Spiritiszta szeánszon vettem részt a Müpában

Muszáj azzal kezdenem, hogy kifejezetten örültem, hogy idén Prokofjev köré szerveződött a BFZ és a Müpa maratonja. Prokofjev orosz zeneszerző, és lassan egy éve, hogy ez a mondat többlettartalommal bír. A háború hónapjai alatt rengeteg hírt kaptunk arról, hogy orosz szerzők művei (tök mindegy, hogy már réges-rég halottak) lekerültek zenekarok, operaházak műsoráról, lírájuk és prózájuk a könyvesboltokból, könyvtárakból. Megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy egyre többen érezni vélnek valami stichet minden körül, ami orosz. Nem tudom, önök hogy vannak vele, de a bojkott nekem inkább izgalmassá tette ezeket a műveket. Hol bújik meg a sátán Csajkovszkij domináns szeptimakkordjában? Kilóg-e a szigonya, vagy befér-e mögé teljesen?

Prokofjevet egyébként is nehezen lehetne bántani, mert saját gondolatai és a kortársak róla írt emlékei alapján egy szerethető vagány képe rajzolódik ki. Tehetsége révén lubickolhatott az első világháború előtti és utáni Európa, a tengerentúl kulturális közegében, tanulhatott kudarcaiból, megélhette sikereit és terebélyesedhetett, mint egy egyre többet termő, egyre erősebb tölgy, hogy aztán jöjjön Sztálin a láncfűrésszel. Egy napon haltak meg a generalisszimusszal, így bőven kijutott neki a tébolyból, a mai ésszel fel sem fogható, beteg diktatúrából.

Már csak azért is hiba lenne egy mozdulattal organikus latténkban feloldani a korszak orosz zenéjét, mert kifejezetten haladó és nagyon izgalmas vonulat volt. A maga korában nemhogy felvette a versenyt a francia vagy a német zenével, de bizonyos értelemben meg is haladta őket. Erre is hozott példát a maraton koncertkínálata, ami nyilván alkalmatlan a szerző összes művének bemutatására, de nagyon jó keresztmetszetet adott. Várakozással teljes izgalommal érkeztem a Müpába, előzetes terveimben öt koncert meghallgatása szerepelt, két kamarakoncert és három nagyzenekari. Végül hat lett, mert egy kedves meghívás révén beülhettem a Péter és a farkasra is, egy robotkamera árnyékába.

Változz matiné!

Na, ez utóbbit ismertem, talán a legtöbbet játszott darabja Prokofjevnek (op. 67.). Számtalan lemezfelvétel létezik belőle, nagy zenekarok is felvették, nagy színészek narrációjával. Igen, mert ez egy mese, hangjáték, ahol a történetet prózában halljuk, majd a cselekmény megtörténik zenei formában is, briliáns hangszerelésben.

A sztori természetesen nem bonyolult (figyelem, spoilerveszély!). Péter és nagyapja az erdőszélen lakik. Egy nap Péter és cimborája, a kismadár a közeli tóhoz kirándul, majd rövidesen megérkezik egy kiskacsa is, hogy ússzon egyet. Nagyapó visszaparancsolja Pétert, mert az erdőben veszélyes farkasok is élnek. Péter elmondja, hogy ő ugyan nem fél. Nos, több se kell a szőrös ordasnak, bekapja a kiskacsát és már a fa felé tekinget, ahol a kismadár és a macska héderezik. Péter megkéri a kismadarat, hogy terelje el a farkas figyelmét, miközben ő a kerítésen túlnyúló ágról egy lasszóval fogságba ejti a ragadozót. A késve érkező vadászok lőnek ugyan párat, hogy az ütős hangszereket is meg lehessen mutatni a hallgatóknak, de különösebb dolguk már nincs. Állatkertbe viszik a farkast, változatos diétájára fittyet hányva.

A zenekart, kiváló fúvósokkal kiegészülve, a Budapesti Vonósok alkották, a narrátor Lakatos György volt. Az előadást a nézők soraiból a színpadra hívott gyerekek és egy igazi nagypapa bábozták el Lakatos György egyszerű instrukcióinak megfelelően. Mindig varázslatos átélni, hogy a zene mennyire a zsigereinkre hat, a ritmus, a hanghatások képesek azt az azonnali reakciót kiváltani, amitől egy kislány madárka, három vagány kissrác pedig vadász lesz. Olcsó poén, de leírom: ezzel a maraton számomra mesésen indult.

