Kádártól Orbánig: a korrupció negyven éve

2020. november 27. – 12:12

Kádártól Orbánig: a korrupció negyven éve
A Lehet Más a Politika (LMP) aktivistái „Nem leszünk Simicska gyarmat!” feliratú táblát tartanak kezükben a Közgép Építő- és Fémszerkezetgyártó Zrt. területén, ahol figyelmeztető demonstrációt tartanak az oligarchák ellen 2012 nyarán – Fotó: Beliczay László / MTI

Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyen külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik, és nem minősülnek befektetési ajánlatnak.

Hogy néz ki ma Magyarországon a korrupció? Hogy nézett ki negyven éve? Van-e hasonlóság a rendszerváltás előtti, utáni és a jelenlegi korrupciós mintázatok között? Ezekre a kérdésekre keresem a választ ebben a cikkben. Mielőtt azonban nekilátnánk a történelmi párhuzamok kibogozásának, nézzük meg, hogy úgy általában milyen főbb megjelenési formái vannak a korrupciónak.

A korrupció típusai

A korrupció egy bonyolult jelenség, amely erőforrásokat von el az állami intézményrendszer különböző szintjeiről. Ennek eredménye, hogy ezek az erőforrások végül nem a társadalom szempontjából hasznos módon, hanem néhány kiváltságos szereplő érdekei alapján kerülnek elosztásra. Fontos, hogy itt általánosságban erőforrásokról beszéljünk, hiszen a korrupt tranzakciókban gazdát cserélő dolgoknak, a készpénzen kívül, sokféle megjelenési formájuk lehet. Egy jogosulatlanul kiadott engedély, hivatali ügyintézés felgyorsítása, egy terület átminősítése, versenytárs hatóságok általi vegzálása, bírság elengedése vagy bennfentes információ egyaránt képezheti a csere tárgyát, miközben ellenszolgáltatásként is többféle dolog jöhet szóba, például jól fizető céges állás egy rokonnak, konferencia a svájci Alpokban vagy épp luxusjachtozás az Adrián. Az erőforrás-átcsoportosítás mértéke, formája és haszonélvezői alapján a korrupciót négy fő típusba sorolhatjuk.

Az első, legegyszerűbb változat, amikor a korrupt ügylet két szereplője nem ismeri egymást, és valószínűleg a jövőben sem fog újra találkozni. Ez egy tisztán piaci alapú, egyszeri tranzakció, amely során mindkét fél racionálisan mérlegel, és amennyiben a haszon meghaladja a költségeket (pl. lebukás kockázata vagy büntetés mértéke), az üzletet nyélbe ütik. Ebbe a kategóriába leginkább olyan kiskorrupciós esetek tartoznak, mint amikor valaki rendőrt vagy parkolóőrt veszteget meg, vagy megken egy vámost, aki cserébe szemet huny néhány karton csempészett cigaretta felett. A korrumpáló célja itt, hogy elkerüljön egy büntetést, vagy olcsóbban jusson egy szolgáltatáshoz. Ilyenkor az állam erőforrásoktól esik el, hiszen a bírság nem kerül befizetésre a közös kasszába, vagy a szolgáltatásért zsebbe fizetnek a hivatalos út helyett. Az ilyen típusú korrupciónál általában mindkét szereplő haszonélvezője a tranzakciónak, kivéve azokat az eseteket, amikor a hatósági oldalt képviselő személy hatalmával visszaélve olyan kényszerhelyzetet teremt, amelyben a másik fél számára a két rossz megoldás közül a korrupció bizonyul az kifizetődőbbnek. Szinte mindenki ismer történeteket hivatali hatalmával visszaélő rendőrökről: „Mit szólna hozzá, ha most bevonnám a jogsiját, és holnaptól busszal járhatna dolgozni?”

