„Most már nincsen csendőr, nincsen tehát rend sem” – fosztogatás és erőszakhullám az első világháború után

1918. október végén megfordultak a katonavonatok. Míg addig a frontra szállították az emberi és anyagi utánpótlást, ettől kezdve már csak a frontról hazatérő katonákkal voltak tele a zsúfolt szerelvények. A történelmi Magyarország utolsó háborúja véget ért. A vesztes Osztrák–Magyar Monarchia egyik napról a másikra darabjaira hullott.

„Ahogy a vonatok szétvitték a katonákat, a sínek mentén az anarchia kezdte elözönleni az országot. Szinte óráról órára lehetett látni, hogy a vonatok viszik szét ezt a mételyt. Később aztán egyes vidéki gócokból is kezdett szétáradni az elszéledő katonaság nyomán a rendbontás” – írta visszaemlékezésében Magyar Lajos újságíró, e napokban a Magyar Nemzeti Tanács irodájának vezetője.

Az erőszak „mételyét” Csanádban is a katonák hintették el, akik azonban ekkor még nem a frontról, hanem valamelyik hátországi alakulattól tértek haza. Közöttük voltak frissen bevonultatott és kiképzés alatt álló újoncok, voltak póttartalékosok, de nagy számban akadtak olyanok is, akik korábban már megjárták a frontokat, és arra vártak, hogy újra visszavezényeljék őket, vagy egyszerűen csak szökésben voltak. Számukra a brutalitás, az erőszak a háborús mindennapok részévé vált.

A hazaérkező katonák tisztában voltak a hátországi viszonyokkal: az ellátási nehézségekkel, kereskedők ügyeskedéseivel, a drágasággal, a rekvirálások terheivel és igazságtalanságaival, a helyi jegyzők gyakran arrogáns hatalmaskodásával és visszaéléseivel. Az otthon maradó családtagok mindezeket saját tapasztalatként élték meg, nemcsak Csanádban, hanem másfelé is.

1918 decemberében az alföldi paraszti világ feszültségeinek okait kutató Móricz Zsigmondnak az egyik megkérdezett asszony arról beszélt, hogy „a négyéves háború alatt nem voltak itthon a férfiak, mi asszonyok szántottuk meg vetettük el, kapáltuk be az egész határt, homincezer hold fődet, learattuk, kicsépeltük, behordtuk a termést tisztán, akkor jött a bérlő, becsukta a magtárt, kihúzta a kulcsot: ide kellett nekünk jönni, kétezer asszonynak, a községházára könyöradományért”. Egy másik pedig arra panaszkodott, hogy november elején, amikor „hazajöttek a férjeink, olyan élelem, ruha nélkül vártuk, hogy szégyelltünk elibük kimenni, restelltük az ajtón beereszteni őket, hogy még csak vacsorát sem tudunk adni nekik”.

A négy évig elhúzódó háború eltérő, de alapvetően azonos gyökérből táplálkozó traumatikus tapasztalata a hazatérő férfiak és a megélhetésért küzdő asszonyok újbóli egymásra találása nyomán igen erős gyúelegyet alkotott. Ez váltotta ki azt a robbanásszerűen szétterjedő erőszakhullámot, amely aztán azok ellen irányult, akiket felelőssé lehetett tenni az előző évek sérelmeiért. Elsődlegesen a bosszú, de ezen túlmenően a szerzés és az igazságosztás ösztönös vágya hajtotta őket, hogy elégtételt vegyenek a szenvedésekért.

A november eleji erőszakos cselekedetek többnyire azonos forgatókönyv szerint zajlottak le. A hazatérő katonák első útja a kocsmákba vezetett, ahol gyorsan lerészegedtek, majd az utcákon randalírozni kezdtek. A katonák féktelen dorbézolása, melyet senki sem akadályozott meg, párhuzamosan a fővárosból érkező és a katonák által is terjesztett hírekkel azt sugallta a helyi lakosság számára, hogy összeomlott minden: az állam, a hatalom, a rend, mindaz tehát, amely addigi életüket keretek között tartotta. Az államrend felbomlása pedig utat nyitott a féktelenségnek, az öntörvényűségnek és mindezzel együtt legtöbb helyen a gátlástalan erőszaknak is. A részeg katonákhoz csatlakozó asszonyok és „suhancok”, kihasználva a törvényen kívüli helyzetet, fosztogatni kezdtek.

