A korrupció egyre jobban teljesít: visszaélések és gazdasági teljesítmény az Orbán-rendszerben

A Névérték rovat egy korábbi cikke a magyarországi korrupció elmúlt negyven évéről szólt, Kádártól Orbánig. Jelen írás a korrupció elmúlt évtizedére fókuszál, kiegészítve a gazdasági teljesítmény tényszerű vizsgálatával. A cikk azt a kérdést feszegeti, hogy miként alakulhatott ki – az Európai Unióban példátlanul központosított korrupció ellenére – 2013 és 2019 között jelentős és egyensúlyőrző gazdasági növekedés. Közelebb vitt-e minket a koronavírus-járványig tartó gazdasági stabilitás Európa nyugati feléhez? Miként változtatta meg a pandémia okozta jelenlegi krízis a gazdaságpolitikát és a korrupciós mintázatokat?

Rendre megerősíti a magyarok önképe, hogy korrupt országban élünk, egy tavalyi Eurobarometer-vizsgálat szerint a lakosság 87 százaléka vélekedik így. A korrupció mifelénk mintha a történelem társutasává szegődött volna: az elmúlt száz-százötven évben a csalások és lopások, az elvtelen stiklik és a hatalommal való barátkozások sokszor tették zárójelbe a tisztességes versenyt és az érdemek szerinti erőforráselosztást. Az uram-bátyám világ, az elvtársi vagy éppen NER-társi alkuk, haveri hűségeskük a korrupcióval kapcsolatos fásultsághoz, a társadalom nagy részének tanult tehetetlenségérzetéhez vezettek. Kisebb-nagyobb mutyik nélkül el se tudjuk képzelni a magyar valóságot.

Ezt a melankolikus nagyképet persze egy-egy rövidebb időszak tisztább viszonyai – és főleg a gazdaságilag sikeres évek, amiből sajnos nem volt túl sok – árnyalják, de mindez a trendeken nem változtat. Nem véletlen:

mára az összes európai uniós ország közül nálunk a legmagasabb a korrupció toleranciaindexe, a magyarok 62 százaléka tartja elfogadhatónak a visszaéléseket.

Az agyonidézett mondás – „A korrupció az, amiből engem kihagynak” (Hofi) – rendszereken átívelően példázza azt a cinikus társadalmi hozzáállást, amely ezt a sokrétű és környezetfüggő társadalmi jelenséget a végletekig relativizálja és a (köz)javak eltulajdonításának egyéni haszonkulcsára egyszerűsíti.

Csikorgatja vagy olajozza?

A ’korrupció’ szó eredetileg azt jelenti, hogy elromlik valami; sérül az emberi méltóság és a közmorál, torzulnak a társadalmi viszonyok, bizalmatlanság lesz úrrá az embereken – és a gazdaság is padlót fog. Elvileg legalábbis. Mert az elmúlt évtizedekben jelentős pályát befutott korrupciókutatás a visszaélések gazdasági hatásairól ennél árnyaltabb képet fest. Vaskos szakirodalma van már annak a vitának, hogy a korrupció – miként azt ösztönszerűen is gondolnánk – „csikorgatja”, avagy éppen ellenkezőleg, és talán első ránézésre meglepő módon, „olajozza” a gazdaság fogaskerekeit.

A korrupció – a „fogaskerekeket csikorgató” elmélet szerint – akkor veti vissza a gazdasági teljesítményt, ha az állami intézményrendszer csődöt mond a visszaélések üldözésében, és nem képes szavatolni a tisztességes versenyt a gazdaságban. Ha vannak a törvény előtt egyenlők és egyenlőbbek, ha egyesek korrupciója felett szemet hunynak, míg másokat ugyanezért leültetnek. Ha az adófizetői pénz a haverok zsebében elveszíti közpénz jellegét, vagy ha a közbeszerzési és az uniós pénzosztási rendszert néhány kormányközeli oligarchára, köztük – például – a kormányfői barátság okán híressé vált gázszerelő-üzletemberre optimalizálják, az elveheti az emberek és a vállalkozások hitét abban, hogy érdemes keményen dolgozni, versenyezni, megtakarítani, beruházni. Mert akkor az válik mindennél fontosabbá, hogy jóban legyünk a közhatalom erős embereivel. Ilyenkor – mondja ez a teória – romlik az üzleti környezet, csökkennek a beruházások, alászáll a termelékenység, ami aztán végső soron negatívan befolyásolja a gazdasági teljesítményt.