Így azonban lett két órám a Müpa tereiben, megnéztem a kiállítást, ittam egy egészen kitűnő kávét, és gyors körkérdést intéztem a gyülekezőkhöz. Ki miért jött el és meddig marad? Hány koncertet tervez meghallgatni, és miért pont azokat?
A nem reprezentatív kutatásom azt az eredményt hozta, hogy jellegzetesen két hangverseny az, amennyit a legtöbben ideálisnak tartanak. Voltak olyanok is, akik kifejezetten a filmvetítésekre jöttek (Prokofjev nagyszerű zenéket szerzett filmekhez és balettekhez is), mert ritkán láthatók vetítésen és nyilván más hatást keltenek így, mint egy otthoni szuperfelbontású tévén, ne adj’ isten laptopon. Többen kifejezetten a kamarakoncertekre voltak kíváncsiak, mások csak az éves maratonok alkalmával jönnek el a Müpába. Kétségtelen, hogy az átlagos jegyárakhoz képest olcsóbban juthattunk be egy-egy hangversenyre.

A kedvencem az a három nő volt, akik már első ránézésre is profi hallgatócsoportot alkottak. Nem is tévedtem, rutinos maratonlátogatók voltak ők. A kétkoncertes technikára voksoltak, illetve behozták azt a szempontot, hogy délután is remek koncertek vannak, így még világosban indulnak haza. Bölcs meglátás. Nem volt kedvem elrontani a hangulatot azzal, hogy megpróbálom lefényképezni őket, így most, kérem, elégedjenek meg egy rajzzal:

Kis koncertek nagy pillanatai

Közben befutott a kísérőm is, és indultunk az első kamarakoncertre, a Müpa Fesztivál Színház nevű termébe, amihez eddig még nem volt szerencsém. Nem keltett csalódást, adófizetői pénzt jobban elkölteni csak fekete öves közbeszerzők tudnak. A koncert első felét Szabó Ildikó csellóművész és Lajkó István játéka adta. Prokofjev zsenijének szép példája a Ballada csellóra és zongorára (op. 15.). Noha egészen korai mű, és magán viseli a kortársak hatásait is, jellemző arra a hangra, ami konzekvensen végigfut az életmű egészén. A váratlan fordulatok, számos poén az első hangtól az utolsóig érdekessé teszik a művet.

Szabó Ildikó csellóművész itthon ritkábban, Németországban és a világ más részein gyakrabban hallható, ezért kifejezetten vártam, hogy élőben hallgathassam a játékát. A több ösztöndíjjal kitüntetett csellista tudása nem is okozott csalódást, bármire képes a hangszerével. Igaz, számos résznél a zongora jóval erőteljesebb volt a kelleténél, és nem csak ott, ahol az ő szólama került előtérbe. Nem éreztük azt az érzékeny szinergiát, amit a koncert második felében, a D-dúr, fuvolára és zongorára írt szonátában a Pivon–Mali-kettőstől. Ez már csak azért is szembeötlő volt, mert a ballada után egy szólódarab, a cisz-moll szonáta következett, minden hangot a csellóra bízva. A 134-es opusszámot viselő alkotás torzó maradt, Prokofjev kései kompozíciója.

Szabó Ildikó minden színt megmutatott, minden formát megjelenített, ami a műben volt. Viszont nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy valami akadályozta abban, hogy teljesen átadja magát a műnek. Ismerjük az érzést, amikor igazán szeretnénk koncentrálni, de valami makacsul ott motoszkál a fejünkben, megnehezítve azt, hogy teljes egészében feloldódjunk abban, amit éppen csinálunk. A záróhang egy vonójában négyféle szín és érzés volt, minden megvan, amit egy szólistában csodálni lehet, most talán csak a pillanat hiányzott.

A koncert második felét az opus 94-es, D-dúr szonáta adta, amit fuvolán Pivon Gabriella, zongorán Mali Emese adott elő. Ékes példája volt ez annak, hogy a maratonon nemcsak a nagyteremben élhetünk át nagy pillanatokat, hanem a kamarakoncerteken is. Szerintem úgy általában nem jellemzők Prokofjevre a pihenősebb, alibidarabok, itt minden ütem él. Ebben a szonátában több ötlet, humor, kedvesség és főleg játszani való van, mint egyes fuvolaversenyekben. Nem nagyon van időnk egy hosszan zengő harmóniában gyönyörködni. Nagy és szép volt tehát a feladat, nem kis művészi teljesítmény a duónak, de nagyszerűen sikerült. Határozottan szép zongorahangot, érzékenységet és együttjátékot élvezhettünk.