Habár a „fosztogató csőcseléket” több helyen is a katonák vezették, a valós elkövetők többsége az otthon maradt hozzátartozók, főként az asszonyok és a gyerekek közül került ki. Szántó Béla, a budapesti katonatanács egyik akkori vezetője utóbb egyenesen a „falusi asszonyok lázadásának” minősítette az eseményeket. Tarnay Ivor Csanád vármegyei alispán 1918. decemberi összegzése szerint „évek során át felhalmozódott keserűség, s a háború okozta fizikai szenvedések mérhetlen mennyiségének reakcioja volt az, ami a lelkeket a forrpontig hevítette”.

Csanádpalotán a november elsején hazatérő katonák zászlókkal és énekszóval a köztársaságot éltetve még csak az utcákat járták, miközben többen azt kiabálták, hogy „le a zsidókkal, le az urakkal, le a papokkal”. Másnap aztán elszabadultak az indulatok, és a katonák a hozzájuk csapódó asszonyokkal és gyerekekkel az összes üzletet kirabolták. „A tettesek a helybeli czigányzenekart kényszerítették, hogy a fosztogatás ideje alatt nekik muzsikáljanak.” Apátfalván november 2-án – a hadisegély fizetésének napján – tört ki az „anarchia”. Lukács Béla jegyző későbbi beszámolója szerint „az ellenszenv a községi elöljáróság tagjai s a községi tisztviselők ellen irányult, s az a legnagyobbfokú duhajkodás, káromkodás és tiszteletlenségben nyilvánult meg, éppen csak a tettlegességben nem”. Kalmár Alfréd végegyházi jegyző nem úszta meg ennyivel, őt bántalmazták a helyiek, míg más jegyzők menekülni voltak kénytelenek.

De nem mindenütt váltak erőszak áldozatává a községi jegyzők: azok, akik a „morális ökonómia” értékrendje szerint tisztességesen végezték a munkájukat, sértetlenül vészelték át az erőszak napjait. Sőt, Nagymajláthon például Kucsovszky Béla jegyzőt egyenesen elvárták arra a „népvacsorára”, ahol a Brüll Hermann zsidó kereskedőtől elrabolt és megsütött üszőt a falu apraja-nagyja jelenlétében közösen fogyasztották el.

Noha a fosztogatókat tagadhatatlanul a dühük vezérelte, arra azért akkurátusan odafigyeltek, hogy az indulatkitörésük célpontjait szabatosan azonosítsák be. Ebben a „gazdagtól lopni szinte erény, a szegényt megrövidíteni bűn” paraszterkölcsisége alapján a „csőcselék” részéről működött egyfajta (osztály)szolidaritás még a háború idején meggazdagodó nagygazdákkal szemben is, akiket Csanád vármegyében legfeljebb megvámolni akartak, de kifosztani vagy megbüntetni nem, hiszen nem a falu kontójára vagyonosodtak.

Voltak helyek, ahol szintén nem bántották, ellenben megszégyenítették a jegyzőt. A kevermesi Kiss Vilmos azzal tudta elkerülni házának felgyújtását, hogy megalázkodott a lázadók előtt. A már-már népmesei történet szerint az egyik kellemetlen külsejű lakos így fordult a jegyzőhöz: „Ha ezt a piszkos, ragyás pofámat, melyet te annyiszor pofoztál, megcsókolod, csakis ezen az áron szabadulsz meg a kifosztástól”. A főjegyző megölelte és megcsókolta a férfit, mire az meglepetésében dadogva csak azt tudta kimondani: „Ugye, ugye, Júdás-csókot adott most nekem a főjegyző úr?”

A Csanád vármegyei adatok alapján nem igazolható az a két világháború közötti narratíva, miszerint a november eleji falusi erőszakhullám elsődleges kárvallottjai a magyar urak voltak. A csanádi események arra utalnak, hogy a hazajövő katonák és főként az itthon maradt asszonyok a felhalmozott indulataikat elsőként éppen hogy nem a magyar kastélyokon és a hatóságokon, hanem a helybeli zsidó szatócsokon és kocsmárosokon vezették le. A látszat ellenére a fosztogatások elsődleges célpontjai nem a községi jegyzők, hanem a döntő többségükben zsidó származású kereskedők és kocsmárosok voltak.