Az erőforrások optimális elosztásához hatékony piac és az állami szféra szakértelem- és érdemalapú működése szükséges, amit akadályoz a korrupció. A kormányzáskutatás már korábban kimondta: az erőforrás-elosztás szisztematikus torzítása lényegesen nagyobb kárt okoz, mint maguk az ellopott pénzek.

Vagyis, ha egy országban a pénzelosztó rendszereket hekkelik meg az elit, a klientúra és a haverok javára, az a hosszú távú fejlődés szempontjából lényegesen nagyobb baj, mint a rendszer melléktermékeként jelentkező egyedi vesztegetések vagy kenőpénzfizetések.

Bár a fenti okfejtés logikus és sokszor tapasztalati úton is igazolható – de nem mindig. A korrupció ugyanis akár „olajozhatja” is a gazdasági teljesítményt – például a nehézkes szabályozás megkerülésével csökkentheti a gazdasági tevékenységek „tranzakciós költségét”. A személyes kapcsolatok lerövidítik az utat a döntéshozóhoz, gyorsabban, és akár olcsóbban lehet megbízáshoz, megrendeléshez jutni, ami ideig-óráig serkentheti az üzleti aktivitást. Vagy egy másik példa: ha az állami beruházások túlárazottak, az a korrupció nyomán elfolyó pénz ellenére is pörgeti a gazdasági növekedést.

Nem leszünk Szingapúr

A korrupció – amelyet a nemzetközi szervezetek a hatalommal, közbizalommal való visszaélésként határoznak meg – és a gazdasági növekedés közötti összetett kapcsolat országcsoportonként is különbözik. Az Európai Unióban statisztikailag

jelentős összefüggés mutatható ki a Transparency International Korrupciós Érzékelési Indexével (CPI) mért korrupciós fertőzöttség és az egy főre jutó nemzeti jövedelem között

(lásd az 1. ábrát). Európában – és általában véve Nyugaton – ritka, hogy tartósan jelentős gazdasági teljesítmény számottevő korrupciós kitettséggel párosuljon. Az EU-ban egyedül Olaszország a példa ilyen együttállásra, ahol viszont jelentős a fejlettségbeli különbség az északi és a déli területek között. Hosszabb távon nem látszik működőképesnek az a politika, amely nagyobb korrupciót engedélyez vagy akár ösztönöz a magasabb gazdasági növekedés reményében, legalábbis a tág értelemben vett nyugati világban.

De csínján kell bánni az általánosításokkal. Az ázsiai országok többségében ugyanis a korrupció velejárója a tartós gazdasági növekedésnek. Kína erre a legjobb példa, ahol a gazdasági növekedés az elmúlt harminc évben, a koronavírus okozta gazdasági sokkig minden negyedévben 5 és 15 százalék között volt, miközben a világ legnépesebb országa a CPI-rangsorban korrupt országnak számít: 2019-ben 41 pontot kapott, ami világviszonylatban csak a 80. helyre volt elég. Ázsiában a korrupció és a tartós gazdasági fejlődés sokszor jár kéz a kézben, bár a visszaéléseknek ott is van növekedési áldozata.

Létezik továbbá egy ország Ázsiában, amely a kivétel kivétele: ez Szingapúr, ahol a fejlesztő állammal párosult „felvilágosult diktatúra” egyszerre teremtett jólétet és csökkentette a minimálisra a korrupciót; ilyen hármas kombó sehol a világon máshol nem valósult meg.

Egy időben divat volt a magyar fejlődést, vagy legalábbis a politikai szándékokat a távol-keleti városállaméhoz hasonlítani: ez a párhuzam mára aligha állja meg a helyét, ha másért nem, hát azért, mert Magyarországon az állami, „fehérgalléros” korrupció az elmúlt időszakban egyre nagyobb méreteket öltött.

Magyarország, mint az az 1. ábrából is látszik, az unió viszonylag szegény, ugyanakkor korrupcióval jelentősen fertőzött tagállama. Az egy főre jutó GDP lassan változik: hosszú évek kellenek ahhoz, hogy egy ország minőségileg jobb ligába küzdje fel magát. Magyarország annak ellenére Európa alsóházában ragadt, hogy a koronavírus okozta gazdasági leállást megelőző hét évben a mennyiségi makromutatók kedvezően alakultak mind egyensúlyi, mind pedig növekedési szempontból. Az államháztartási hiány – 2013 és 2019 között – rendre a 3 százalékos referenciaérték alatt maradt, az infláció és a munkanélküliség alacsony volt, miközben a gazdasági növekedés a 4-5 százalékos tartományban mozgott.

