Sorozatgyilkos-bingónak jó, thrillernek nagyon nem

Kijönnek klassz dolgok abból, ha egy boncmester áll neki pszichokrimit írni, csak a jó regény nincs feltétlenül ezek között a klassz dolgok között. A Mészáros és az Ökörszemmel sem jött össze ez Alaina Urquhartnak, aki másodállásban a Morbid nevű, népszerű bűnügyi podcast egyik házigazdája, diplomája van büntetőjogból, pszichológiából és biológiából, írónak viszont nem író, vagy legalábbis nem jó, még akkor sem, ha nyilvánvalóan felkészült, mint egy kínainyelv-vizsgára, a regényírásra.

Pont ez a felkészültség lett egyébként a könyv legnagyobb hibája – ki akar olyan regényt olvasni, amit előre legyártott, zacskózott, sorszámozott alkatrészekből raktak össze? Mintha valaki egy IKEA-bútor összeszerelési útmutatója alapján próbált volna felépíteni egy könyvet. Értem én, hogy valószínűleg bátorítják az írótanoncokat arra, hogy filmszerűen, pásztázó kamerát utánozva villantsanak fel helyzeteket és képeket, de a könyv harmadánál már úgy éreztem, hogy ha még egy kopogó cipőről és néma elsuhanásról kell olvasnom, lepedőstül felrúgom a fotelom mellett álló ruhaszárító állványt.

Ennél elemibb probléma, hogy a cselekmény papírízű és elemeiben ezerszer látott. Ha csak annyit mondok, hogy A bárányok hallgatnak találkozik Robert Hansennel, aki egy közepesen hírhedt valódi sorozatgyilkos volt Alaszkában, abban lényegében minden benne van. Ezeket az ihletforrásokat egyébként nyíltan kezeli a szöveg, nem ezzel van a gond, A bárányok hallgatnak konkrétan említve is felbukkan a könyvben, a fülszövegben pedig Urquhart Clarice Starlingot olyasvalakiként emlegeti, akivel jó barátnők lennének. És valószínűleg az sem véletlen, hogy a címben Butcher, azaz Mészáros szerepel, Robert Hansen ragadványneve pedig The Butcher Baker, azaz „A mészáros pék” volt.

Szóval nem koppintásról van szó, de nem is valamiféle posztmodern szövegközi játékról, az utóbbihoz egészen egyszerűen sajnos túl lapos, tartalmatlan A Mészáros és az Ökörszem. Legalábbis ami a sztorit és a karaktereket illeti. A gyilkos, Jeremy, egyetlen eredetibb tulajdonsága a piperkőcsége, de ezt is már megcsinálta egyszer Bret Easton Ellis – jobban – az Amerikai psychóban, ami önmagában persze megint nem lenne baj, csak

Jeremy nem igazán jól jön ki abból, ha Patrick Bateman jut eszünkbe róla, mert míg Bateman tulajdonságnélkülisége a lényeg része volt, ő egyszerűen csak azért üres, mert senki nem találta ki rendesen.

Mindenki jobban járt volna, ha Urquhart csak úgy – regényszerű körítés nélkül – mesél egy könyvben arról, amit boncmesterként megtanult a halottakról. Neki elhiszem, hogy nemcsak nagyon plasztikusan, hanem hitelesen is írja le a halál szagát („először olyan, mintha romlott hagyma szagát érezné az ember…”), vagy hogy milyen egy halott szeme (és itt szándékosan nem írok tekintetet). Ő el tudja mondani, miért és hogyan okoznak borzalmas kínhalált a gyomorsebek, vagy hogy a boncteremben hétköznapi baleset belenyúlni véletlenül egy injekciós tűbe, amely az áldozatnál volt.

Ezek mellett simán helyet kaphatott volna az a pár – egyébként érdekes – gondolat is, ami megfogalmazódott a fejében, amióta évek óta bűnügyekkel kel és fekszik. Például hogy a markáns vonású arcokhoz való vonzódásunk, „saját preferenciáink brutalitásban gyökeredző génállományra utalnak”. Mert ezekben nagyon jó.

Mindkét dolog olyasmi, ami miatt olyasvalakinek is érdemes a kezébe vennie A Mészáros és az Ökörszemet, aki – hozzám hasonlóan – nyolc bűnügyi podcastot tart folyamatosan a lejátszási listáján, hetente néz új true crime dokumentumfilmeket a Netflixen, és álmából felkeltve felsorol tíz híres megoldatlan bűnügyet és tizenöt sorozatgyilkost.

Ráadásul ez az olvasótípus elszórakoztathatja magát olvasás közben egy házi gyártású sorozatgyilkos-bingóval is, vagy a karácsonyi szezonban, amikor úgyis ráfér az emberre, ihatunk egy felest mindannyiszor, amikor név szerint említik vagy egyértelműen megidézik (mondjuk, a csálé mosollyal Ted Bundyt) a tizenötös lista valamelyik szereplőjét.

Arra viszont nem árt felkészülni, hogy ha az olvasó történetesen olyasvalaki, aki maga is otthonosan mozog abban az amerikai true crime világban, amelynek Urquhart ismert figurája a Morbiddal, akkor nem létezik, hogy ne húzza fel magát azon a csúnya félrefordításon, aminek nyomán a The Most Dangerous Game című szöveg A legveszélyesebb játszma címen szerepel a könyvben. A legtöbb valamirevaló önjelölt true crime-szakértő tudja, hogy itt egyértelműen Richard Connell 1924-es novellájáról van szó, és a game itt nem játszma, hanem elejthető vad értelemben szerepel, a történet ugyanis – akár A Mészáros és az Ökörszem – egy emberre vadászó gyilkosról szól. A novella amúgy a Zodiákus gyilkos radarján is ott volt, részben általa is lett igazán közismert ezekben a körökben, miután a Zodiákus az egyik rejtvényében utalást tett rá:

„Szeretek embereket ölni, mert olyan jó mulatság, jobb mulatság, mint vadakat ölni az erdőben, mert az ember a legveszélyesebb állat mind közül.”

Urquhart könyve talán leginkább azoknak való, akik nem fújják még kívülről az összes sorozatgyilkosos morbid tényt, mint például hogy hogyan buktatta le az ostoba önhittsége az egyik legrettegettebb szörnyet; azoknak, akiket érdekelnek a sorozatgyilkosok, a hírhedt ügyek, de mind ez idáig nem igazán ásták bele magukat a témába.

Alaina Urquhart: A Mészáros és az Ökörszem
Fordította: Beke Zsolt
21. Század Kiadó
4990 forint