Mester és tanítványa

A következő koncertet is nagyon vártam, de az csak négy órakor kezdődött, a reggeli pogácsa és kefir pedig addigra elfogyott a szervezetemből. Így elköltöttük mennyiségben szerény, árban arcpirító ebédünket, ami egy céklás tonhalkrémmel töltött szendvics volt, illetve ittam egy egészen kitűnő kávét, mindezt a Ludwig büféjében.

Lehetőségem adódott a koncertje előtt beszélni pár mondatot Pusker Júliával. Ő az éppen a koncerttermekbe berobbant generáció figyelemre méltó képviselője. Nevével először Pauk György hegedűművész önéletrajzi könyvében találkoztam a tanítványok között, majd pár héttel ezelőtt a Bartók Rádió közvetítette egy zeneakadémiai koncertjét, amelyen Britten hegedűversenyét adta elő. Abba kellett hagynom mindent, amit éppen akkor csináltam, annyira magával ragadott az előadás. Pár szavas interjút kértem tőle, kifejezetten a majd elhangzó mű, az Öt melódia hegedűre és zongorára (op. 35bis.) kapcsán.

A darab létezéséről a Pauk-könyvből tudok. Az öt melódia eredetileg énekhangra írt szólamát később írta át hegedűre Prokofjev. Mindenesetre az öt melódiából az utolsót Szigeti Józsefnek ajánlotta. Szigeti élettörténete megér majd egy külön cikket, a lényeg az, hogy a Böhm–Hubay-iskola egyik leghíresebb művésze volt, Amerikában futott be karriert, és számtalan lemezfelvétellel és ősbemutatóval büszkélkedhet. Pauk még találkozott Szigetivel, és ő ajánlotta figyelmébe ezt a Prokofjev-darabot. A könyvben látható egy kézzel írt üzenet, egy előadási javaslattal. Pauk sokat játszotta is az elragadóan szép kompozíciót, nem meglepő, hogy tanítványa, Pusker Júlia is repertoárjára vette. Ez az átörökítési folyamat érdekelt elsősorban, és Pusker megmutatta a kottát, amiből megtanulta. A fénymásolat jobb sarkában látható a ceruzás felirat: György Pauk 1962. Az eredeti ujjrendek pedig itt-ott átírva.

Megkérdeztem, hogy egy ilyen esetben mennyire ragaszkodik a mester az általa leírtakhoz. „A legvégsőkig – hangzott a válasz. – De egy megfelelően alátámasztott érvvel meg lehetett azért győzni” – tette hozzá mosolyogva. Talán ez a magyar hegedűiskola esszenciája, hogy az egyéni előadásmód nem a technikai megoldások egyediségéből adódik, hanem a zenei gondolatból, amit a hegedűs a műhöz hozzátesz.

Szigeti és Pauk Öt melódiáját ismertem a Spotifyról, így meghallgatva a Pusker–Dani-kettős muzsikálását az a meleg boldogság töltött el, hogy hallható az a folyamatosság, ami a magyar hegedűtradíciót jelenti. Aminek a továbbéltetéséért meg kell tennünk mindent, nemcsak a Zeneakadémián, hanem már az alapfokú művészeti iskolákban is. Csodálatos, igazán lírai előadás volt. Értékes kamarazene, ráadásul olyan művészekkel, akik teljességéhez a színpad kell, ott válnak egésszé.

A duót a Fesztiválzenekar muzsikusai követték. Prokofjev II. (F-dúr) vonósnégyesét (op. 92.) Iván Tímea, Molnár Noémi (hegedű), Juhász Barna (brácsa), Szabó Péter (cselló) adták elő. A meglehetősen nagy és színes kvartettirodalomban könnyű egy darabnak elsüllyednie még akkor is, ha olyan remek, mint ez. Megkockáztatom, hogy aki ismerkedne a modern kamaradarabokkal, megtenné első, bátortalan hallgatózásait, és nyitott a szokatlanra, az tegyen ezzel egy próbát. Szép nagy palettát készített maga mellé Prokofjev, ami a zenei eszközöket illeti, van ebben a zenében, kérem, minden, amire szabadon lehet asszociálni, kidurranó kerékpárgumitól a kifinomult francia aprósüteményekig, dadogó meteorológus és libbenő függöny, bármi. Szokás Prokofjevet a képfestő erejével dicsérni, és ezt abszolút igaznak érzem.

