Benedek Szabolcs: Nemzeti maszk

2021. március 13. – 13:32

frissítve

Benedek Szabolcs: Nemzeti maszk
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

„Képtelen vagyok ma bárhova is menni” – mondta volna Sándor, ám beszéd helyett mindössze bágyadt hörgésre futotta tőle. Arra is csak azt követően, hogy a felesége unszolására végre úgy-ahogy erőt véve magán fölült, Júlia pedig gondosan eligazította a háta mögött a párnákat.

– Nem gondolnám, hogy ilyen állapotban mennie kellene bárhova is. Így jobb?

Sándor grimasszal jelezte, hogy talán. Tekintetében a mérhetetlen levertségen túl némi szemrehányás tükröződött. Az végtére is nagyszerű dolog, hogy Júlia a jelek szerint képes olvasni a gondolataiban, ám arra tényleg nem emlékszik, hogy miről beszélgettek egész éjszaka?

– Tartottam tőle, hogy előbb-utóbb bennünket is elér ez a nyavalya, a fél város köhög, maga meg olyan sok helyre jár, és annyi emberrel találkozik... Hát most nyugtunk lesz egy darabig.

Júlia hangjában szemernyi szemrehányás sem volt, annál több aggodalom és féltő szeretet, Sándor mégis ideges lett. A kórság sose jön jókor, ám most valóban a legrosszabbkor terítette le. Tele voltak tervekkel.

Az éjszaka nagy részét annak taglalásával töltötték, hogy nem szabad halogatni a dolgot, mielőbb cselekedni kell. Az események szélsebesen követik egymást, már az osztrákok is leköröztek bennünket.

Miközben ilyenekről beszélgettek Júliával, Sándor érezte, hogy húz a háta és hasogatnak a végtagjai. Torka is kapart, közérzete pedig percről percre romlott. Reménykedett, hátha mégse az. Alszik egy nagyot, reggelre kutya baja, és indulhat minden a tervek szerint. Most viszont nagyon úgy nézett ki, hogy mégiscsak elkapta. Amikor a homlokát tapogatta, Júlia elsőre el is rántotta a kezét, annyira forrónak tűnt.

Sándor fején már jókora vizes borogatás díszelgett, amikor csöngettek. Júlia résnyire nyitotta ki az ajtót. Pali és Móric álltak a lépcsőházban, Sándort keresték. Várták a kávéház előtt, azért kint, mert a járvány miatt a többivel együtt hirtelenjében a Pilvaxot is bezárták. Aztán hogy Sándor nem érkezett, gondolták, eljönnek érte, noha azt is meg tudják érteni – és a mindig huncut Móric vigyorogni kezdett –, ha Sándor inkább az ágyban költötte el a reggelijét.
Júlia egyetlen pillanatra se pirult el:

– Valóban ágyban van. Viszont nem reggelizett. Nem bír egy falatot se lenyelni, mert olyan, mintha ráspolyoznák a torkát. Majd idővel belédiktálok egy kis húslevest.

– Ajaj – a srácok ajkáról lehervadt a mosoly. – Csak nem elkapta szegény?

„Vagy tegyünk a végére tárgyragot? – futott át Móric fején. – Ki kapott el kit? Sándor a kórságot vagy a kórság Sándort? Hogy is kell ezt szabatosan mondani?” –Mindezt azonban most nem volt idő és lehetőség végiggondolni. Júlia szomorkásan, ám annál határozottabban bólintott.

– Csak de. Mondtam is neki, hogy a fenéért kell járványos időkben annyit mászkálni. Egyik gyűlésből ki, a másik kávéházba be. Hát most egyikbe se megy. És nem csupán azért, mert tilalmas lett.

– Ha egyszer végre forogni kezd – jelentette ki Móric –, a történelem kerekét egyetlen nyavalya se bírja megállítani.

– Márpedig nagyon úgy néz ki – Móricéval ellentétben Júlia hangja egyáltalán nem patetikusan csengett –, hogy ezúttal Sándor barátjuk nélkül fog forogni az a kerék.