A korrupció második típusánál a szereplők ismerik egymást, és valamilyen mértékben meg is bíznak egymásban. Ez néha csak felületes ismeretséget jelent, de sok esetben szorosabb baráti vagy rokoni kapcsolatot. A felek között meglévő társadalmi kötelék jelentősen csökkenti a korrupcióból fakadó kockázatokat, lehetővé teszi ugyanis, hogy a csere két fázisát, a korrupt szolgáltatás nyújtását és az érte történő fizetséget időben – akár több hónappal vagy évvel – elcsúsztassák. Szemben az először tárgyalt típussal, ahol a hatóság embereit helyben és készpénzzel kellett korrumpálni, a társadalmi köteléken alapuló korrupció a viszonzás rendkívül változatos formáira ad lehetőséget. Éppen ezért az így kialakuló bonyolult, gyakran sokszereplős szívességi hálózatokban rendkívül nehéz tetten érni a tényleges korrupciót. Képzeljünk el például, hogy Józsi – aki mellesleg a helyi polgármester gyerekkori barátja – fülest kap a polgármestertől arról, hogy az önkormányzat mely területeket vonja hamarosan belterületbe. Józsi a bennfentes információ birtokában olcsón felvásárol néhány település körüli szántót, majd az átsorolás után ezeket magas haszonnal értékesíti. Természetesen háláját nem készpénzben rója le, hanem cserébe az unokatestvére által vezetett jó nevű ügyvédi iroda felveszi ügyvédbojtárnak a polgármester lányát. Az unokatestvért azzal kompenzálja a szívességért, hogy nyaranta családjával ingyen használhatja a Józsi tulajdonában lévő balatoni nyaralót. Az ilyen „kéz kezet mos” hálózatokban általában minden szereplő haszonélvező valamilyen formában, sokszor azonban nem az anyagi javak megszerzése a kizárólagos cél. Család, barátok iránti elköteleződés, érzelmi szálak vagy a csoport által nyújtott státusz, elismerés egyaránt motiválhatja a résztvevőket.

A harmadik típus esetében nem egyének vagy informális hálózatok, hanem komplett vállalatok a korrupció elsődleges haszonélvezői. Természetesen a részt vevő egyének is jutalmazva vannak valamilyen formában (előléptetés, bónusz, konferencia út stb.), azonban ennek a fajta korrupciónak a fő célja, hogy egy cég számára profitot termeljen. Tipikus példa erre, amikor egy szervezet alkalmazottja – a vezetők tevőleges vagy hallgatólagos hozzájárulásával – döntéshozókat veszteget meg azért, hogy a cég állami vagy önkormányzati megbízáshoz vagy koncesszióhoz jusson. A cég legális céljait (profit, piaci részesedés stb.) próbálja meg elérni, csak épp illegális eszközökkel. Ennek az úgynevezett „korrupt szervezetek” típusnak egyéb következményei is vannak, mint például túlárazott szerződések, a versenytársak kizárása vagy céges kartell, amelyben a résztvevők arra szövetkeznek, hogy az árajánlatokat manipulálják.

Az utolsó korrupciós mintázat az állam foglyul ejtése. Míg a fenti három típus mindegyike a partnerek közötti kölcsönösségen alapult, a negyedik esetében az állam újraelosztó mechanizmusát szövi át a korrupció. Itt nem egyenlő partnerek illegális gazdasági vagy társadalmi cseréjéről van szó, hanem egy befolyás alá vont központi hatalom által levezényelt vagyonátcsoportosításról. Nem a közpolitika végrehajtása során korrumpálnak (output oldal), hanem már az újraelosztási rendszerek kidolgozása során beépítik a korrupt érdekeket a törvényekbe, rendeletekbe egyéb szabályokba (input oldal). Az államot két különböző oldalról ejthetik foglyul. Az első esetben egy szűk nagyvállalkozói réteg befolyásolja a törvényalkotást és irányítja az államot saját érdekei szerint. Ez gyakorlatban a Kelet-Európából és Latin Amerikából jól ismert oligarcharendszerek kialakulását jelenti. A foglyul ejtett állam második változatánál a politikai elit a korrupció fő haszonélvezője. Ebben az esetben a kormányzati oldalon található informális klikk kaparintja meg a teljes állami gépezetet – a törvényhozástól a végrehajtásig –, és egyben uralkodik az oligarchák felett is.