A fesztiválzenekar-jelenségről még szó lesz ebben a hosszú beszámolóban, de most is kikívánkozik belőlem, hogy mitől különleges ez a nagy család. Végignézve a szezonjuk programjait, azt hiszem, tökéletesen érthető lenne, ha a nagyzenekari koncertjeik mellett nem vállalnának mást. Azon a színvonalon, ahogy megszólalnak, lehet azt mondani, hogy ehhez annyi gyakorlás kell, hogy nem fér bele. Mégsem ez a helyzet, hanem a zenekarból felállt négy muzsikus, és olyan kamaraprodukciót adott, ami fenntartások nélkül hozta a maraton egészére jellemző színvonalat. Mámorító érzés lehet, hogy kvázi bármihez foghatnak, abból minőség lesz.

Nem tudom, éppen mennyi a működő vonósnégyesek száma az országban, de a következő maratonokon én szívesen hallanék olyan együttest, ami elsősorban kamarazenél, azt nem valami mellett csinálja, hanem ebben teljesedett ki. Egy formációt, aminek lételeme ez a zenei műfaj. Hadd csillogjanak ők is.

A zsonglőr és a vagányok

Az öt órakor kezdődő koncertig épp csak annyi időm volt, hogy igyak egy egészen kitűnő kávét, és már ültünk is be a nagyterembe, ahol Kelemen Barnabást és a Budafoki Dohnányi Zenekart vártuk, hogy meghallgassuk az I. hegedűversenyt (op. 19.), majd a Kizsé hadnagy szvitet (op. 60.). Prokofjev első hegedűversenyével élő formában tavaly találkoztam, amikor a Bartók Tavasz keretében Miskolcra jött Maxim Vengerov, és a Pannon Filharmonikusok értő kísérete mellett eljátszotta nekünk.

Vengerov tagadhatatlan óriása korunknak, élő legenda. Az idézett fellépésére viszont nem tudok másképp emlékezni, mint rossz értelemben vett vidéki haknira. Ezt a hegedűversenyt a már említett Szigeti József mutatta be a londoni közönségnek 1924-ben. A másnap megjelent kritika címe ez volt: „Egy paraszttanya hangzavara a Queen’s Hallban”. Amerikában sem indult könnyen a mű élete, ott nemes egyszerűséggel „zenei fafűrészelés”-ről írtak a lapok. Szigeti nem adta fel, a világ számos pontján játszotta, és beérett a siker. Vártam tehát, hogy miskolci élményemet is felülírja valami szép, amire kicserélhetem magamban.

Prokofjev hegedűversenye nekem a tavaszban pattanó energiákat jelenti, a természet nyerseségét, de finomságait is. Ott van benne a suttogó, lebegő varázslat kísérőzenéje éppúgy, mint a külvárosi kerthelyiség kavicsán, a prímás préselve játszott, vastag húrjairól leguruló röfögés is. Ezt a művet sem lehet koncepció nélkül játszani, kell mögé nagyon az előadó, a vagány, aki mindenre tud még egy tromfot. Kelemen Barnabás ilyen. Ő egyre inkább megkerülhetetlen figurája a magyar zenei életnek, több vasat tart egyszerre a tűzben, de elvitathatatlan, hogy kiváló hegedűs és szólista.

Mindez persze csak egy olyan zenekar élén valósulhat meg, mint amilyen a Hollerung Gábor által vezetett Budafoki Dohnányi Zenekar. A jelen pillanatban is éppen átalakuló magyar klasszikus zenei életben a jövőt minden zenekar egy kicsit más irányban keresi. A BDZ-nél ez nem kincstári óvatossággal történik, hanem úgy, hogy az általuk szervezett programok ismertetőit általában kétszer és alaposan kell elolvasni, mert valóban egyedi ötleteik vannak. Talán nincs az országban náluk rugalmasabb zenekar, elég a Virtuózok című tévéshow által támasztott elvárásokra gondolni, amiket pókerarccal, vérprofin teljesítenek immár évek óta. A szemem nem rebbent, amikor újévi koncertjükön hangszerként felbukkant egy fehér műanyag vödör, és abszolút lemezérett hangon szólalt meg. Az elképesztően széles repertoár miatt minden hangszerelési megoldással többször is találkoztak már, minden irányban feszegetik a saját határaikat.