Mindez négy, egymással összefüggő okra vezethető vissza.

• Először is kellett hozzá a II. világháború utáni Marshall-segély nagyságrendjéhez fogható, a 2014-2020-as ciklusban – agrártámogatások nélkül – mintegy 25 milliárd eurónyi európai uniós forrás beáramlása, ami a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) átlagosan 4 százalékára rúgott.
• Másodszor szükség volt a makrogazdasági egyensúly őrzésére, szemben a kétezres évek elejének „fiskális alkoholizmusával”, ami még a válság előtt az ország eladósodásához vezetett.
• A harmadik ok a világgazdasági konjunktúra, ami segítette az exportvezérelt magyar gazdaságot és a tőkebeáramlást.
• A negyedik ok pedig az ultralaza monetáris politika, ami egyfelől abban mutatkozott meg, hogy a jegybanki alapkamat 2016-tól kezdve alacsonyabb az inflációnál (negatív reálkamatot és olcsó hiteleket eredményezve), másfelől pedig abban, hogy a forintárfolyam jelentősen, egy évtized alatt mintegy 30 százalékot romlott, ami a kivitelt segítve járult hozzá a gazdaság bővüléséhez.

Jelentős, 31 százalékos reáljövedelem-növekedés ment végbe a magyar gazdaságban 2012 és 2019 között, jóllehet az egyenlőtlenségek valamelyest nőttek. Felmérések szerint a lakosság és a vállalkozások jobbára pozitívan vélekedtek a gazdasági helyzetről, egészen a koronavírus okozta leállásig. Az Eurobarometer adatai szerint 2019 végén a magyarok 58 százaléka vélte úgy, hogy az ország gazdasága „jó” vagy „nagyon jó” állapotban volt. Ez az elmúlt másfél évtized adataival összevetve még akkor is rendkívül magas arány, ha nyilvánvalóan benne van a kormány sikerpropagandája is. Pozitív hangulatot mutatott a GKI üzleti és lakossági bizalmi indexe is. Az ezredfordulótól számított indikátor üzleti komponense 2018-ban történelmi rekordot döntött, és a lakossági összetevő szintén több mint másfél évtizedes csúcsra hágott ugyanebben az évben, majd mindkét mutató igen magas szinten maradt 2020 márciusáig.

Romlott mélységek

A kormányzati értékelések a kedvező makromutatóknál le is ragadnak, és a koronavírus okozta gazdasági sokkot átmeneti megtorpanásnak tekintik. Nem véletlenül nem szólnak az érem másik oldaláról, vagyis a gazdaság súlyos szerkezeti problémáiról. Azok ugyanis lesújtó képet mutattak, és nemcsak a Covid-19 okozta krízis nyomán, hanem már jóval előtte is.

Nyugati, sőt régiós összehasonlításban is gyenge a magyar gazdaság versenyképessége. A Világgazdasági Fórum jelentése szerint az elmúlt húsz évben az ország a 28. helyről előbb éveken keresztül a 60. hely alá süllyedt, majd 2019-ben a 47. helyen állt. Az EU országai közül csak Horvátország, Görögország, Románia és Bulgária teljesítménye silányabb Magyarországénál. A Világbank „Doing Business” legfrissebb felmérése hasonló kategóriába, a világ országai közül az 52. helyre sorolja Magyarországot. A gazdasági hatékonyságot mérő egy főre jutó munkatermelékenység az Orbán-rendszer kilenc évében csupán 9 százalékkal nőtt, ami lényegesen alatta maradt a visegrádi országok dinamikájának: Csehországban 16, Szlovákiában 19, Lengyelországban pedig imponáló mértékben, 32 százalékkal emelkedett a termelékenység ugyanebben az időszakban. Az is igaz ugyanakkor, hogy 2015 és 2019 között a termelékenység-javulás gyorsult, és a foglalkoztatásbővülésnél jobban járult hozzá a gazdasági növekedéshez.

Az összesített gazdasági növekedés 2010 és 2019 között Magyarországon 30 százalék volt, ami – szemben a kormányzati önfényezéssel – csak a régiós középmezőny aljához volt elegendő

(lásd a 2. ábrát). A jelentős beáramló pénzek dacára a gazdaság nem tudott kitörni a külföldi technológiára és olcsó munkaerőre alapozott közepes jövedelmű országok csapdájából, aminek fő oka az állami-intézményi és a humán infrastruktúra siralmas állapota. Számottevő visszalépést látunk az oktatás és az egészségügy területén. A már idézett versenyképességi rangsorban az egészségügyünk a térségben – Bulgáriát és Romániát leszámítva – a legrosszabbul teljesít, és az olvasási, a matematikai és a tudományos készségeket mérő Pisa-felmérésekben jelentős a visszaesés 2009 és 2018 között.

