Finy Petra: Pucér részek

Van benne pár percnyi pucér rész. Ez a hír járja a Brancaleone ármádiájáról, ami nemrég került a mozikba, néhányan már megnézték a gimiből, és referáltak róla.

Feltétlenül látnunk kell a filmet, tanítás utánra szervezzük a dolgot.

A Május 1. jöhet csak szóba, távolabbi mozi nem, este 6-tól korrepetálok, át kell érnem a Pozsonyi útra. De ott hiába kapom meg a pénzt, utána késő lenne moziba menni, anyám szigorú, vagy én magammal, minden tantárgyból több leckével előrébb járok, negyedik elején vagyok, de már most felvételizhetnék a jogra, annyit tudok, majd’ kidurran az agyam. Muszáj jobbnak lennie, aki ilyen selejtes családba születik, mint én, még így sem biztos, hogy felvesznek elsőre, a hülye listánk, amiatt.

Van benne pár percnyi pucér rész. Ráadásul a Catherine Spaak játszik a filmben, aki olyan szőke, mint a hajnal. Ha a bőre is hajnalszőkén ragyogna, és ha pont ő pucérkodna, az maga lenne a mennyország. Álmodnak a hormonok.

Két forint a legolcsóbb jegy arra a helyre, amit úgy hívunk, úttörőpáholy, persze később lehet cserélgetni a helyeket, kifogni valami drágább széket, ügyesen helyezkedni, de annak a két forintnak meg kell lenni fejenként, és nekünk most semmink sincs.

Állunk a gimnázium folyosóján, a régi tablók alatt, és törjük a fejünket. Tömpe apró ujjaival dobol a zöldre mázolt falon. Kibírhatatlanul idegesítő ez a szokása, nem zongorista ő, hanem operaénekesnek készül, mit klimpírozik a festéken, meg persze az idegeimen.

Az egyetlen szendvicsemet feleztük el, ami persze semmire sem elég, de mindkét család csóró, és itt a hónap vége, ilyenkor általában éhezés van. Viszont a moziba korgó gyomorral is el akarunk menni.

Tömpe meglazítja élére állított inggallérját. Állandóan vasalt fehér ingben jár, maga simítgatja egy régi szenes vasalóval, még a nagyanyja használta, jól meglóbálja a cirkalmas mintájú vastestet, amiben a légáramlat hatására feltámad a szén, majd komótosan végighúzza a vasalót az ingen. A szén és a gőz illata kitágítja az orrlukakat, felmarja a tüdőt. Reggel hattól hétig vasal, közben énekel, a szomszédok néha reklamálnak, néha nem, mert az a tenor bizony falrepesztően erős. Aztán olyan elegánsan indul a gimibe, mint egy hivatalnok. Még bőrkabátja sincs, meg vastagkeretes szemüvege, mint a legtöbbünknek, inkább öltözik be a saját apjának, de abból is egy konzervatív, nyeszlett változatnak, mintha nem is tinédzser lenne, hanem valami beteges bácsika. Egy dudorászó nyugdíjas.

A Tömpe, mondjuk, mindig énekel, egyszer még sokra viszi, tán operaénekes is lehet belőle, igaz, ahhoz tanulni kéne, legalább valamit, mert mindenből bukásra áll, matekból is. Pedig fergeteges agya van, fura memóriagénekkel születhetett, rosszul összerakott elmével, vagy pont hogy túl jól.

Továbbra is dobol a falon az ujjaival. Egyre szenvedélyesebben, majdnem leveri a vakolatot azokkal a kicsi ujjakkal, melyeken a köröm pontosan tövig vágva, lányos tisztasággal, finomra krémezett bőrrel.

Tömpe ujjai már dübörögnek a falon, tényleg az agyamra mászik ezzel.

Csak lassan esik le, mi lehet ennek az oka, Tömpének ugyanis bődületes tehetsége van a csajok bámulásához: úgy tud lányokat stírölni, hogy nem néz rájuk. Fél szemmel vagy egy ablak visszatükröződéséből, fogalmam sincs, hogy csinálja, mindenesetre képes végignézni egy fenéken úgy, hogy tekintetével nem siklik végig az idomon.