A Csanád vármegyei forrásokban csak elvétve találkozhatunk olyan zsidó üzlettel, amelyet ne fosztottak volna ki, és fordítva, alig találunk olyan nem zsidó üzletet, amit kifosztottak volna. A fosztogatók nem egy helyen zsidóellenes jelszavakat skandálva raboltak. A rablás módszerességét a kevermesi jegyző az egyik üzlet kapcsán a következőképpen rögzítette: „Néhány pillanat alatt meg nem állapítható indokból a nagy gyorsasággal összeverődő tömeg is, behatolva, kezdték az árukat előráncigálni, mindent kidobáltak az utcára, ahol az összegyűlt és különféle elemekből álló tömeg azokat széthordta és rövid idő alatt nemcsak a kereskedés, de Grünberger Mórnak a magánlakása is teljesen kifosztatott.” Mezőkovácsházán az ott élő mind a húsz zsidó családot kifosztották, Unger Kálmán községi jegyző pedig azt válaszolta a tőle védelmet kérő Róth Salamonnak, a helyi bútor- és faárugyár rt. igazgatójának, hogy „zsidókat nem védünk meg!”.

Akadtak kereskedők, akik védelmi pénz fizetésével próbálták megóvni értékeiket. Kunágotán a legtöbb üzletben a „vezető katonák” megvesztegetésével a rombolást megakadályozták, és az értéktelenebb áru kidobálásával túlestek a „forradalmon”. Nagylakon is azok jártak jól, akik pénzt adtak a fosztogatóknak. Itt a rablásokat tíz-tizenöt fegyveres katona segédlete mellett követték el: beállítottak az egyes házakhoz, és ahol pénzt kaptak, onnan eltávoztak, ahol azonban nem volt senki otthon, vagy ahol a kérésüket nem teljesítették, ott a velük lévő csőcseléket rászabadították az illetőkre, és azok fosztották ki a lakást, és vittek el mindent.

A kirablásuktól tartó módosabb parasztgazdák nem egy helyen úgy védekeztek, hogy maguk is a fosztogatók közé állva éltették a forradalmat és a békét. Voltak közöttük olyanok is, akik a szerzési vágytól hajtva vettek részt a fosztogatásokban. Chován Károly nagybánhegyesi jegyző szerint a községben nem elszigetelt és csak egyes házakra kiterjedő volt a fosztogatás, „hanem részt vett abban a tisztviselőkön és még legfeljebb 8-10 házon kívül az egész falu. Gazdag és szegény, iparos és földműves vegyesen. Volt elöljárók, 30-120 holdas gazdák családtagjai éppen úgy raboltak, mint a legszegényebbek.” Mindent, még a huszonöt-harminc literes rumtartó edényeket is hazavitték, csak hogy kárba ne vesszenek.

Míg a fosztogatások kezdetben a falvak belterületére irányultak, hamarosan átterjedtek a külterületen élő földbirtokosok és földbérlők gazdaságaira és kúriáira is. „Ráth József és Vajda Zsigmond urasági lakásai úgyszólván teljesen kifosztattak, megrongáltattak saját cselédeik közreműködésével, akik a háború alatt összegyűlemlett való vagy állítólagos sérelmeik miatt mélyen el voltak keseredve” – írta a kunágotai eseményeket összefoglaló Fülöp Sándor igazgató-tanító. Azokon a pusztai birtokokon, ahol a gazdák otthon maradtak, számba vehető pusztítás, kár, lopás nem történt. Különösen ott nem, ahol a birtokos és cselédei között „következetesebb élet folyt”. Fülöp beszámolója arra utal, de más adatok is ezt támasztják alá, hogy nem minden birtokost fosztottak ki Csanádban, csak azokat, akikkel szemben a lázadók bosszút akartak állni a korábbi megaláztatásokért.

A háború idején létszámában meggyengített csendőrség mindössze néhány helyen mert fellépni a fosztogatókkal szemben. Ők is többnyire azért, mert megtámadták őket, és kénytelenek voltak védekezni. Lövéseiknek Battonyán, Dombegyházán és Sajtényban lettek halálos áldozatai. Akadtak helyek, ahol maguk a fosztogatók váltak saját vagy társaik meggondolatlanságának áldozatává. A csanádapácai Historia Domus bejegyzése szerint az egyik üzlet kirablása közben „egy berúgott handabandázó katona fegyverével az égő petróleumlámpát leverte, melynek a padlón szétfolyó olaja kigyulladt és a szoba bútorzatát meggyújtotta, mely a padlás felé égett. A plafon áttüzesedett, a padlásra felszabadult emberek közül két 12-17 éves suhanc, kik egy biciklit akartak onnan ellopni, a már égés által meggyengült pallókon át a söntésbe estek, és ott szénné égtek.”