Alacsony továbbá a tartós fejlődéshez szintén elengedhetetlen innovációs potenciál. Ezekben a rangsorokban Magyarország rendre a 11 közép- és kelet-európai uniós ország középmezőnyének az alján foglal helyet. Az intézményi működés hatékonysága, átláthatósága és elszámoltathatósága tekintetében pedig még rosszabbul teljesítünk: a térségünkből csak Horvátországot előzzük meg (lásd a 3. ábrát). Aligha véletlen, hogy a Magyar Nemzeti Bank amúgy alapos versenyképességi jelentéséből éppen a korrupcióval és a demokratikus intézményrendszerrel kapcsolatos kérdések maradtak ki.

A jogállami rombolás és az azzal szorosan összefüggő központosítás és rendszerszintű korrupció a fő oka annak, hogy a soha nem látott európai uniós ingyenpénz ellenére az elmúlt évtizedben sem sikerült ráállítani a magyar gazdaságot a fenntartható és befogadó, vagyis a társadalom széles rétegeit magával ragadó növekedési pályára. Magyarországon 2010 után „foglyul ejtették” az államot.

A magyar state capture lényege, hogy egy – politikusokból, oligarchákból és szürke eminenciásokból álló – informális elitcsoport mozgatja a közhatalmi szálakat, a végső döntéseket pedig legtöbbször maga a miniszterelnök hozza meg. A közérdeket háttérbe szorítják a magánérdekek. A hatalomközeli korrupciót nem, vagy politikailag szelektív módon üldözik. A magyar ügyészség 2010 és 2017 között egyetlen fajsúlyos kormányközeli szereplő ellen sem emelt vádat. Bár 2017 óta három kormánypárti országgyűlési képviselő, Mengyi Roland, Simonka György és Boldog István ellen is büntetőeljárás indult korrupciós bűncselekmények miatt, az ő esetükben is felmerülhet politikai számítás.

Az állam foglyul ejtése tette lehetővé olyan rendszerek kiépítését, amelyeken keresztül a hatalmi elit a közpénzt kiszivattyúzza a klientúrának: egyebek mellett ilyen például a letelepedési államkötvény-konstrukció, amely legalább 21 milliárd forint veszteséget okozott az adófizetőknek.

Elitcsere

A 2010 után kiépült rendszer egyik célja, egyszersmind ideológiai megalapozása az erőforrások újraosztása, az elitcsere. A NER az új „nemzeti középosztály” és burzsoázia megteremtésének ígéretével próbálja meg legitimálni az eredetileg a végrehajtó hatalom ellenőrzésére hivatott intézmények megszállását, a jogállam szétverését, az állami és a magánszféra közötti határvonal elmosását és a rendszerszintű korrupciót. A vagyonátcsoportosítás egyfelől a közbeszerzési és az azzal átfedést mutató uniós forráselosztó rendszereken keresztül történik.

Ennek extrém megnyilvánulása Mészáros Lőrinc jórészt EU-s pénzből történt gazdagodása, aminek sebessége példátlan a gazdaságtörténetben. A szélsőségesen központosított magyar állam ugyanakkor a piac területére is betüremkedik. A NER-ben a „trafikmutyi” után bevett szokássá vált, hogy piaci alapon működő ágazatokat vonnak állami központi vagy licensz-felügyelet alá, majd újraosztják a lapokat a haveroknak. A dohánykiskereskedelem, a kaszinók és a földosztások után legújabban a mobilfizetés és a hulladékgazdálkodás irányítását adnák koncesszióba.

Jóval nagyobb tételben hasonló folyamatokat láttunk a bankszektorban is: a Takarékbankot, az MKB Bankot és a Budapest Bankot államosították, majd újra-privatizálták olyan tulajdonosoknak, akik mögött előbb-utóbb kormányközeli szereplők sejlenek fel. Így jön létre a három pénzintézet egyesüléséből a „nemzetstratégiai” jelentőségű Magyar Bankholding Zrt., amely közvetetten jelentős részben Mészáros Lőrinc és egy másik kegyelt oligarcha, Szíjj László tulajdona. A piaci beavatkozás egy másik módja a külföldi tulajdonosok kiszorítása, ezt láttuk a médiaszektorban, valamint a banki és az energetikai ágazat egy részében, és úgy tűnik, hogy a hatalom a kiskereskedelem piaci viszonyainak átszabásáról sem tett le.

