Egy folyó duzzasztása olyan az élőhelyeknek, mint egy infarktus az embernek

Alig egy hónapja volt a premierje Az ember alkotta paradicsom című filmnek, amely azt mutatta be, hogy milyen gazdag élőhelyek alakultak ki ötven év alatt az eredetileg víztározónak épített Tisza-tavon. A film egyik alkotója Szendőfi Balázs halkutató, természetfilmes, aki óva int attól, hogy a Kiskörei-vízlépcső megépítésével kialakult tavat valamiféle idealizált vadvízországnak, és végtelenül természetesnek lássuk. Szendőfi az eredeti film címét kicsit megbolygatva, Ember alkotta para – A duzzasztógátak folyógyilkos hatásai címmel tartott előadást a Magyar Tudományos Akadémia Tudományünnepén.

Szendőfi nem csak egy filmcímet fordított át abszurdba. Azzal kezdte, hogy a Tisza-tavi Ökocentrum egyik látványossága, a legnagyobb édesvizekben előforduló halfaj viza, amit pont azért nem lehet már látni a hazai vizekben, mert egy a kisköreihez hasonló duzzasztómű épült a Dunán a román–szerb határon. Ez a Vaskapu, ami lehetetlenné teszi, hogy az amúgy is megritkult tokféle íváskor a tengerből felússzon a folyókon. Egyébként a viza Kiskörénél sem jutna át. A vizák régebben egészen messzire felhatoltak a folyókon, Szendőfi ismer olyan leírásokat, amelyeket azt állították, hogy a vizák olyan tömegben érkeztek, hogy a Szigetközben megemelték a vízszintet. Ezek a halak óriásira képesek megnőni, a rekorder példány hét méteres és több mint 1200 kilós volt. Ma már persze ilyesmiről álmodozni sem érdemes.

Az 1972-ben épült Vaskapu I.-nél a halaknak egy tízemeletes háznyi, 33 méteres szintkülönbséget kéne legyőzniük az árral szemben úszva, erre egyetlen faj sem képes. A hajózsilipeknél kapnak némi lehetőséget, de a vizának itt sincs esélye. Szendőfi szerint a Vaskaput és sok más duzzasztóművet akár pontyvédműnek is lehetne nevezni, hiszen még ha van is mellettük hallépcső, egy csomó halfaj nem képes átjutni.

A pontyvédmű lefelezte a halakat

Szendőfi ezután rátért a Tisza-tóra, amit szerinte hamisan szoktak halparadicsomként emlegetni és felhozni, hogy ötvennél több halfaj is megtalálható a vízterében. A kutató inkább diszkriminatív halparadicsomnak látja a mesterséges tavat. Az ötven faj statisztikailag igaz lehet, de csak úgy, hogy beleszámolja a Tisza folyóban élő fajokat is, ezek közül sok viszont csak eltévedt példányként fordul elő a Tisza-tóban.

„A tározóteret 1978-ban árasztották el, de előtte, 1973-ban hozták létre a duzzasztást, ezért tekintik ma hivatalosan ötvenévesnek a Tisza-tavat, ezt a pontyvédművet. Itt csak 6-7 méter a szintkülönbség, kétemeletes panelháznyi, de nyilván ezt sem tudja leküzdeni egy olyan élőlény, ami sem repülni, sem járni nem tud, csak úszni” – mondta Szendőfi.

A kiskörei vízlépcső a viza kisebb testű rokona, utolsó megmaradt őshonos tokfélénk, a kecsege számára jelent komoly élőhelyvesztést. Ez a faj a Közép-Tisza-vidéken még gyakran előfordul, de a vízlépcső felett 100-120 folyamkilométeren szinte teljesen eltűnt.

„Fontos kimondandó konklúzió, amit nem szeretnek sokan kimondani, hogy a Tisza-tó és a duzzasztott folyószakasz nem alkalmas az áramláskedvelő halak számára élőhelyként és szaporodóhelyként” – mondta Szendőfi, aki szerint a korábban emlegetett ötven halfajnak jó, ha fele él a Tisza-tóban. Igaz ugyanakkor, hogy a kifogott hal mennyiségében nincs jelentős változás, de kérdés, hogy ebből mennyi a telepített állomány.

A Tisza Kisköre feletti szakaszának halállományát többször felmérték, így a duzzasztás megkezdése előtti időkből és a duzzasztás első éveiről is vannak adatsorok. Már az a néhány év drasztikus változásokat mutatott, szinte teljesen eltűntek az áramláskedvelő halak. Például míg kecsegéből 20-at fogtak az első felméréskor, addig a másodiknál nullát, márnából pedig 271-ről 2-re esett a kifogott példányok száma. A természetvédelmi szempontból nagy jelentőségű magyar bucó is szinte teljesen eltűnt. Emellett egy olyan tendencia is kirajzolódott, hogy megcsappant az őshonos állóvízi fajok száma: visszaszorult a bagolykeszeg, a harcsa vagy a sügér, hogy a helyüket olyan inváziós halak vegyék át, mint az ezüstkárász, az amur vagy a fehér busa.