A legtragikusabb haláleset Nagybánhegyesen történt. Itt 1918. november 2-án reggel az egyik feldúlt üzlet tulajdonosa, özv. Czinner Sámuelné 15 éves fia, Czinner Pál katonai szuronnyal – más forrás szerint karddal – próbálta védeni anyja boltját a betolakodóktól. A védekezés hevében azonban véletlenül leszúrta az egyik fosztogató katonát, a 22 éves Markó István kőművessegédet, aki a helyszínen életét vesztette. Czinner a tömeg bosszújától tartva elmenekült a helyszínről, ám hamarosan rátaláltak, és a községháza elé hurcolták. Ott az áldozat öccse, a 16 éves Markó Sámuel gyakorlatilag vérbosszút követett el vele szemben: az akkorra már földre lökött Czinnerbe szuronnyal többször beledöfött. Ebben segítségére volt barátja, Szvoren Pál is, aki úgyszintén többször fejbe szúrta a fiút.

Czinner Pál lett a november első napjaiban megtámadott vármegyei lakosok egyetlen halálos áldozata, míg a fennmaradt források alapján a fosztogatók közül tízen vesztették életüket a zavargások napjaiban. Közülük hatan a rend helyreállítását célzó helyi csendőrök, illetve a rendteremtésre érkező nemzetőrök lövéseinek áldozatai lettek. Rajtuk kívül egy teljesen vétlen dombegyházi fiatal lány életét egy eltévedt csendőrgolyó oltotta ki. A Csanád vármegyei községeken végigsöprő 1918. november eleji erőszakhullám halálos áldozatainak száma így tizenkét fő volt.

Habár a következő napokban, főként a helyben létrehozott nemzetőrségek fellépése nyomán, a zavargások alábbhagytak, majd megszűntek, fosztogatások és rablások a későbbiekben is gyakran előfordultak. Sőt, 1919. január 13-án Földeákon a helyiek durván bántalmazták Urbanics Kálmán főszolgabírót és Czuppon Endre adóügyi jegyzőt. Návay Lajos földeáki földbirtokos – a képviselőház volt alelnöke – ezzel kapcsolatban jegyezte meg egy levélben, amelyben Petrovics György kormánybiztostól kért fegyveres védelmet a családjának: „Ez a csúnya eset és sok kisebb-nagyobb kihágás is elmaradt volna, ha a csendőrök szolgálatukat tovább teljesíthették volna, mivel elmaradásukat és távozásukat sokan úgy magyarázták, hogy most már nincsen csendőr, nincsen tehát rend sem.”

A Makóról kivezényelt csendőrök Földeákon átmenetileg még meg tudták fékezni ugyan az indulatokat, durva fellépésük azonban újabb erőszakhoz vezetett. Január 30-án Makón az akkor már a városi munkástanács által irányított fiatal katonák és a hozzájuk csapódó civilek megtámadták a Nagybecskerekről ide menekült és a földeáki atrocitás után rendet tevő csendőralegység szálláshelyét. Az összecsapásnak halálos áldozatai is voltak, a csendőrök pedig elmenekültek. A helyzetet értékelő Návaynak tehát igaza lett. Szomorú fintora a sorsnak, hogy néhány héttel később maga is áldozatává vált az anarchiának: elhurcolták, majd április 29-én a kiskunfélegyházi vasútállomáson meggyilkolták a vörös terroristák. Az itteni események azt mutatják, hogy az erőszak 1918. november eleje után is jelen volt a vármegyében, bár ennek alkalmazásában már nem az ösztönösségnek, hanem a mind radikálisabbá váló baloldali hatalmi törekvéseknek volt meghatározó szerepük, amelyek Makón és több csanádi településen már január végén meghozták azt a fordulatot, ami a fővárosban csak 1919. március 21-én következett be.

A szerző az MNL Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltár Makói Levéltárának történész-levéltárosa. „A vidék lázadása 1918 őszén. Erőszak és hatalomátrendeződés Csanád vármegyében” című könyve az Erőszakkutató Intézet gondozásában a közelmúltban jelent meg.