A putyini Oroszország vagy az Orbán Viktor által kiépített NER a legjobb példái a foglyul ejtett állam második típusának.

A fent leírt korrupciós formák inkább ideáltípusok, a valóságban ritkán jelennek meg vegytiszta formájukban. Gyakran keverednek vagy váltogatják egymást. Például ha valakinek nincs közvetlen kapcsolata egy korrupt hivatalnokhoz, megpróbálhat találni egy ismerőst, aki esetleg tud ajánlani valakit. A korrupt partnereket egymással összehozó szereplők a korrupciós brókerek. Néha több brókerre is szükség van, és ez bonyolult korrupciós közvetítői hálózatok kialakulásához vezet, melyekben piaci és szívességi alapú cserék váltogatják egymást, egészen addig, amíg a korrumpáló végül eljut a kívánt személyhez.

Ma Magyarországon mind a négy korrupciós mintázat egyszerre van jelen, jelentőségük és egymáshoz való viszonyuk azonban a szocializmus óta sokat változott.

Kádár alatt

A Kádár-korszak idején a kommunista párt, az MSZMP egész társadalomra kiterjesztett kontrollja nem tűrt komolyabb tőkefelhalmozást, ezért igazi nagykorrupció nem létezett. Az átlagemberek kiskorrupciója – a tervutasításos rendszer egyik legfőbb mellékterméke – azonban élt és virágzott. A szocialista hiánygazdaság és a rosszul működő állami intézmények keretei között az személyes kapcsolatháló kiépítése és működtetése a mindennapi boldogulás elengedhetetlen feltétele volt. Ha nem akart valaki évekig vagy akár évtizedekig várni egy tanácsi lakásra, vonalas telefonra vagy kocsira, „protekcióra” volt szüksége az elvtársak körében, csakúgy, mint az egyetemi felvételihez. Gyakori volt az eladónak juttatott „pult alatti csúszópénz” is, csak hogy egyáltalán megkapjuk a boltban lévő árut, például húst vagy olyan luxuscikkeket, mint a szintestévé vagy Commodore 64 számítógép. Az egészségügyben már akkor is szinte kötelezőnek számító hálapénz pedig a mai napig alig vesztett népszerűségéből.

Videoton Super Color televízió 1980-ból – Fotó: MHSZ / Fortepan

A 80-as évekre a második gazdasággal megérkezett, a Gazdasági Munkaközösségek (GMK) kora, melyben állami vállalatokból legálisan lehetett magáncélokra pénzt kivonni. Ekkor futott fel az úgynevezett „gebinezés” is, ami bizonyos állami üzemeltetési jogok magánkézbe adását jelentette. Bár ezek a tevékenységek a szocialista törvények alapján többé-kevésbé legálisnak minősültek, igazán zsíros üzletekhez jutni már akkor is csak jó kapcsolati hálóval rendelkező bennfenteseknek tudtak.

A Kádár rendszerben létezett bizonyos szintű korrupció a szocialista vállalati szektorban is, amely elsősorban külkereskedelemmel foglalkozó „fennmaradt, sőt tovább erősödött, és mai napig jelen van társadalmunkban. Ennek egyik érdekessége, hogy amikor az életben egy megoldandó problémával kerülünk szembe, a hivatalos elintézési mód helyett, első reflexként rögtön elkezdjük számba venni ismerőseinket, hátha akad valaki, a Gázműveknél, a NAV-nál, a banknál, a rendőrségnél, a helyi önkormányzatnál vagy a kórházban, aki segíteni tudna ügyünk gördülékenyebb intézésében.

Az új politikai rendszer azonban jelentős változásokat is hozott a korrupció szerkezetében. A 90-es évek elején a kelet-európai vadkapitalizmus kialakulásával, aki csak tudta, persze ha volt egyáltalán munkája, megpróbálta pozíciójához, munkaköréhez kapcsolódó döntési jogosultságát, hatalmát pénzre váltani, ezzel is kiegészítve a rendkívül alacsony fizetését. Ez a piaci alapú készpénzes kiskorrupció terjedéséhez vezetett. Ezt a folyamatot tovább segítette, hogy az új demokratikus rendszerben frissen átszervezett bűnüldözési és igazságszolgáltatási intézmények, finoman szólva, nem voltak a helyzet magaslatán. Sőt, nem ritkán a korrupció melegágyává váltak. Annak idején számos anekdota keringett arról, hogy mekkorát tudsz „kaszálni”, ha vámos vagy motoros rendőr vagy.