Az üzletemberek és szakértők értékelésén alapuló Korrupció Érzékelési Index (CPI) és a hasonló módszertannal készülő világbankos Korrupciós Kontroll Index (CCI) Magyarországra vonatkozó adatai másfél évtizede a régióban egyedülálló módon jelentősen romló tendenciát jeleznek (lásd a 4. ábrát).

A CPI jelenleg elérhető, legfrissebb rangsorában Magyarország az uniós országok közül csak Bulgáriát előzi meg és Romániával áll egy szinten.

(A Korrupció Érzékelési Index legfrissebb adata egyelőre 2019-es, a 2020-ra vonatkozó számok január 28-án jelennek meg.) Ezekből az adatokból is látszik: a korrupció egyre jobban teljesít Magyarországon. Más kérdés, hogy a magyar társadalom szélsőséges megosztottsága a korrupciós attitűdökben is jelentkezik. A Fidesz-szavazók mintegy 80 százaléka szerint az állami korrupció nem jelent veszélyt. Nyilván azért, mert azt, ami történik, nem is tekintik korrupciónak, illetve, ha annak is tartják, azt a szemükben legitimálják a „másik oldal” korábbi botrányai.

Ha a korrupció és az azzal szorosan összefüggő jogállami rombolás csikorgatja a gazdaság fogaskerekeit, akkor az meg kellene, hogy mutatkozzon az üzleti környezet romlásában, és végső soron a beruházási és a növekedési rátában. A közelmúlt adatait vizsgálva azt látjuk, hogy ez az összefüggés – romló jogállami teljesítmény, csökkenő beruházások – csak 2016-ig állt fenn.

A jogállam szétverése ellenére a beruházási ráta (beruházási érték / GDP) 2017 és 2019 között igen magas volt, tavalyelőtt a legnagyobb az összes uniós ország közül (27 százalék).

És ez nemcsak a jelentős részben uniós pénzből megvalósuló állami beruházásokat igaz, hanem az uniós országok között második legmagasabb magánberuházás-rátára is. A jogállami rombolás dacára megvalósult beruházásnövekedést magyarázhatta a negatív reálkamat, a makrogazdaságilag stabil környezet, továbbá az, hogy a gazdasági szereplők jelentős része „beárazhatta” a rendszerszintű korrupciót. Mindenesetre tény, hogy – a beruházás-növekedésnek is köszönhetően – a romló korrupciós helyzet ellenére a világjárványig gyorsult a növekedés. (lásd az 5. ábrát).

Csúcsra jár a haveri államkapitalizmus

Válságban a tankönyvi megközelítés szerint élénkíteni érdemes a gazdaságot (ez az „anticiklikus” gazdaságpolitika hivatott ellensúlyozni a sokkot), már amennyiben mindez nem jár az államcsőd veszélyével. Ám az Orbán-kormány a mostani válságban is szembemegy a közgazdasági elmélettel és a fejlett országok gyakorlatával: alig valamennyit költött a munkahelyek megőrzésére és a szociális válság kezelésére. Ennek két fő oka lehet. Az egyik merőben gazdaságpolitikai természetű: mivel a jelenlegi válság kínálati sokkot is okozott, ez alaposan visszavetette a magyar exportot. Ha kellő mértékben ösztönöznék a belső keresletet, akkor az megnövelné az importot, ami tovább rontaná a gazdaság külső egyensúlyát.

A másik ok prózaibb. A hatalom – a szociális kiadások növelése helyett – a járvány kezelését láthatóan figyelemelterelésként is használja annak érdekében, hogy még inkább helyzetbe hozza az udvari beszállítókat és a kormányközeli gazdasági szereplőket.

Rendszerszinten túlárazzák a lélegeztetőgép- és a koronavírusteszt-beszerzéseket, továbbá milliárdokat juttatnak olyan célokra, amelyeknek semmi közük nincs a járvány elleni védekezéshez. A haveri államkapitalizmus 2020 tavasza óta új sebességbe kapcsolt. A Magyar Turisztikai Ügynökség a Kisfaludy-program keretében átláthatatlanul, pályázatok nélkül osztogat vissza nem térítendő milliárdokat kormányközeli szereplőknek, egyebek mellett szállodák, villák és kikötők létesítésére, felújítására. A sportba, mint az Orbán-kormány legkedveltebb ágazatába a járvány alatt is dől a pénz; a prioritásokat jelzi, hogy a járvány koratavaszi kitörése óta a sportra majdnem háromszor, az egyházaknak pedig kétszer annyi támogatás jutott, mint az egészségügyre (140, 103 és 51 milliárd forint).