Európa folyóiban az emberi tevékenység (duzzasztások, szabályozások, hajózás, szennyezések) hatására a 19. század vége óta az eredeti halállomány több mint 90 százalékkal csökkent” ez jórészt annak köszönhető, hogy a vízlépcsők felett lelassulnak a folyók, leülepedik a hordalék és így teljesen más típusú élőhely jön létre. Eltűnik a kemény aljzat, ami az íváshoz kell, és megváltozik a víz átlátszósága is, ami szintén jelentős tényező több fajnál.

Segített a szocializmus hanyagsága

Szendőfi azért azt is megjegyezte, hogy a Tisza-tó sokkal rosszabbul is nézhetne ki, de szerencsére a szocializmus teljesítménykényszerének álságossága segített. Mivel szorított az ötéves terv határideje, gyorsan el kellett árasztani a kijelölt víztározó területét. Emiatt viszont már nem voltak jelentős fakivágások, tereprendezés, nem kezdték kimélyíteni a folyómedret. Gyümölcsös, rét, szántó, erdő került víz alá, de így sok sziget és morotva alakulhatott ki, és összességében nem egy sivár tározó, hanem mozaikos élőhely alakulhatott ki. Ebben az is segített, hogy elmaradt a harmadik árasztási ütem, ami másfél méterrel magasabb vízszinttel, jóval nagyobb összefüggő vízfelülettel és szegényesebb élővilággal járt volna.

Szendőfi ezután áttért a duzzasztóművek általános problémáira. Bár a legtöbb tározót az energiatermelés mellett azért építik, hogy vízutánpótlást biztosítsanak, összességében a szárazodást segítik elő.

A vízlépcsők hordalékfogó hatása és az alattuk mélyen berágódó, szabályozott folyók leszívják a talajvizet, a Homokhátságon akár évi 10 centit is süllyedhet a talajvízszint – és ahogy már említette, a hordalék a duzzasztóművek felett ragad. Szendőfi azt mondta, a német és osztrák Duna-szakaszokon van, ahol már teherautókkal hordják a hordalékot alvízi szakaszokra, hogy valamennyire tovább tudja vinni azt a folyó. Ez persze rengeteg pénzbe kerül. A hordalék nélküli, nagy esésű folyónak rengeteg energiája van, ami azzal jár, hogy egyre mélyebbre vágja saját medrét.

Mint egy trombózis vagy infarktus

„Egy folyó duzzasztása olyan, mint egy trombózis, vagy egy infarktus, felül ödémás állapot alakul ki. Tudjuk, hogy ez mit jelent a saját szervezetünkre, de ilyen hatása van az élőhelyekre is” – mondta Szendőfi. A gát olyan, mint egy plakk vagy vérrög, ami megakadályozza a szabad áramlást.

A kutató ezután rátért a tiszavirágra, mert szerinte az áramláskedvelő halak nem sokakat hatnak meg. Például a német bucó nem tudja magára vonni a figyelmet, hiszen sosem látjuk, a tiszavirágzásra viszont mindenki kíváncsi.

„A tiszavirág szívós jószág, de a Tisza-tónál már szinte sikerült teljesen kiebrudalni ötven év alatt” – monda Szendőfi. Intő jel, hogy a Körösök mentén, ahol harminc évvel korábban épült duzzasztómű, mint Kiskörén, most kezd összeomlani a tiszavirág populációja. „Pedig a tiszavirág még számottevő, GDP-ben is kimutatható hasznot hozhat. Azt tapasztaltam, hogy megőrülnek érte az emberek. Erre lehet ökoturizmust szervezni. Nyugat-Európában már sehol sem láthatunk tiszavirágot. Az intenzív folyószabályozások és szennyezések miatt kipusztult. A tiszavirágállomány itt él, kijelenthető, hogy hungarikum” – mondta Szendőfi, aki arra számít, hogy harminc év múlva a kiskörei duzzasztó felett se nagyon lesz már tiszavirágzás, legfeljebb a még folyamatosan áramló öblítőcsatornákban maradhatnak fent kicsi és sebezhető állományok.

A Körösök szinte teljes hazai szakaszát duzzasztóként használjuk, és természetes partról már nem is beszélhetünk. Ezek a vizek állnak. „A Hármas-Körösön az utolsó homokpad az elmúlt években tűnt el, ez egy olyan volt, amiről Csongrád esetében is beszélnek.”

Régóta beszélnek arról is, hogy Csongrádnál építsenek egy újabb duzzasztót (erről a Telexen is részletesen beszámoltunk), bár döntés még nincs róla. Szendőfi szerint ha megépülne egy újabb vízlépcső, akkor az a legsűrűbb tiszavirág-állomány végét jelentené és a legstabilabb kecsegeállományt is lerombolná, olyan más áramláskedvelő halfajoké, mint a selymes durbincs vagy a menyhal mellett.

Szendőfi ezek után kitért néhány megoldási módszerre. A vízlépcsők helyett, amelyek miatt az árvízszintek is magasabbak lettek, inkább a tájba kéne kivezetni a vizet, olyan területekre, amelyek távol vannak a településektől, és eleve sok pénzt fordítunk arra, hogy megvédjük. Például több helyen érdemes lehet átminősíteni szántókat, más gazdálkodási formákat alkalmazni ott. Ő nem vetné el a mérnöki megoldásokat, de mellettük kipróbálná a természetközeli módszereket is.

Szendőfi Balázs előadását a Magyar Tudományos Akadémia Youtube-csatornáján lehet megnézni.