Természetesen a rendszerváltás utáni zavarosban a kapitalizmus ízére épp ráérző vállalatok is elkezdtek halászni. A nagyobbak komoly állami, minisztériumi megrendelésekre szakosodtak. A kisebb cégek pedig elkezdett szorosabb „kapcsolatot” kialakítani helyi képviselő-testületek tagjaival és polgármesterekkel, annak érdekében, hogy némi visszaosztott kenőpénzért (kickback) különböző önkormányzati megrendeléshez jussanak, aszfaltozástól a nyomdai munkákon át az épületfelújításig. A 90-es évek derekára a ’korrupt szervezetek’ típusú korrupció is virágkorát élte.

Az eredendő korrupciós bűn azonban a spontán, majd 1992-től a centralizált privatizáció volt.

A régió országaiban a szocialista állami vagyon magánkézbe adása olyan mértékű és gyorsaságú vagyonátcsoportosítást eredményezett, amely a mai napig páratlan a világ gazdaságtörténetében. A privatizációs hullámból hazánk is jócskán kivette a részét, és ez az elkövetkező két évtizedre megalapozta az uralkodó oligarcha struktúrát. A privatizáció során az állami cégeket és ingatlanokat gyakran mélyen üzleti érték alatt vitték át gazdasági társaságokba volt cégvezetők, korábbi párttagok vagy a szocialista államigazgatás technokratái. Az Állami Vagyonügynökség zárt pályázatokon osztotta a vagyont, amely megszerzését olyan konstrukciók segítették, mint például az E-hitel, a 28-35%-os infláció idején 7% kamatra adott privatizációs hitel. Az 1990-es taxisblokád meghatározó figurája, Palotás János például 1992-ben 10 milliós saját tőkével 824 millió forinttért vásárolta meg a Pharmatrade 100%-os tulajdoni hányadát. Ehhez segítségére volt egy 550 milliós E-hitel és egy 260 milliós Postabank hitel. Palotás a céghez tartozó ingatlant később 1,2 milliárd forinttért adta el.

Schmitt Pál volt köztársasági elnök, Orbán Viktor és édesapja, Orbán Győző és Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke a labdarúgó Európa-bajnokság selejtező mérkőzésén a Groupama Arénában 2014. szeptember 7-én. Előttük Kósa Lajos, a Fidesz alelnöke és Polt Péter legfőbb ügyész – Fotó: Beliczay László / MTI

De említhetnénk Csányi Sándort is, aki az OTP vezetőjeként 1995-ben levezényelte a bank privatizációját, amelyben közben jelentős tulajdonrészt is szerzett. Gyurcsány Ferenc üzleti karrierje a KISZ legnagyobb vállalatának az Ezermester Úttörő és Ifjúsági Kereskedelmi Vállalat felszámolása körül indult be. Ebben az időszakban jelenik meg Simicska Lajos is színen, a Fidesz pénztárnokának és a 2010 utáni közpénzszivattyú-modell kidolgozójának a neve először az 1992-es pártszékház ügyben, majd a Mahir 1994-es privatizációját követő gyors tulajdonosváltásoknál merült fel. Puch László pedig, aki az ezredforduló utáni időszakban az MSZP nagy hatalmú gazdasági háttérembere volt, már a 80-as években az ÁFÉSZ élén majd később, Bóly és Vidéke Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet elnöki pozíciójából alapozta meg későbbi oligarcha karrierjét.

