Az 1918-as őszirózsás forradalom idején felbomlott a rend, és az országon erőszakhullám söpört végig, amelynek számos helyen leginkább a zsidók voltak az elszenvedői. Mivel a Károlyi-kormány jól láthatóan nem volt képes úrrá lenni a helyzeten, illetve a tradicionális hitközségi zsidó vezetés is tehetetlenek bizonyult, a cionisták léptek fel kezdeményezően. November elején egy különleges karhatalmi alakulatot hoztak létre, amely mindaddig példa nélkül állt a magyar zsidóság történetében.
Tehetetlen hitközségi vezetés
A világháború folyamán felerősödött az az addig csak szélsőségesek által képviselt nézet, miszerint a magyarországi zsidóság a keresztény magyar társadalom kárára éri el sikereit a gazdaságban és a kulturális életben. A zsidók egyre inkább a háborús nélkülözés bűnbakjaivá váltak, és mind gyakrabban vádolták őket azzal, hogy kibújnak a katonai szolgálat alól, vagy éppen feketézéssel, árdrágítással húznak hasznot a nélkülöző lakosságból.
A fokozódó zsidóellenes közhangulat megfékezésére a zsidó reformirányzat vezetői részéről már 1918 júliusában felmerült egy „Önvédelmi Liga” létrehozásának gondolata. A terv a hagyományos módszerekre épült: ügyvédek és jogtudósok álltak volna össze, hogy sajtóperekkel és feljelentésekkel védjék a zsidóság érdekeit. Az ötletgazda Székely Albert sátoraljaújhelyi ügyvéd úgy vélte, „ki vagyonával, ki tollával, ki tehetségével” lépjen fel a támadások ellen.
A kezdeményezésből végül a forradalom kitörése után egy új szervezet nőtt ki. Mivel az önvédelmi liga szókapcsolatot túl provokatívnak találták, ez végül a Magyar Zsidók Központi Szövetsége nevet kapta, de hamar kiderült, hogy a szervezet által felkínált megoldások az akkori helyzetben egyáltalán nem voltak működőképesek. A forradalmi káoszban ugyanis összeomlottak azok az állami intézmények és széthullottak azok a politikai kapcsolatok, amelyekre a zsidó közösség vezetői korábban támaszkodhattak, és amelyektől az új helyzetben is segítséget reméltek. A szövetség tevékenysége így kimerült a kormánynak küldött kérvényekben és néhány menekült rabbi segélyezésében.
Fegyverek és karhatalom
Ekkor léptek színre a zsidó közéletben addig marginális szerepet betöltő cionisták, vagyis a „nemzeti” zsidók. 1918. november elején a mozgalom vezetői úgy döntöttek, hogy a vidéken elszaporodó zsidóellenes atrocitások megfékezésére saját irreguláris alakulatot hoznak létre. November 4-én a frontot megjárt és többszörösen kitüntetett Beregi Ármin önkéntes tartalékos százados vezetésével cionista küldöttség látogatott Friedrich István hadügyi államtitkárhoz, kezdeményezve egy karhatalmi egység felállítását és felfegyverzését.
Az országot elborító erőszakhullámon kétségbeesetten úrrá lenni igyekvő Friedrich támogatta a kezdeményezést, és felhatalmazást adott a szervezésre. Miként a korabeli sajtó beszámolt róla, az államtitkár már aznap egy „tizenegyezer főnyi fegyelmezett” cionista alakulatról beszélt, noha Károlyi Mihály a november 5-i kormányülésen „őrültségnek” nevezte a köznyelv által csak cionista gárdának nevezett fegyveres csoport felállítását.
A Friedrichhel folytatott tárgyalás után, még aznap este spontán toborzás kezdődött a Király utcai cionista székház és a Dohány utcai zsinagóga előtt. Az egyik szervező, Widder Dávid hadnagy, egy hordóra állva lelkesítő beszédet tartott, ennek hatására több százan jelentkeztek. Az Albrecht-laktanyában berendezkedő alakulat létszáma gyorsan nőtt, a különböző források szerint valahol 1300 és 14 000 fő közé tehető, de az alakulat parancsnoka, Beregi Ármin jelentése szerint csupán 1300 karhatalmistát sikerült felszerelni, köztük 300 nem zsidó katonát.