Ez csakis a Kockás Gizi lehet, Tömpe megveszik érte, gondolom, ő lejthetett el a folyosón, más lány nem rá lenne ilyen hatással. A Kockás tényleg ellejt, pontosabban vonulni szokott a pimaszul rövid pepita szövetruháiban, amelyek olyan különlegesek, hogy még a fiúk is tudják, nagyon más szabásúak, és nem csak azért, mert túl sokat mutatnak meg, már szinte nem is érdekli az embert, mi van alattuk, annyit. Elképesztő göncök ezek, mint a külföldi ruhák, pedig maga varrja őket, bejárása van a Rotschild Klárához, onnan les el szabásokat, pont olyan jó szeme van, mint Klárának. Ügyesen másol ruhákat, csak anyagot nehéz hozzá szereznie. Állítólag egy jó szövetért „bármire képes”, ezt úgy szokták hajtogatni a fiúk egymás között, hogy jól megnyomják a „bármire” elejét, baritonos mélységgel, érzékien berezegtetve az r betűt, és jelentőségteljesen összenéznek. Igaz, ezt a legendát lehet, hogy csak a Gizi építgeti gondosan, van hozzá érzéke, miként teheti szóbeszéd tárgyává magát, mindenki róla beszél állandóan, egyszerre kívánja őt az összes fiú, és nézi le, de csak rá lehet gondolni mindig.

Ráteszem a kezem a Tömpe kezére, mert semmi vakolat nem maradt már a falon, lukat dobolt a festékbe.

– Most ne a Gizivel törődj, ő csak egy álomkép, foglalkozz a valósággal, azzal, ami elérhető: nézzük meg a Catherine Spaakot. Ötlet?

Tömpe mintha álomból ébredne, magához tér, és nyugodt hangon vezeti fel:

– Megoldjuk okosságból.

– Mechwart tér?

– Az lesz. Megnézzük a sakkozókat.

– Tudtam, hogy számíthatok rád. A jövő heti mozit meg majd én állom a kis Gergő órájából.

Már a Keleti Károly utcán sétálunk lefelé: Tömpe az aktatáskáját lóbálja, ezt hordja iskolatáskaként, passzol a hivatalnokimidzséhez, én meg a szakadt bőrmappát, aminek akkora luk van a sarkán, hogy a töltőtollam rendszerint elhagyom, repül a tinta a körútra.

Egy füstölő Trabanttal félreállnak a sarkon, a vezető már ugrik is a motorházhoz, hogy megszerelje, egy mesébe illően hosszú lábú lány kihívóan elcsizmázik előttünk, majd kacéran visszanéz, de látom, hogy Tömpe még láthatatlanul sem stíröli, különféle nyitásokat próbálgat képzeletben, talán már nem is itt van fejben, hanem a sakktábla labirintusában.

Egyébként semmi esemény, baktatunk.

A Mechwart téri sakkozók a szokásos alakzatban tömörülnek: három asztal körül rengeteg kibic görnyed, sokan bekiabálnak, néhányan sóhajtoznak. Többnyire nyugdíjasok, és az Ezredes, aki mindig lejön ide játszani a díszegyenruhájában. Vele biztosan lehet pénzben sakkozni.

Tömpe teljesen kinyitja az inggallérját, és a nyakkendőt is letépi magáról. Ebből lehet tudni, hogy koncentrál, amúgy egykedvű arccal áll oda a sakkozók mellé. Körbejár a három asztanál, csendben kezdi a hadművelet. Majd erősít a hangerőn. Először csak a fejét csóválja, csikorgó talppal topog, vagy elégedetlenül dünnyög. Aztán már egyre hangosabban cicceg, felszisszen, többször azt is odaüvölti:

– De hát ez képtelenség!

A tízperces attak végeredménye az, hogy az Ezredes vörös arccal feláll, és hangosan kihívja egy játszmára. De szerintem a másik két asztalnál is sikerült feltüzelni a játékosokat ahhoz, hogy játékba hívják ezt a bosszantó sihedert.