– Az baj – sápítozott Pali. – Ő a legismertebb arc közülünk. Amikor beszélni kezd, az emberek már csak azért is hallgatnak rá, mert tudják, hogy kicsoda. Mit tehetnénk nélküle? Akkor kell fölülni a történelem vonatára, amikor az itt van. Ha továbbmegy, futhatunk utána, mégse érjük utol.

Móric a lépcsőház félhomályában elismerően pillantott Palira. El is határozta, hogy amint lesz egy szusszanásnyi ideje, följegyzi ezt a metaforát. Mikorra megjelenik valamelyik regényében, Pali úgyis elfelejti, hogy tőle csente el.

– Sándor momentán megszólalni se bír – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Júlia. – Amúgy sincs se Vácott, se Szolnokon dolga, úgyhogy hagyjuk a vonatozást. Zaklatott hetek vannak mögötte. Belefáradt a nagy hajtásba, ezért is gyűrhette le a kórság. Most majd heverheti ki.

– Beköszönhetnénk legalább neki? – Pali odatette lábfejét a küszöbre.

– Szó se lehet róla. Maguk is elkaphatják a kórt. Mától én is karanténba vonulok.

– De hát nem a középkorban élünk… A modern orvostudomány sok mindenre képes gyógyírt adni.

– Sokra, de nem mindenre. Ám várjanak csak…

Júlia jobb keze mutatóujjának fölemelésével jelezte, hogy csöndet kér. Sándor második kiáltását – vagyis inkább hörgését – már a két látogató is tisztán hallotta.

Az ajtót beljebb tudták lökni, azonban az előszobában már nem láttak mást, csak Júlia hátát eltűnni a lakás belseje felé. Mégse akartak belépni. Egyrészt invitálás nélkül modortalan dolog. Másrészt csak itt volt ez a láthatatlan, ám annál veszedelmesebb kór, amelyről mostanság oly sokat lehet Pest-Buda utcáin hallani.

A lakásra mélységes csönd borult, ők pedig lélegzetüket visszafojtva álltak a küszöbén. Valahol falióra kattogott. Móric száraznak érezte a torkát. Pali meg azon tűnődött, hogy reggel, amikor elkezdett fájni a feje, igyekezett inkább az előttük álló eseményekre figyelni, most viszont lehet, hogy be kéne venni némi fájdaloműző port.

Léptek nyikorogtak a parkettán, majd a szemben lévő ajtó kinyílt, és Júlia kilibbent. Ezúttal mosolygott. Ha nem is teljes szívből, de mégis.

– Sándor az uraknak küldi. Arra a vacsorára szánta, ami pár nap múlva lett volna esedékes az ifjúság körében, ám a hatósági tilalom miatt úgyse kerül rá sor. Azt kéri, tegyenek vele belátásuk szerint.

Átnyújtott egy sűrűn teleírt papírlapot. Móric és Pali együtt böngészték a tetejére rótt nagybetűs szavakat: Nemzeti dal.

– Jó cím – mélázott Pali. – Be kéne rakatni az újságba.

– Hogyisne – replikázott Móric. – Akkor csak holnap jelenik meg. Röplapot nyomtatunk belőle és terjesztjük az utcán.

– Hol nyomtatsz te röplapot?

– Hogyhogy hol? Nyomdában. Azok csak nincsenek bezárva.

Pali bajuszkájának a hegyét morzsolgatta: – Talán nincsenek.

– Na, hát akkor foglaljunk el egyet és nyomtassuk ki. – Mielőtt összehajtogatta és zakójának belső zsebébe csúsztatta volna a lapot, Móric megszimatolta: – Sándorunk talán ráöntötte a szatmári szilvát költés közben?

– Én hintettem most rá pár cseppet – magyarázta Júlia. – Van némi fertőtlenítő hatása. Ezt pedig én adom az uraknak…

– Hát ez meg micsoda?

