Amikor a zsidó kocsmáros borát csapra verték

Évtizedek óta nem látott, bőséges szőlőtermés köszöntött az országra az első világháború utolsó két évében. A túlkínálat, a befagyott külföldi piacok és a magas árak miatt a temérdek szőlőből készült bor nagyobbrészt a termelők és kereskedők pincéiben maradt. Nem véletlen, hogy az őszirózsás forradalomról készült beszámolók visszatérő eleme volt a borospincék feltörése, a csapra vert boroshordók és az utcára kiöntött bor. Minden másnál nagyobb mennyiségben hömpölygött azonban az utcán a „zsidó” bor. Erről nemcsak a hagyományos történeti források, hanem a kor mentalitását egyik legjobban megörökítő Borsszem Jankó című vicclap is tanúskodik. „Aztán minden faluban megverték a zsidókat? Válasz: Nem, csak ahun vót” – írta a lap az események kapcsán.

„Felekezeti konfliktusok”

Különböző formákban az Osztrák–Magyar Monarchiában korábbról is jelen volt az antiszemitizmus. Létezett az archaikus előítéleteken alapuló antijudaizmus, amely néha vérvádban csúcsosodott ki, valamint a kulturális antiszemitizmus. A biológiai vagy faji antiszemitizmus csak szűkebb körökre volt jellemző. Az ellenérzések főként azokra irányultak, akikre az asszimiláció elutasítóiként tekintettek. A közvélemény és a politikai elit egy része ezeket a csoportokat az ország északkeleti megyéiben élő ortodox-haszid, vagy ahogy akkor nevezték, „galiciáner” zsidókkal azonosította. A dualista Monarchia liberális szellemisége azonban elutasította az állampolgárok vallási alapú megkülönböztetését, így a jogegyenlőség hívei abszolút többségben voltak az antiszemitákkal szemben.

Később, amikor az ország már második évét taposta a világháborúban, és a gazdasági-társadalmi bajok is megszaporodtak, a politikai retorika és a közhangulat átbillent az ellenkező oldalra. A hátországban kialakult élelmiszer-ellátási gondok, a magasra szökő infláció, és ezzel a lakosság elszegényedése, illetve a középosztály egzisztenciális megroppanása olyan társadalmi feszültségeket generáltak, amelyek fogékonnyá tették az embereket a bűnbakképzésre. A hagyományos előítéletekre és sztereotípiákra építve a hadiszállítókat, a bankárokat, az árdrágítókat és a feketézőket övező ellenszenvet könnyű volt a zsidóság egyes csoportjaival, vagy sok esetben a teljes izraelita közösséggel azonosítani. Ebben a retorikai hadjáratban élen jártak a konzervatív-katolikus sajtóorgánumok, mint például az Alkotmány és az A Szív. „Az új honfoglalás, amely Magyarországot zsidó kézre juttatta, rövid 70 év alatt ment végbe. […] Merthogy a dolog így áll, azt már ők maguk sem tagadják, sőt dicsekednek vele. Ma már nemcsak az ipar, a kereskedelem van az ő kezükben, de nagy mohósággal rávetették magukat a magyar földre is. Pedig: Akié a föld, azé az ország” – írta az egyik lap cikkírója 1918 augusztusában.

A zsidóellenes társadalmi feszültségek a hétköznapi élet szintjén is megjelentek. Szegeden a krumpliért sorban állók között csattant el néhány pofon, miután „Fogja be a száját, kutya zsidó!” felszólítással utasították rendre az egyik sorban állót. Kiskunfélegyházán egy spontán kialakult éhséglázadásban a tömeg „A zsidóknak meg az uraknak van zsírjuk és húsuk!” felkiáltással esett neki a zsidó üzleteknek. A hasonló esetek nyomán a hatóságok kénytelenek voltak jelentéseikben elismerni, hogy megszaporodtak a „felekezeti konfliktusok”. A nemzeti-liberális kurzus ekkor még következetesen fellépett és fel is tudott lépni minden rendbontással szemben, és gátat szabott az antiszemita indulatoknak.