A nemrégiben még egyszerű tehetséggondozó intézményként ismert Mathias Corvinus Collegium – mint újdonsült „nemzeti intézmény” – eddig 500 milliárd forinttal lett gazdagabb, ami több mint a teljes felsőoktatás éves támogatása, és milliós havi ösztöndíjat kínál volt hallgatóinak. Tízmilliárdokat tapsolnak el az idén megrendezendő vadászati szakkiállításra, a Budapest-Belgrád vasútvonallal kapcsolatos beruházást pedig még a tavaszi hullámban titkosították.

Mindezt tetézi a közpénz fogalmát szűkítő Alaptörvény-módosítás, ami azzal a veszéllyel jár, hogy a jövőben az állami vagyonnal felduzzasztott úgynevezett vagyonkezelő alapítványok és az állami vállalatok által elköltött közpénz útja még az eddigieknél is nehezebben lesz megismerhető. Már ha egyáltalán a civilek győzik kivárni az adatigénylésre adott választ, mivel annak határideje 15-ről 45 napra tolódott (és 90 napra meghosszabbítható). A közpénz ezentúl a korábbinál is átláthatatlanabbul veszítheti majd el közpénz-jellegét.

Emellett folyik a további központosítás, szabályozói eszközökkel folyamatosan vonják el a pénzt az (ellenzéki) önkormányzatoktól. A kormány előbb magához irányította a gépjárműadó-bevételeket, majd két hullámban ingyenessé tette a parkolást (megfosztva a településeket ettől a pénztől), legutóbb pedig az iparűzési adót felezték meg, hogy aztán a kormánypárti településeket azon nyomban kompenzálják. Az állami pénzosztás részrehajlását sok egyéb mellett az is mutatja, hogy a Kisfaludy-program keretében még nyáron osztogatott turisztikai támogatások hatálya alól egyszerűen kivették a budapesti szálláshelyeket.

Összeomlás vagy pénzbőség?

A koronavírus okozta gazdasági sokk következtében a hazai makromutatók elromlottak, igaz, ez világjelenség. A 2020. második negyedévi, régiós szinten kirívó negyedéves recessziós mélypont (14,6 százalék) után a harmadik negyedévben 4,6 százalék volt a magyar gazdaság visszaesése, nőtt az infláció és a munkanélküliség is, a tavalyi költségvetési hiányt pedig most már 9 százalékra prognosztizálja a pénzügyminiszter.

A járványig tartó, két válság közötti ellentmondásos gazdasági ciklus tehát a koronavírus-járvánnyal véget ért; most az a kérdés, hogy milyen gyors lesz a válságból való kilábalás.

Ha elhúzódik a gazdasági krízis, az elvezethet az Orbán-rendszer legitimációs feltételeinek megroppanásához. A gazdasági helyzetről alkotott vélekedések eddig jelentős összefüggést mutattak a kormánypárt népszerűségével; minél rosszabbul megy a gazdaságnak, annál inkább veszít népszerűségéből a kormánypárt.

A decemberi uniós költségvetési alku következtében Magyarország a következő hét évben mintegy 12 milliárd euróval kap majd több pénzt az EU-tól, mint a megelőző periódusban. Az uniós pénzek jogszerű felhasználása felett az idei évtől őrködni hivatott jogállamisági mechanizmus elvileg határt szabhat a haveri pénzosztásnak, ám annak, hogy ez már rövidtávon bekövetkezik, kicsi a valószínűsége. Szankciók híján az elkövetkező időszakban a gazdaságban hamarosan újra a pénzbőség lehet a jellemző. Az elmúlt évtized alapján tudjuk: minél inkább tombol a korrupció és lejt a pálya a hatalomközeli gazdasági szereplők irányába, az annál inkább aláássa a mindenki számára elérhető gyarapodást.

Martin József Péter a Transparency International magyarországi ügyvezető igazgatója, a Budapesti Corvinus Egyetem külsős adjunktusa.

A cikk a szerzőnek a Társadalmi Riport 2020-as számában megjelent hasonló témájú írásának rövidített és aktualizált változata