Ezért lehet az, hogy a hegedűverseny is úgy szólalt meg, mintha háromhetes edzőtáborból frissen érkeztek volna vissza Kelemennel, pedig valószínűleg csak egy-két próbájuk volt közösen. A concerto után Hollerung Gábor pár plasztikus mondatban mondta el mindazt, amit a Kizsé hadnagy szvitről tudni érdemes, majd a zenekar lépett a szólista helyébe, ezt az átalakulást pedig azonnal hallani is lehetett. A szvit filmzene, eredetileg A cár aludni kíván című filmhez készült, de Prokofjev nem volt elragadtatva a végeredménytől. Az akkor rendelkezésre álló technikával elég gyatra minőségben tudták csak felvenni a zenét. Hogy ne legyen az enyészeté, a komponista egy öttételes szvitet írt belőle, hogy a filmtől független életet élhessen. Csak egyetérteni tudok Hollerung mesterrel, aki sajnálattal említette, hogy a mű meglehetősen ritkán hangzik el. Valóban a koncertműsorokon lenne a helye.

Jellemzően fiatalok ülnek a zenekar szólamaiban, én nagyon remélem, hogy sokáig együtt marad a gárda ebben a formában, és jó pár koncertjükre eljuthatok még. Egészen egyedi, csak önmagukra hasonlító megszólalásuk van, ennél jobb védjegy egy zenekarnak nem kell. Kreatív energiákban sincs hiány, érdemes a zenekar híreit figyelemmel kísérni.

A Szigeti-vonal lezárása után terveztem magamnak egy óra pihenőt, hogy végre ihassak egy egészen kitűnő kávét és egy kicsit szusszanjak ennyi hang után. Ez volt az első maratonom, soha ennyi koncerten nem voltam még egy nap, nem tudtam megtippelni, hogy fogom érezni magam. A mai eszemmel már beülnék a hatórai kamarakoncertre is, ahol Báll Dávid és a BFZ muzsikusai adták elő többek között a Nyitány héber témákra (op. 34.) című darabot. Szerencse, hogy a Bartók Rádió élőben közvetítette az egész maratont, így február 4-hez képest hatvan napig a műsortárból visszahallgathatók a koncertek. Sok dicsérni való nincs a közmédiában, de legalább ez a lehetőség enyhíti azt a tompa fájdalmat, amit egy-egy hírblokk után érezhet az ember.

A kamarakoncertet tehát kihagytam, ahogy a nap folyamán a győrieket és a MÁV szimfonikusokat is, ami nagy kár, hiszen, mint utólag értesültem, nagyszerű hangversenyek voltak azok is. Utóbbi zenekart egy kiváló fiatal karmester, Farkas Róbert dirigálja. Generációváltás zajlik a magyar zenében, és nem az állóvíz kavarodik fel, hanem inkább mozgásba lendül anélkül, hogy tisztaságából veszítene. Talán kijelenthető, hogy sok együttes a túlélést, sőt a jövőjét köszönheti egy-egy agilis, tetterős fiatalnak. Hogy mit a jelentősége ennek Demeter Szilárd-i értelemben, arra a cikk végén visszatérek.

Rodeó és a túl kicsi jelmez

Akit még feltétlenül látni akartam aznap, az Balog József volt. A Liszt-díjas zongoraművész koncertjei mindig élményszámba mennek, nagyon sajátos viszonya van a zenével. Egy önazonos, sejtszintű azonosság, ami minden, a billentyűk mögött eltöltött pillanatát különlegessé teszi. Nem biztos, hogy ez a Prokofjev-darab alkalmas volt arra, hogy mindez teljes valójában átjöjjön, de ez nem a zongorista hibája. Az I. (Desz-dúr) zongoraverseny annyira elegáns, mint egy kirakatba zúzott tégla. Prokofjev duzzadó öntudattal köszönt be az orosz zenei szcénába, és valljuk be, ez egy erős kijelentő mondat az önéletrajz legelején – Prokofjev ugyanis ezt játszotta a saját diplomakoncertjén valami klasszikus darab helyett, és díjat kapott érte.