Tömpe leveszi törékeny szárú, kerek szemüvegét, és a kezembe csúsztatja.

– Mondom, hogy legyen! – néz az Ezredes szemébe.

– Mondjad csak, de miszlikbe szedünk – jelenti ki az.

Én akkor már sejtem, mit forgat a fejében Tömpe, de azért meglep az ajánlata. Idegesen tépkedem a bőrmappám sarkán a foszlott lukat, lassan egy egész füzet kiférne rajta.

– Szimultán játszom három játékossal – áll elő a farbával Tömpe. Az Ezredes színe halványodni kezd, mosolya élénkül, érzi a győzelmet a markában. És Tömpe folytatja:

– Vakon és háttal.

Az asztalok körül a sakkozók elhallgatnak, a gyanakvás szaga a levegőbe szúr. Hisz ez egy nyikhaj, mit tudhat a sakkról, mire fel ez a nagyképűség, valami nem kóser, de közben nagyon is érdeki a népeket, mi lesz, szeretnék látni, hogyan vérzik el.

– Természetesen pénzben menne a játék, na, ki vállalja? – zárja le Tömpe az ajánlatot, és megindul, mire a kibicek köre szétnyílik körülötte, hogy odaengedjék az asztalokhoz.

Az Ezredes ül le leghamarabb a középső asztalhoz:

– Kisfiam, van erre pénze anyádnak, hogy finanszírozza a kis kudarcaidat? – az öreg katona vigyora irritáló. Szánakozva néz Tömpe kopott sarkú cipőjére.

Az Ezredes két oldalára egy-egy hetven körüli férfi csúszik, sokszor láttuk már őket, mindig lent vannak a téren, a három legkeményebb sakkozót fogtuk ki hát.

Tömpe nem szól semmit, összeakasztja ujjait, átropogtatja az ujjperceket. Rákoppint a három kézfejre, kinyílnak a tenyerek, mindenhol ő kezd. Aztán a nyakáról letépett nyakkendőt a szemére köti. Hátat fordít az asztaloknak, és már mondja is, mivel nyit az első asztalnál. Majd sorba a másik kettőt: szóban kapja a válaszlépést, amire fejből vágja rá az újabb lépést.

Engem ilyenkor rendre lehúz a szorongás örvénye, nincs ez másként most sem, csak elmosódottan látom az alakokat. Úgy vagyok vele, hogy persze, moziba akarok menni, jó lenne látni a Catherine mellét, de nem akarom, hogy Tömpének baja legyen, teljesen leégesse magát, ráadásul, ha veszít, tényleg nincs miből fizetnünk, csupán a bőrkabátom adhatom el, de akkor mit mondok anyámnak, miben járok télen.

Legfeljebb éhezem és fagyoskodom is, ezzel nyugtatom magam. A fülem cseng, hányinger kerülget, az összes arc cseppfolyós masszaként olvad egybe, ezerszemű tenger hullámzik körülöttünk, nem kapok levegőt, pedig nem is nekem kell állnom a sarat, én csak a fél szendvicsemet adtam az akcióhoz, hogy a Tömpe ne haljon éhen, amikor gondolkozni kell.

A feszültség egyre nő, teljes a csend, csak a hatos villamos kerekei csikorognak bele az idegtépő némaságba. Tömpe utasításai és a válaszlépések egyre dühösebbé válnak, mintha a három játékos és a barátom is mind jobban félne attól, hogy elveszítik a játékot.

Tömpe hirtelen kásás nyelvvel kérdez vissza az Ezredes asztalánál lévő utolsó, saját lépésére. A verejtéktől rátapad a haj a tarkómra, beszívta a bőrkabát nyaka is a sós levet. Eddig tartott, ennyi volt, most itt szépen blamáltuk magunkat, Tömpe már nem bírja fejben tartani, melyik asztalnál hol tart? A döbbenetes képzeletbeli sakktáblái, melyeken egyszerre vívja ezt a három meccset, hirtelen szétolvadtak a fejében? Mégsem fog menni a nagy bravúr.

Az Ezredes arca egyre jobban kivirul, Tömpe homloka felhősödni kezd.