A versengő partikularizmus kora

A 2000-es évekre komoly vagyonokat felhalmozó oligarchák névsora még hosszan sorolható. Néhányan közülük, mint például Csányi, ténylegesen működő sikeres cégbirodalmat építettek, legtöbbjük azonban a privatizációval megszerzett vagyonát a későbbiekben járadékvadászként az állam megfejésével gyarapította. Így alakult ki hazánkban is a tipikus posztkommunista nagykorrupciós struktúra, az oligarchák által foglyul ejtett állam. Többen közülük a törvényhozás és közpolitikák kialakításával/manipulálásával és testre szabott pályázatok segítségével egész iparágakban kerültek meghatározó piaci pozícióba. Hatalmuk azonban nem tartott örökké.

Mivel üzleti sikerük kizárólag az állam újraelosztó mechanizmusaitól függött, egyfajta szimbiózis alakult kis egyes politikai pártok és az oligarchák között.

A rendszerváltást követő két évtized politikai váltógazdasága során mindig a hatalmon lévő párt holdudvarában tevékenykedő oligarchák tudták az állami pénzeket megcsapolni, miközben az ellenzékbe kerülő politikai erő „nagyvállalkozói” háttérbe szorultak. A legtöbb kommunista diktatúrából kifelé lábaló társdalomban megfigyelhető volt hasonló jelenség, amikor az oligarchák ádáz versenyt vívtak az állam megkaparintásáért. A szakirodalom ezt az időszakot versengő partikularizmusnak is nevezi (competitive particularism). Furcsa mód nálunk egyfajta élni és élni hagyni elv is érvényesült ekkoriban – ugye, mindenki emlékszik még a 70-30 százalékos kiegyezésre –, ugyanis a pikszisből aktuálisan kieső oligarchák vagyonukat nem veszítették el teljesen, vállalkozásaik az ellentétes színű kormány alatt is kaphattak állami megbízásokat, csupán a pénzfolyam mértéke apadt le a korábbi szinthez képest.

Niklai Ákos, a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetsége alelnöke, Vancsura Miklós, a Magyar Fürdőszövetség ügyvezető elnöke, Horváth Viktória, a Nemzetgazdasági Minisztérium turizmusért felelős helyettes államtitkára, Garancsi István, a Magyar Természetjáró Szövetség elnöke, Szabó Géza, a Falusi és Agroturizmus Országos Szövetsége általános alelnöke és Molnár B. Tamás, a Magyar Gasztronómiai Egyesület alapítója a jogszabályok előkészítésében való részvételről kötött stratégiai megállapodás ünnepélyes aláírásán a Nemzetgazdasági Minisztériumban 2013. november 9-én – Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

Az elmúlt évtized fideszes csúcsoligarchái, Mészáros, Garancsi, Tiborcz és Simicska nevével fémjelzett úgynevezett MGTS cégek például választásokon és kormányokon átívelve már 2000-es évektől kezdődően nyertek közbeszerzéseket, bár kétségtelen, hogy 2011 után hatalmas robbanás figyelhető meg a szerződések számában és cégek által elnyert milliárdok tekintetében.

Állami pénzszivattyú csúcsra járatva

Ezzel el is érkeztünk az utolsó fontosabb korrupciós időszakhoz, amely a Fidesz 2010-es választási győzelmével kezdődött és napjainkban is tart. A második Orbán-kormánynak már olyannyira szerves része a korrupció, hogy a jelenség teljes megértése átfogó rendszerelemzést igényel. Aki a témában igazán szeretne elmerülni, annak Magyar Bálint Maffiaállam köteteit ajánlom. Én itt most csak néhány főbb jellegzetességet emelek ki. Felütésként talán érdemes felidézni Lánczi Andrásnak, a Századvég Alapítvány elnökének elhíresült 2015-ös mondatát: „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája.”

A jelenlegi csúcskorrupció az európai uniós közpénzek és az állami erőforrások újraosztásán alapul.

