Hajdu Szabolcs: Az utánunk érkező generáció megszívta

Hajdu Szabolcs Balázs Béla-díjas magyar rendező volt ezen a héten Veiszer Alinda interjúsorozatában a beszélgetőtárs. A nagyon őszinte interjúban többek között arról beszél, milyen utat járt be a rendszerváltás után és bemutatja az akkori rendezőgeneráció helyzetét is.

Veiszer Alinda azzal kezd, hogy jó ideig úgy tűnt, mintha a rendező előtt kikövezett út lett volna, nagyfilmeket rendezett – aztán egyszer csak visszakerült a startvonalra és újra kell most definiálnia magát rendezőkén is, és a magánéletben is. Hajdu szerint ő akarta saját magának ezt:

„Úgy határoztam, hogy nem fogok ebben a szisztémában együttműködővé válni, az én elhatározásom volt, hogy 14 éve nem pályázom állami támogatásra. Azt éreztem, nem tudnék hitelesen megszólalni abban a felállásban.”

A rendszerváltás utáni rendezőgenerációból szinte senki nem találta meg azt a pozíciót a művésztársadalomban, amit kinézett. Mundruczó Kornél külföldön forgat, Török Ferenc Veiszer szerint eltűnt, Bodó Viktor pedig a színművészképzésbe vág bele a közeljövőben. Erre Hajdu hosszan reagál, elmeséli, hogy a rendszerváltás után ezek a rendezők elkezdték járni a saját útjukat, művészileg fejlődtek, majd 2002 után választás elé kerültek. Mint mondja,

„A sikereket tolerálta a rendszer, ami úgy nézett ki, hogy ha te csináltál egy nemzetközileg értelmezhető filmet, ami nemzetközi forgalomba került, akkor a következő filmedre kaptál pénzt bármire.”

A 2010-es választás után, éppen amikor ez a csúcson volt, és a magyar film ott volt minden fesztiválon, leállították a támogatásokat. Ha ez akkor nem történik meg, szerinte a dán filmmel egy szinten lennénk mostanra.

„Az utánunk érkező generáció megszívta, ”egy fecskék„ vannak csak, mint Reisz Gábor.”

A továbbiakban abba avatja be a nézőket, mivel kezdik egy új színházi munka előkészületeit. „Kiül elénk egy szereplő, aki akkor még nem szereplő, csak ember. Elkezdünk neveket adni, milyen név illene rá.” A név mélyen, kulturálisan begyökerezett dolog és mindig le kell mérni, hogy az illető az adott pillanatban mit jelent a többiek számára – mondja. Személyiségjegyeket is szoktak adni a karaktereknek, sőt mondatokat, reakciókat adnak a szájukba: „ez már a dráma lényege, mert a karakter írja saját magát”.

Az Ernelláék Farkaséknál című előadásnál például megtaláltak egy nyelvet és témát, amiről azt érezték, űrt tölt be: a magyar középosztály mindennapjai. Rá akartak fókuszálni a mindennapokra, mert így nagyon izgalmas témák nyílnak meg az apró hétköznapi hülyeségekben. A folytatásban, a Kálmán-napban kicsit másról akartak beszélni, de nem igazán ment. Ekkor jöttek rá, hogy az Ernelláék Farkaséknál című darabban nem beszélnek a párkapcsolatok elszakadás előtti stációjáról és arról, ami utána következik. Arról, hogy egy adott ponton elveszted az identitásodat, és arról, hogyan találsz új partnert magadnak ebben a korban.

„Az élet úgy hozta, hogy miközben én megírtam ezeket a darabokat, az élet két lépés távolságból követte mögöttem az eseményeket. Miközben befejeztem a trilógiát, egy húszéves házasság, egyben munkakapcsolat ért véget az életemben.”
A folytatásokat, a Kálmán-napot és az Egy százalék indiánt ezek után le kellett forgatni, amiről azt mondja, majdnem belehalt. A filmek főszereplője a (volt) felesége, Török-Illyés Orsolya volt, akivel együtt lettek híresek, ezért különösen nehéz volt a munka, majdnem feladta.

A kérdésre, hogy vajon meg tudta volna ilyen jól csinálni a filmet, ha nem éri személyesen is egy ilyen élmény, úgy reagál, hogy gyanútlanul mentek ebbe bele, és nem voltak mentálisan felkészülve rá. Nem az volt a cél, hogy pszichoterápiát csináljanak, hanem hogy a személyes indítás után távolodnak addig, amíg nem lesz elég univerzális a probléma, hogy sok mindenkire jellemző legyen.

A beszélgetést havidíjért cserébe ezen a linken lehet megnézni.