– Maszk. Az éjjel varrtam, miközben Sándor lázasan a forradalomról beszélt. Többet készítettem, úgyhogy vigyenek csak belőle. Most, hogy úgyis szobafogságban leszek, csinálok még. Ha csak nem dőlök ki a betegségtől magam is.

– De hát vége a farsangi szezonnak, senki nem rendez álarcos bált…

– Nem is, legföljebb a halál… Ám ez éppen arra való, hogy elkerüljön minket. Nézzék csak, urak! – Júlia már mutatta is a szabályos maszkhasználatot. Kétoldalt beleakasztotta a füleibe, majd az álla fölé tolta, úgy, hogy a száján kívül az orrát is takarja. – Így kell megakadályozni, hogy leprüszköljük egymást.

A srácok alaposan megszemlélték a két szövetdarabot. Szó se róla, szép munka volt, az anyag gondosan kiszabva, a cérna elvarrva, és az különösen tetszett nekik, hogy Júlia elöl trikolórral díszítette.

– Nemzeti maszk – mondta Móric.

– Az – bólintott Pali. – Mintha ránk öntötték volna.

– Jut eszembe – Móric megint elővette a verset tartalmazó lapot, egy másik zsebéből pedig plajbászt húzott elő. Az ajtófélfának dőlve javította a szöveget. – Sándor biztosan nem fog megharagudni érte.

– Hát viseljék egészséggel az urak. Eredetileg francia módi szerint kokárdát akartam Sándor hajtókájára varrni, magamnak meg nemzeti színű főkötőt, de most már látom, hogy maszk illik a mai naphoz.

Amazok hajoltak volna, hogy kézcsókkal búcsúzzanak, ám Júlia ahelyett, hogy nyújtotta volna a kezét, figyelmeztetően intett vele, és becsukta az ajtót.

Esett az eső, amikor Móric és Pali nekivágtak a városnak, ahol egyre több helyütt verődött össze tömeg. Mivel sehova nem mehettek be a járványügyi korlátozások miatt, az utcán állva hörpölgették az elvitelre vásárolt kávét. Az idő múlásával létszámuk nőtt. Eleinte páran még megbámulták a maszkos fiatalembereket, sőt volt, aki ki is nevette őket, ám amint a röhögése köhögésbe fulladt, már kevésbé volt kedve kacagni.

Délután, a Múzeumkertben pedig kivétel nélkül nemzeti maszkot viselt mindenki, úgy olvasták a Nemzeti dal példányait, amelyeket Móric javításával nyomott ki a nép nevében lefoglalt nyomda: „Maszkba, magyar, hí a haza…” Természetesen olvasás közben is tartották a távolságot.

Csakúgy, mint kora este, amikor elindultak Budára kiszabadítani Táncsicsot a börtönéből. Sietniük kellett, hogy hazaérjenek a nyolc órára meghirdetett kijárási tilalom kezdetéig.

– Hát mégis megcsináltuk – mondta rekedten Sándor, aki estére valamelyest jobban lett, úgyhogy el tudott botorkálni az ablakig, ahol beleült a Júlia által odakészített karosszékbe.

– Szerda van – mondta Júlia. – Szerdán házasodtunk.

Hátrébb lépett az ablaktól, mert ő viszont annyira fázott, hogy valósággal reszketett. Remélhetőleg holnapra szintén jobban lesz.

Telextárcák

A Telex tárcarovata egy küldetés. Küldetés, hogy a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból jórészt kikopott, az online médiában pedig meg sem honosodott tárcanovella műfaját új életre keltsük. Célunk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasóhoz, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem a lehető legszélesebb körben: olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas – ahogyan az 1900-as évek első felében még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.

Már egy éve van Telex! 🎉

Ez azt is jelenti, hogy sok támogatónk regisztrációja lejárt. Ha e-mail-címed megadásával kéred, megnézzük, hogy tartozik-e regisztráció az e-mail-címedhez, és ha igen, milyen támogatási adatokkal.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!