mit jelent, ha énekel, ha együtt van a többiekkel, ha jól érzi magát egy közösségben. Láttam rajta az izgalmat, a készülődést már a tavalyi próbák idején is, ahogy ült a számítógép, a nyitott zoom előtt, és kétségbeesetten gyakorolták az összhangzatot, ami az internet akadozása és a hangelcsúszások miatt nehézkesen ment.

De az az ősz és a tél nem csak a járvány miatt volt keserves. Tamás, az apja akkor jelentette be, hogy van valakije, és elköltözik.

Váratlan volt, és megdöbbentő. Semmi jel nem utalt rá addig, hogy nem elégedett velem. Összeomlottam, ez az igazság. Vártam, hogy visszajöjjön, vártam, hogy történjen valami, és én felébredjek ebből a rémálomból. Türelemre intettek a barátaink is, bár akadt olyan barátnőm, aki megjegyezte, ő mindig is érezte, hogy valami nincs rendben, pedig emlékszem, annak idején még irigykedett is rám Tamás miatt.

Nem mondtam le a pácienseimet, de otthon nem tudtam színlelni. Egy kolléga segített, de olyan gyorsan nem tudtam talpra állni, hogy Marci ne érezze meg: magam alatt vagyok. Így is legalább fele időben a hiányzó apjánál akart lenni, mert bár eleinte dühös volt rá, aztán tudomásul vette a helyzetet, az osztálytársainál is látott ilyet.

Megfordult a fejemben persze, hogy keménykedem, de a gyerek érdekét is néztem, és a saját tűrőképességem határait is. A tavaszi tárgyaláson a bíró megkérdezte, hogy ha eddig nem volt ellenemre a közös szülői felügyelet, akkor miért gondolom, hogy a későbbiekben a gyerek ellenére szolgálna, ha fele időben lenne a volt férjemnél, fele időben nálam. A fiunk is ezt szerette volna, én meg arra gondoltam kétségbeesetten, hogy ha Marci is elhagy, mi marad nekem negyvenöt évesen. A klinika, a magánrendelés és a bizonytalan jövőm. Aztán eszembe jutott A kaukázusi krétakör. Megtehettem volna, hogy küzdök, de nem akartam a gyerek ellenére tenni, magamhoz láncolni, elidegeníteni az apjától. Belementem az osztott időbe, a közös szülői felügyeletbe.

A tavaszi időszakra esett a középiskolai jelentkezés. Korábban megbeszéltük, hogy a gyereknek jót tenne egy olyan suli, ahol felszabadulhat, oldódhatnak a szorongásai, többek között azok, amiket a korábbi iskolai zsidózások kapcsán átélt. Esetleg az sem ártana, ha valami tudás és pozitív élmény is társulhatna a származása puszta tényéhez, amit tőlem nemigen kaphatott meg, mert az én családomban semmilyen élmény nem kapcsolódott ehhez, legfeljebb Singer és Potok regényeiből szereztem némi benyomást, a férjemnek pedig semmit nem jelentett a saját katolicizmusa, a szülei vidéki káderek voltak, akik sosem jártak templomba.

Amikor még udvarolt, Tamást érdekelte a zsidóságom, jobban, mint engem. Amikor a gyerek megszületett és a jövőjét terveztük, azt mondta, ha foglalkoztatja a vallás, majd ő választ, tőle akár zsidó is lehet. Addig is vegyünk néhány könyvet, amiből tájékozódhatunk. Azt is mondta, olyan modern embereknek, mint mi vagyunk, az ilyesmi nem okozhat problémát.

Hát most okozott. Tavasszal azt mondta, új helyzet van, nem szeretné, hogy a gyerek zsidó iskolába járjon. Kérdeztem, mi az új helyzet. Azt mondta, Marcinak semmit nem jelent a zsidóság, nekem sem jelent semmit, miért erőltetnénk rá valamit, ami nem igazán az övé. Nem szeretné, ha a fia gettóban nőne fel. Miután ezt mondta, elkapta a tekintetét. Rákérdeztem, hogy az új csaja nyomja-e ezt neki, de erre már nem felelt.

Az új nő iránt Marci tapintatosan lelkesedik, ha előttem nem is mutatja, mert tudja, hogy rosszulesik. Lehet, hogy vele gyakorolja azokat a dalokat, amiket a kórusban énekel, de lehet, hogy csak paranoiás lettem.

Ülök a templomban, nézem a volt férjem, aki a másik padsorban ül, mintha mindez természetes lenne a számára. Hallgatom, ahogy Marci a Glória szálljon a mennybe felt énekli a többiekkel együtt, majd a tanárnője felénk, a közönség felé fordulva arra biztat bennünket, szülőket, rokonokat, az iskola tanárait és vendégeit az önkormányzattól és az egyháztól, hogy éljük át együtt a karácsony üzenetét, és énekeljünk el közösen is a dalt. Előmondja a szövegét, ha valaki nem tudná, vagy olyan régen énekelte volna, hogy már nem is emlékszik rá.

Látom Marci arcán az izgalmat, ahogy a kórus szélén áll, a lányok között. Nem tudom, azért állították-e oda néhány másik fiúval, mert még vékony a hangjuk, nem mutál, vagy azért, mert az alacsonyabbak állnak egy helyen. Nézem a fiamat, és elszorul a szívem. Jöjjön a földre a béke.

Elragadják tőlem, és nekem tapsolnom kell, éreztetnem vele, hogy örülök annak, amit csinál, hogy nincs vele semmi baj, jó, hogy a kórusban énekel. Érzem, hogy csikorgatom a fogam, a koponyám is belesajdul. Tudatosan próbálom ellazítani az állkapcsomat, ahogy a betegeimnek szoktam javasolni, de hiába, mert mintha a csontjaimon belül is érezném a feszültséget. Feltűnés nélkül masszírozom két oldalt az arcizmaimat, de az érzés csak nem távozik. Negyvenöt éves vagyok, egyedülálló nő egy gyerekkel, aki távolodik tőlem, most éppen egy templomi kórusban énekel. Össze kell szednem magam, talpra kell állnom, jöjjön, aminek jönnie kell. És az emberi szívbe a jóakarat.

Hallom a kórust, látom Marci arcát, ahogy a közös énekléstől kipirul, hallom, ahogy a közönség is bekapcsolódik, követni próbálja a dallamot. Egyre erősebb a hangjuk, szinte elmos a hulláma, hallom, ahogy az egész templom együtt zengi körülöttem: Ááááámen, áááámen, és beleborzongok.

Összepréselem az ajkam, és hallgatok. Voltam már templomban koncerten, misén, de soha ennyire kívülállónak, soha ilyen idegennek nem éreztem még magam.