„A rend helyreállott”
Az Önkéntes Karhatalmi Századok nevű új paramilitáris szerveződés első különítményei november 5-én indultak útnak. Az osztagokat elsősorban a nemzetiségi területekre, főként a Felvidékre és Kárpátaljára vezényelték, de többet küldtek az Alföldre és Erdélybe is. A parancsnokok jelentései szerint sikeresen léptek fel a fosztogatókkal szemben, és sok helyen visszaszerezték az elrabolt javakat is.
Bár a cionista mozgalom egy kifejezetten zsidó nemzeti cél, az önálló palesztinai zsidó állam megvalósításán dolgozott, a magyar cionisták elsősorban lojális magyar állampolgárok és magyar patrióták voltak. Ebből kifolyólag ekkor a rendteremtést, vagyis a közállapotok helyreállítását tekintették fő feladatuknak, függetlenül a veszélybe került közösség vallási és nemzeti hovatartozásától. Nem partikuláris zsidó érdekeket szolgáltak tehát: a kifosztott zsidó kereskedőknek és a kirabolt uradalmaknak egyaránt segédkeztek. Beregi Ármin parancsnok a Friedrich István államtitkárnak küldött jelentésében határozottan leszögezte: „Mi nem kizárólagosan zsidó érdekek megvédésére, hanem általában a rend és nyugalom helyreállítására vállalkoztunk.” Egyedül Máramaros vármegyében szálltak ki kifejezetten azokra a településekre, ahol zsidók voltak az áldozatok, itt bekapcsolódtak a helyi cionista munkába is.
„Egy néhány lövéssel [a támadókat] megfutamították és visszamenekültek. A rend a történtek után helyreállott” – írta a felvidéki Soponyán történtekről szóló jelentésében az egyik parancsnok. Sikeres bevetésről számolt be a Máramarosszigeten szolgálatot teljesítő karhatalmi osztag vezetője is. Ők először Dombó községből űzték ki a katonaszökevényekből álló rablókat, majd Alsókálinfalván kisebb-nagyobb harcok árán elfogták a fosztogatók főcinkosait, és negyvenfős nemzetőrséget szerveztek. Egyébként is bevett gyakorlat volt részükről, hogy miután a rendet helyreállították, segítettek megszervezni a helyi nemzetőrséget. Sok esetben még a fegyvereiket is átadták az új karhatalomnak. Emellett felvilágosító munkát végeztek: tájékoztatták a lakosságot a forradalom „vívmányairól”.
Túlkapások és a háború öröksége
A forradalom alatt alakult karhatalmi osztagok működését időnként túlkapások jellemezték, ami nem számított egyedülálló jelenségnek ebben az időszakban. A frontról hazatért katonák – akár rendbontóként, akár valamilyen karhatalmi különítmény kötelékében – gyakran alkalmazták a harctéren elsajátított technikákat és módszereket. A túszszedés, a harci taktikák alkalmazása és a statáriális kivégzések mind a háborús tapasztalatokból eredtek. Ez alól a cionista gárda sem jelentett kivételt.
Már az osztagokról szóló első sajtóbeszámolókból is kitűnt a nemzetiségi fosztogatókkal szembeni, kimondottan erőszakos fellépésük. A tisztek büszkén számoltak be arról, hogy géppuskatűzzel riasztottak szét szlovák gyerekeket és nőket. Somlyócseh községben a parancsnokok azzal fenyegetőztek, hogy kivégeznek egy elfogott helyi gazdát, ha a rablások három vezére nem jelentkezik önként. Ez a módszer hatásosnak bizonyult.