Nyers rodeó ez, másképp nem is lehet játszani, és Balog végig a nyeregben maradt, sőt a lasszót is megpörgette a feje fölött. Nem tudom, ha több művet is játszania kellett volna, nem csak ezt, akkor takarékosabban bánt volna-e az energiáival, de tulajdonképpen mindegy. A zongora bírta, minket végig fogott a biztonsági öv, és jólesett az esti robogás. Három tétel de attacca, azaz egyben játszandó, tizenöt perc az egész.

A versenyműben közreműködő Pannon Filharmonikusokban sem keletkezett kár, a betétlapokat végül nem firkáltuk össze. A koncert második felében az I. (D-dúr) szimfónia következett, Vass András vezényletével. A magyar zenei életre tagadhatatlanul jellemző a budapesti dominancia, ezt kevés vidéki (szívből utálom ezt a szót) együttes tudja ellensúlyozni, ennek a klubnak a prominens tagja a pécsi zenekar.

De milyen ez az első szimfónia? Nos, korombeliek és nálam fiatalabbak arra a kérdésre, hogy miért nem hallgatnak klasszikus zenét, gyakran azt a választ adják, hogy unalmas. Tény, hogy a popzenére jellemző három-, négyperces dalok általában verzéből és refrénből állnak, egy „kiállással” (ha célunk a tánc) vagy egy gitárszólóval (ha célunk a headbangelés). Ehhez képest valóban monotonnak, unalmasnak hat, amikor egy zeneszerző egy melódiát minden irányból és nézetből megvizsgál, bemutat. Kísérletezik azzal, hogy egy apró változtatás, diszharmónia, disszonancia mit változtat az érzeten, hogy gyengíti vagy erősíti a kompozícióban már elhangzottakat, vagy éppen készíti elő mindazt, ami következik.

Hát, Prokofjev nem ilyen. Így a nap vége felé, a citált műveket meghallgatva nem olyan alkotó képe dereng fel, aki hosszú-hosszú ideig töpreng öt ütem felett, számtalan variáció között hezitál, majd inkább ír egy újabbat, miközben hónapok, évek telnek el. Mintha indulatból komponálna, egy kifogyhatatlan lángelme örök zakatolása ez az életmű, aminek nyilván vannak hullámhegyei és -völgyei, de üresjáratai alig. Prokofjev első szimfóniáját a „klasszikus” melléknévvel látta el, igyekezett a mozarti és haydni értékekre reflektálni a huszadik századi zenekari eszközkészlettel, az addig felhalmozott tudással. Szép kísérlet, de ilyen az, amikor a hányavetin összeszegelt zsalut itt-ott kinyomja a C16-os beton, értjük, mi volt a koncepció, de végül más jött ki belőle. Mégis, ez a szimfónia Prokofjev egyik legnépszerűbb műve, korosztálytól függetlenül élvezetes. Noha nem ezt fogja feldobni Prokofjevre egyik zenehallgató app sem az első helyen, egy próbát abszolút megér, nem fognak csalódni.

Ahogy én sem csalódtam a Pannon Filharmonikusokban ezúttal sem. Ez sem az a zene, ami elvisel akár egy csekély mérvű punnyadást is a stimmeken belül. Itt folyamatosan rakni kell nyélen, precízen, mint a svájci óra. Ráadásul vidéki (megint leírtam, a fenébe) zenekarhoz képest a pécsiek létszámban sem szűkölködnek, azaz nagyobb apparátussal hozzák a pontos megszólalást, ami Prokofjevnél sokszor detonációszerű tuttikat is jelent. Szóval nincs mese, én még nem jártam Pécsen a Kodály Központban, de ideje lesz meghallgatni őket természetes élőhelyükön is. Ráadásul állítólag hangzásban a Müpánál is jobb a terem. (A június 8-i Gliere hárfaverseny igazi csemegének ígérkezik, ráadásul akkor a főtéren már a diszkrét fröccsözéshez is megfelelő a klíma. Jöjjenek önök is!)

A legnagyobb meglepődésemre még ekkor, nyolc óra után pár perccel sem éreztem magam fáradtnak. Egy egészen kitűnő kávé elfogyasztása közben észrevettem, hogy az eddig sem üres közösségi terek kezdik elérni a maximális telítettséget. Persze a Müpa hatalmas, itt tumultus sosincs, de kezdtük hozni a telt házas koncertek előtt-után tapasztalható zsongást. A levegőben érezhető elektromosság elérte a maximumot, lassan következett a nap záróeseménye: a Fesztiválzenekar koncertje.