Annak ellenére, hogy a magyar zsidóság is markánsan kivette részét a háborús szolgálatból (több mint 300 ezer zsidó katona szolgált a Monarchia hadseregében), a fronton és a hátországban viharos sebességgel terjedt a vád, hogy a zsidók „lógósok”, ahol csak tehetik, kihúzzák magukat a harctéri szolgálat alól. Egy idő után még a frontokon, vagy éppenséggel az orosz fogságban is felütötte fejét a gyűlöletkeltés a közkatonák és tisztek körében. „Úgy látszott, hogy teljesen felbomlik a lágerrend, vagy pedig külön táborba teszik a zsidókat. A zsidókat majdnem minden bokszban szidták” – írta Markovits Rodion több európai nyelvre lefordított regényében, a Szibériai garnizonban.

A forradalom szenvedései

A forradalom felbomlott társadalmi rendjében – főleg a vidéki településeken, ahol sokszor a hazatérő katonák kezdeményezték a rendbontásokat – az erőszakot addig visszatartó, illetve fékező erők gyakorlatilag szétestek. Az elszabaduló indulatoknak természetesen nemcsak zsidók kerültek célkeresztjébe, hanem a hatalom és gazdasági elit képviselői, így a jegyzők, az uradalmak tulajdonosai és bérlői, valamint a helyi vagyonosabb polgárok is. Vagyis mindenki, akit az ösztönös lázadók felelősnek éreztek egy velejéig korrupt, igazságtalan rendszer létrehozásáért, ennek szétrombolásával pedig egy elképzelt korábbi morális rendet reméltek visszaállítani. Mivel nagyon sok kistelepülésen és faluban a boltos egyébként is zsidó volt, a többi vagyonos ember mellett különösen gyakran váltak ők a támadások áldozatává.

Önmagában ez nem feltételezett volna antiszemita motivációt, sőt a központilag irányított antiszemita ideológia jelei sem mutatkoztak a háttérben. A zsidó közvéleményben mégis az a kép alakult ki, hogy ők váltak a zavargások kiemelt, vagy egyenesen elsődleges célpontjává. A cionista Zsidó Szemle például az Oroszországban dúló pogromokhoz hasonlította az eseményeket, amelyeket az antiszemiták izgatása idézett elő. „Az évtizedes zsidó-szidás, a régi rendszer kormányainak támogatása mellett folyt antiszemita agitáció most hozza gyümölcsét. A csendőrszuronyok nyomása alól felszabadult tömeg a zsidókon tölti bosszúját” – olvasható a lap egyik számában. A zsidó reformmozgalom és egyben az asszimiláció egyik hazai zászlóvivője, az Egyenlőség viszont relativizálni igyekezett az eseményeket. A lap azt hangsúlyozta, hogy „a fosztogatások jellege […] nem határozottan zsidóellenes volt, hanem inkább általánosan a vagyonosabb elemek ellen fordult a csőcselék.” Mindeközben a Forradalom szenvedései címen indított rovatban ők is rendszeresen beszámoltak azokról a támadásokról, amelyek kifejezetten zsidók ellen irányultak.

A nem zsidó közvélemény is úgy érzékelte, hogy a zsidóság került az erőszakhullám célkeresztjébe. Juhász Gyula például arról írt, hogy „amilyen oktalan és jogtalan a gyűlölet a pap ellen […], éppen olyan oktalan és jogtalan, embertelen és igazságtalan a zsidógyűlölet, akármilyen képmutatás formájában jelentkezzen is. A kapitalizmus bűneiért zsidó testvéreinket és honfitársainkat gyűlölni, vagy éppen büntetni, esztelenség.” Az elkövetők felelősségre vonásával megbízott ügyészek utóbb többnyire pontos leírást adtak az eseményekről, s nem hagytak kétséget az áldozatok kilétét illetően sem. Az 1918. november 3-i szabadszállási zavargásokat összefoglaló ügyészi jelentés szerint „a zavargás tendenciája a helybeli zsidó kereskedők kifosztása és a községből való kiűzése volt”. Egy szombathelyi eseményeket összefoglaló jelentés „annak a véleményének ad kifejezést, amit egyébként a károsok névsora is mutat, hogy a tömeg kitörése antiszemita jellegű volt”.