Azon gondolkozom, hogy ha kilépek, ha tényleg elég gyors vagyok, még a hatos villamos elé tudom-e vetni magam. A katasztrófa szaga egyre erősebb. Ebbe büdösül belebukunk.

Aztán a villamos irdatlan fékezése kitépi az embereket a dermedt pillanatból, akkorát csörömpöl a hatos, hogy talán még a Jászai Mari téren sétálók is félreugranak a hangjára ott Pesten.

Tömpe akkor hirtelen begyorsít a tempón, olyan tempóban osztogatja a három asztalnak a lépéseket, hogy a rikkancsnak, aki közvetíti a játszmát, szinte összeakad a nyelve.

Mire elhal a megállóban a villamoscsörömpölés fülkaristoló hangja, Tömpe már mattot is adott mindenkinek. Liheg. Ahogy leveszi a szeméről a nyakkendőt, és a kezembe nyomja, érzem, súlya lett az izzadságtól.

Nekem is tocsog hátam a verejtéktől, már csorog le az alsógatyámba.

Az Ezredes dühösen lekapja aranyszalagos, szovjetcsillagos sapkáját, és a földre hajítja. Azt várom, hogy ráugrik és laposra tapossa, önnön katonai rangját is sárba tiporja, ha már sakkozóként így megalázták, de inkább helyet csinál a sapka körül, és szúrós ujjmozdulattal utasítja az ott állókat.

Arcán csak enyhe pír, alig látható jele a méregnek.

– Most szépen mindenki beletesz ebbe a sapkába egy kis pénzt, mert amit ez a fiú csinált, az bőven többet ér, mint amiben megállapodtunk vele.

A csoportosulás tagjai közül engedelmesen fizetnek.

Száz forintot kalapozunk össze.

Az Ezredes lehajtott fejjel, egyszerre megsemmisülve, mégis valami haláli büszkeséggel tolja felénk a sapkát. Tömpe tenyerébe szórja a pénzt, és ezt mondja:

– Aztán meg ne lássam magát többet itt, a környéken! Aki így tud sakkozni, az ne mozira tarháljon pénzt, legyenek tervei. Valami víziója a melleken kívül is – biccent, majd a földre dobott, poros sapkát visszahelyezi a fejére, anélkül hogy letisztogatná.

Csatakos örömmel érkezünk a moziba, természetesen drágább jegyet veszünk a kétforintosnál. Igazi páholyba ülünk, mint az urak. Nincs is senki mellettünk, ezek a páholyok sötétbe vesznek, bár remekül lehet látni innen, de valahogy túl öblösek és mélyek, senkinek nem fűlik a foga ide jönni, és még az ára is nevetségesen magas.

Aztán elindul a film, és mi várjuk boldogan a pucérságot, elégedetten ülünk a helyünkön, ám amikor a jól megérdemelt meztelenség végre feltűnhetne, nem tudunk a vászon irányába nézni.

A szomszéd páholyban ugyanis Kockás Gizi kockás szoknyáját fedezzük fel, majd a szoknyát, ahogy felcsusszan, és a harisnyája le, aztán már csak a világító fenekét tudjuk bámulni. És azt a nagy tenyeret, ami fogdossa. Szóval igaz a hír, hogy a Kockás Gizi. De tényleg a ruhaszövetért teszi? És ez itt valóban egy pucér test mellettünk pár centiméterre? Megbabonázva nézzük a jelenetet, már amennyit ki tudunk venni belőle a sötétben.

Amikor másnap az iskolában Belphegor kérdezi a folyosón, milyen volt a film, és tényleg volt-e benne pucérság, csak bután hümmögünk neki.

– Most volt vagy nem? – erőszakoskodik.

– Hát egy fehér fenék mindenesetre felbukkant – zárom rövidre a témát, mire Tömpe elkínzott arccal bólint. Láthatóan nem tért napirendre a Gizi esete felett, ám a világért sem vallaná be nekünk.

Csak én tudom, mennyire fáj neki, hogy a legenda igaz, mert a mindig patyolatsimára vasalt ingére ma reggel egy apró, barna foltot égetett.