A zavaros helyzetben azonban az események gyorsan eszkalálódtak. Ezt jól példázzák az erdélyi Apa községben történtek. Miután a helyi lakosok feltörték az uradalom borospincéjét, a környékről érkezett cionista osztag durva megtorlást alkalmazott az elkövetőkkel szemben. A helyi román nemzeti tanács jelentése szerint „[t]öbb katona érkezett a cionista gárdából Cseszki Elemér hadnagy és egy zászlós parancsnoksága alatt, akik a faluba érve nőkre és fiúkra támadtak, hogy árulják el, mi történt a faluban, ha nem mondják el, megölik őket. Kovács asszony kastélyához érve belelőttek a szolgálók házaiba. Tovább mentek a házhoz, ahol a legények itták a [rabolt] bort, akik megijedve felmenekültek a ház padlására. Az egyik fiút egy katona fejbe lőtte, de csak a fülét vitte el a golyó… Fegyverek után kutatva megtámadták a községházáról kijövőket. Látván köztük Vasile Pop papot […] körülvették és azt kiáltották: itt egy oláh pap! Fogjátok el az oláh papot! Csak más katonák közbelépésének köszönhetően menekült meg.”
Az egyik legsúlyosabb eset a Bereg vármegyei Malmos községben történt, ahol egy zsidó asszony hívására érkezett negyvenfős osztag brutálisan megtorolta a fosztogatásokat. A rutén sajtó – bizonyára túlzó – beszámolója szerint válogatás nélkül verték az összeterelt lakosokat, a fosztogatók vélelmezett vezérét pedig bármiféle kihallgatás nélkül a helyszínen agyonlőtték.
Az ilyen esetek miatt az osztagok egyes helyeken a „zsidó bosszú” megtestesítőivé váltak a lakosság szemében. A bevonuló csehszlovák csapatok később több, a cionista gárda kötelékében szolgáló parancsnokot is letartóztattak. Másokat csak később vontak felelősségre, köztük olyan személyeket is, mint Winter Lajos pöstyéni fürdőtulajdonos, aki pedig semmilyen kapcsolatban nem állt a gárdával. Ez azonban már a nemzetiségi leszámolás része volt.
A cionista gárda feloszlatása és későbbi megítélése
A cionista gárda működése kérészéletűnek bizonyult. A különítmények mindössze néhány hétig teljesítettek szolgálatot, december közepén pedig a szervezet gyakorlatilag megszűnt. Ebben több tényező is szerepet játszott: egyrészt november közepétől a különböző karhatalmi alakulatokat egységes nemzetőrséggé szervezték, másrészt a szomszédos országok hadseregeinek előrenyomulása idején a gárda osztagai nem kívántak megütközni a reguláris erőkkel. A feloszlatás legfőbb oka azonban a helyi és központi hatóságokkal való feszült viszonyban keresendő. Beregi Ármin parancsnok 1919. februári lemondólevelében így fogalmazott: „A kormány közegei tudatták a nyilvánossággal, hogy nem hajlandók engedélyezni semmiféle felekezeti alapokon történő önvédelmi szervezkedést.” A megmaradt állományt végül beolvasztották a nemzetőrségbe.
A Horthy-korszakban a jobboldali sajtó a cionista gárdát a Károlyi-kormány és a Tanácsköztársaság közötti összekötő kapocsként ábrázolta. A sajtóban rémtörténetek jelentek meg a valóságban meg nem történt „kereszténypogromokról” és kivégzésekről, amelyekért az Önkéntes Karhatalmi Századok osztagait – „a zsidókat” – tették felelőssé. Mindez szervesen illeszkedett a kor antiszemita közbeszédébe.
A gárda vezetői közül sokan elhagyták az országot. Beregi Ármin Palesztinába távozott, ahol mérnökként dolgozott (bár később visszatért Magyarországra), mások Erdélyben, Csehszlovákiában vagy Dél-Amerikában telepedtek le. Csak a független Izrael megalakulása után változott meg az alakulat megítélése: az izraeli magyar zsidó közösség büszkén tekintett vissza a gárdára mint az első zsidó önvédelmi egységre, amely a későbbi izraeli hadsereg előfutárának tekinthető.
Az egykori parancsnokok közül többen az új állam védelmében is szerepet vállaltak. Török István például a zsidó védelmi szervezet, a Hágáná jeruzsálemi parancsnoka lett, majd részt vett Izrael függetlenségi háborújában is.
A szerző az Erőszakkutató Intézet történész kutatója. Az írás az Erőszakkutató Intézet gondozásában nemrég megjelent tanulmánykötetben (Forradalmi erőszak Magyarországon 1918-ban) közzétett nagyobb tanulmány alapján készült.