A fosztogatások során az a jól ismert antiszemita toposz is megjelent, miszerint a zsidók vagyont rejtegetnek. Abonyban a hazatérő katonák által vezetett fosztogató tömeg 1918. november 1-jén a vasúti kocsikat, másnap pedig a helyi zsidók üzletét törte fel, majd megrohanta a zsinagógát, „ahol elrejtett értékeket kerestek, de nem találtak”. Galgócon a támadók szintén betörtek a zsinagógába, az ott talált tóratekercseket részben elpusztították, az ezüst kegytárgyakat és díszítést pedig magukkal vitték. A rejtegetéssel kapcsolatos vádak azonban nem mindenütt voltak alaptalanok. A forradalom lázában Mohácson zsidók által elrejtett árukra bukkantak, ami oda vezetett, hogy a lakosság szerte a városban a zsidók ellen fordult.

A legtöbb erőszakos esemény leírásából az derül ki, hogy az elkövetőket sokszor a zsidók vélt bűnei motiválták, és az előző években átélt elnyomás, kizsákmányolás és megaláztatás okozóit rendre a zsidókkal azonosították. A Pusztafödémesi Nemzeti Tanács ezért semmiféle kivetnivalót nem talált abban, hogy a diószegi cukorgyár zsidó származású gazdasági intézőjét a helyi lakosok kifosztották. Mint a központi Nemzeti Tanácsnak küldött jelentésükből kiderül, „Kondor Zsigmond a háború alatt igen rosszul bánt különösen a hadiasszonyokkal. Mindig csak – bocsánat a kifejezésért – kurváknak, éhes disznóknak nevezte őket. Ha nem mehettek hozzá dolgozni, a köteles […] fejkvótát is megvonta tőlük. Azt is mondta nekik, hogy úgy fogja őket kínozni, hogy vért fognak izzadni. Természetes, hogy egy ilyen türannikus bánásmód, különösen egy izraelita vallású intéző részéről a hazatért katonák között ellenhatást szült és úgy a kifosztás tényét helyeselni nem, de megérteni lehet.”

A „zsidó elnyomás” letörése

A leszámolások különösen brutális módon zajlottak a nemzetiségi területeken. Ennek legfőbb oka, hogy a nemzetiségi szereplők döntő többsége, legyen az egyszerű földműves vagy befolyásos politikus, a feltételezett zsidó és magyar hatalommal kívánt leszámolni, emellett igyekeztek az etnikai határokat a zsidók (és magyarok) elüldözésével kijelölni. Nem véletlen tehát, hogy Óbecséről elüldözték és kitiltották a zsidókat, Trencsén vármegyében pedig olyan falragaszok jelentek meg, amelyek a zsidók Palesztinába küldését szorgalmazták.