A desszertnek hagytál elég helyet, kisfiam?

Jól hangzik, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar a világ tíz legjobb zenekara között van, és három Gramophone-díjat is nyert, de szerintem ennél sokkal fontosabb az, hogy a Müpa tereiben érezni lehet azt, ha aznap a Fesztiválzenekar koncertje lesz, zajlik vagy hangzott el. A zenekarnak és Fischer Ivánnak rajongói vannak, a bérleteseiket a mindennapokban is összeköti egy láthatatlan szál. Ez az aura, az egymáshoz tartozás szorosabb vagy lazább köteléke az alapja annak, hogy ez a zenekar ilyen teljesítményre képes.

A Prokofjev-maraton zárószáma valódi erődemonstráció volt. Az első taktusból felismerhető a zenekar. Hozzáteszem, ekkora apparátussal még nem hallottam őket. Illetve még nem éltem át koncertteremben azt az élményt, hogy a hangerő már-már sok. Ezek erősítetlen hangszerek, nem? Illetve az ember ül a halványzöld plüssön, tehát nem mehetünk arrébb a hangfaltól, a pogózók mögé. Nyilván nem az egész koncert alatt éreztem ezt, de volt pár pillanat, amikor azt éreztem a fülemben, amit utoljára rockkoncerten.

A műsoron a Hamupipőke-szvitek tételei sorakoztak, keretes szerkezetbe vonva az egész napot – mesével indult és úgy is lett vége. A mű keletkezésének körülményei viszont korántsem mesések. A második világháború emberpusztító, lélekdaráló évei alatt komponálta Prokofjev mint balettzenét, ebből írt később három szvitet. Éppen a Háború és béke alapján születő operáján dolgozott, amikor időt szakított a tündérmesére. Semmi meglepő nincs abban, hogy a világ borzalmai elől egy alternatív valóságba menekülünk. Isteni tehetség kell azonban ahhoz, hogy egy ilyen világot teremteni tudjunk magunknak. Prokofjevnek sikerült, hangokból épített egy tapintható világot, aprólékosan kidolgozva a díszletet, a jelmezeket, mindent, még a szereplői ruhájának színeit is látjuk, hogy milyen anyagból varrták őket. A történet pedig egy másodpercre sem ül le, folytonosan mozog, legyen az lírai sodródás vagy a legdurvább akciófilmzenéket is lepipáló Éjfél-tétel. Best of Prokofjev? Nem szükséges mindent felmatricázni.

A koncerten nem hangzott el az egész szvit, sőt a válogatott tételek is két különbözőből származtak, de nem hiszem, hogy bárki hiányérzettől gyötrődve ment volna haza. A tételek közt Fisher Iván összekötő kommentárjait hallgattuk magyar és angol nyelven. Egyre többször kelléke a karmesteri pultnak egy mikrofon, és Fischer nem fél használni. Természetesen nem előre megírt és begyakorolt szövegben mondta el, mi fog épp követezni, és saját mondatait azonnal angolra is fordította. Én kérek elnézést a kemény magtól, de nálam az angol humorra hangolt rekeszizom-csoportot sikerült átmozgatni. Azt, hogy mennyire nem az összeszorított szájjal a retiküljükbe kapaszkodó, naftalinszagú sznobok szeánsza volt ez az este, az is bizonyítja, hogy egy tétel záróhangját egy energikus lapozás jelentette a karmester részéről.

Olyan volt a Fesztiválzenekar koncertje, mint amikor egy igazi, veretős lagzi után Editke néni vesz egy malomkeréknyi tányért, és minden süteményből rak rá pár szeletet. A legjobb falatok legyenek az utolsó élmény, amit magatokkal visztek, gyerekek. Remélem, jól éreztétek magatokat, vigyázzatok hazafelé, anyukádat puszilom, a cipzárt húzd fel, sapka-sál! Így telt el nekem az idei maraton, hazafelé a villamoson azon gondolkodtam, hogy nekünk, magyaroknak mégis kell ennyi zenekar. Ennyi jó zenekar, sőt még több. Mi lenne, ha kimondanánk: ez is hungarikum. Európát és a világot nemcsak akkumulátorral tudjuk ellátni, hanem klasszikus zenével is. Nemcsak turisták jönnének (jellemzően főszezonon kívül), de talán megtartó ereje is lenne. Egyre több kalandvágy kell az itthon maradáshoz, hangversenybérlettel talán kevesebb is elég.