Legfontosabb jellemzője, hogy itt már a politikai elit ejti foglyul államot, szemben a korábbi oligarcharendszerrel, amelyben a gazdasági szereplők domináltak. Természetesen az oligarchák nem tűntek el, hiszen továbbra is szükség van rájuk az állami pénzek kiszivattyúzásához, csupán a politika hatalom alá tagozódva, alárendelt szerepbe kényszerültek. Ma Magyarországon Orbán Viktor dönti el, hogy kiből lehet oligarcha. A felülről vezérelt kormányzati korrupció olyan mértéket öltött, hogy a magyar gazdaságban is szerkezeti változásokat eredményezett. Komplett szektorok kerültek politikai ellenőrzés alá ebben a stróman-oligarcha rendszerben. A jelenlegi rendszer stabilitását jelzi, hogy gyakorlatilag az összes gazdasági szereplő „

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, Becsó Zsolt, a térség fideszes országgyűlési képviselője, Marczinkó Zoltán István vállalati kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár, Mészáros Lőrinc, a Wamsler SE anyavállalata, az Opus Global Nyrt. többségi tulajdonosa és lánya, Mészáros Beatrix, az Opus Global Nyrt. igazgatóságának elnöke, valamint Finta Ferenc, a Wamsler SE vezérigazgatója a tűzhelyeket és kandallókat gyártó salgótarjáni cég új üzemcsarnokának alapkőletételén 2018. március 27-én. A kormány a nagyvállalati beruházási támogatási program keretében 1,8 milliárd forinttal segíti a Wamsler SE beruházását – Fotó: Komka Péter / MTI

A rendszer egy másik fontos jellegzetessége, hogy a Fidesz felszámolta az államhatalmi intézmények autonómiáját. Míg egy jól működő demokráciában a fékek és egyensúlyok és a független ellenőrző intézmények viszonylag hatékonyan lépnek fel a korrupció ellen, nálunk ezek a kontrollmechanizmusok teljesen ki lettek iktatva. Az egyik legfontosabb antikorrupciós intézmény, az ügyészség például szinte semmit nem tesz a politikai csúcskorrupció ellen. De említhetnénk az Állami Számvevőszéket is, amely papíron szintén egy fontos felügyeleti szerv, a gyakorlatban azonban az elmúlt évek nagy port kavart milliárdos botrányai, mint például a taotámogatások elosztása, a letelepedési kötvények ügye vagy a kamupártok finanszírozása, nem nagyon érték el a szervezet ingerküszöbét. Az ÁSZ által végzett kutatások is azt a hamis képet sugallják, mintha a korrupció megállna az állami bürokrácia alsóbb szintjein, a kishivatalnokok irodáiban.

Végül érdemes még megemlíteni a rendszer stabilitásának egy másik fontos elemét, a korrupt elithez lojális helyi szereplők, polgármesterek, önkormányzati vezetők, helyi vállalkozók jutalmazását és a renitensek megbüntetését. A Fidesz-kormány az intézményrendszert a legalsó szintekig átszövő patrónus-kliens struktúrákon keresztül tartja kontroll alatt a társadalom egyes csoportjait. Ezek sok szempontból hasonlítanak a korábban említett informális szívességi hálózatokhoz, azonban míg ez utóbbi alapvetően egyenlő szereplők horizontális cseréjére utal, a patrónus-kliens viszony egy hatalmilag egyenlőtlen kapcsolat, ahol az alárendelt fél lojalitásával, feltétlen szolgálatával viszonozza a neki juttatott állami erőforrásokat.

Itt tartunk most

Rövid kis történeti áttekintésből jól látszik, hogy a korrupció sokat változott a Kádár-korszak óta. Míg a 80-as években a hétköznapi emberek, elsősorban hálózat alapú kiskorrupciója volt a domináns korrupciós forma, a rendszerváltás utáni évekre a paletta kiszélesedett, és szinte minden korrupciós típus felfutóban volt. Közben a mezőnyből fokozatosan kiemelkedett az oligarchák által foglyul ejtett állam típusú korrupció, és egészen a második Orbán-kormányig meghatározóvá vált. 2010 után egy minőségi ugrással a korrupció bekerült a politikai intézményrendszer alapvető építő elemei közé, és jelenleg is fontos szerep jut neki tölt be az állam professzionálisan megszervezett kifosztásában. Itt tartunk most a történetben.