A zsidó világ-összeesküvésekről szóló mendemondákon nevelkedett lakosság rendre elhitte a zsidók terroruralmáról, politikai hatalomátvételéről és a sajtóorgánumok feletti irányításáról szóló rémhíreket, amelyek szintén ürügyet szolgáltattak az izraelita származásúak megtámadásához. Legtöbbször persze a zsidók magyarságát – vagy inkább magyarságuk hiányát – kifogásolták, és a régi elnyomó rendszer haszonélvezőiként azonosították őket. Az akkori zsidóellenesség összetettségét jól mutatják a zsitvabesenyői események. Itt 20 helyi lakos borozás közben arról beszélgetett, hogy „a faluban lakó Langer és Schwarcz zsidó kocsmárosok mindig csúfolták a népet, hogy mondták volna, [hogy] jövőre a nép Krisztus helyett az ő alfelüket fogja csókolni, s hogy mondták volna, hogy ők fognak még a nép hátán szántani. Ezen párbeszéd hatása alatt abban állapodtak meg, hogy ezeket a zsidókat meg kellene rendszabályozni.” A szavakat tett követte: a csoport néhány óra múlva behatolt Langer kocsmájába, majd a már jól ismert metódussal egy üveg rumot csapra vertek, megitták, majd a 200 főre duzzadt tömeg még másik két zsidó kereskedőt is megtámadott. A fosztogatásban és rombolásban csak az állította meg őket, hogy az egyik megtámadott kilőtt az ablakon.

A Nagybereznai Rutén Nemzeti Tanács sem hagyott kétséget afelől, hogy miként képzeli el a régió jövőjét: „Követeljük, hogy az egész ruszin kanton területén az összes zsidókat fosszuk meg úgy a kocsma, mint a trafikjoguktól. Ruháztassék át a jog a ruszin gazdákra. […] Követelnünk kell minden téren a zsidó uralom letörését, így a kereskedelem terén is, mert nem tűrhetjük tovább, hogy ezer és ezer szegény ruszin vérünket a kapzsi zsidóság uralja [és] rajtunk élősködjenek.”

Mindazonáltal fontos megjegyezni, hogy a fosztogatási hullám és a vele járó rombolás mellett gyilkosság csak néhány esetben fordult elő (például Tótkomlóson volt erre példa). A zsidóellenes megnyilvánulások a tágabb térség kontextusába helyezve sem intenzitásukban, sem kiterjedésükben nem számítottak kirívónak, hiszen a lengyelországi vagy a csehországi polgárháborús állapotok idején elkövetett pogromoknak több tucat zsidó esett áldozatául.

Sztereotípiák és bűnbakképzés

Összességében elmondható, hogy a zsidóellenes támadásokban az elképzelt vagy valós társadalmi igazságtalanság (kizsákmányolás, elnyomás, megaláztatás) miatti bosszú dominált, a nemzetiségi területeken viszont az antiszemitizmus és a magyarellenesség kéz a kézben járt. 1918 novemberében egy zsidó vallású magyar állampolgár azért válhatott nagyobb eséllyel az erőszak áldozatává, mert származása többes jelentéssel bírt. A korábbi sztereotípiák és a háború alatt felerősödött antiszemita propaganda miatt a keresztény társadalomban sokan gondolhatták az összes zsidót gazdagnak, és sokak számára ők testesítették meg a kizsákmányolást, a gazdasági és politikai elnyomást, őket tették meg a korábbi sérelmek kollektív bűnbakjává. Nemzetiségi vidékeken mindemellett a zsidókra az utált magyarosítás eszközeként tekintettek, elűzésükben pedig a saját nemzeti táboruk megerősítését látták.

A rendelkezésünkre álló adatok alapján úgy is fogalmazhatunk, hogy az urakkal és gazdag polgárokkal szembeni ellenszenv kinyilvánításakor a zsidó származás súlyosbító tényezőnek számított. Az 1918. őszi anarchikus állapotok idején országszerte végigsöprő erőszakhullám résztvevői a zsidó boltosok, intézők, földbérlők vagy hivatalnokok kapcsán kevésbé tolerálták a társadalmi és gazdasági státuszból fakadó korábbi szerepvállalást, mint a nem zsidók esetében, ezért erőteljesebb késztetést éreztek – dühüket többnyire a teljes zsidóságra kivetítve – a megtámadásukra.

A szerző az Erőszakkutató Intézet történész kutatója. Az írás az Erőszakkutató Intézet gondozásában nemrég megjelent tanulmánykötetben (Forradalmi erőszak Magyarországon 1918-ban) közzétett nagyobb tanulmány alapján készült.