Egy könyv, amit kétszer kell elolvasni, hogy lejuss a mélyére

Négyszáz oldalas nagyregény – nem is annyira a terjedelme, hanem a szinte felfoghatatlan intenzitása miatt nagy. Géczi János egyfelől folytatta a néhány évvel ezelőtti A tenyérjós című könyvét, de közben, másfelől megteremtette egy új történet kereteit, és meg is töltötte azt a keretet úgy, hogy az önmagában, „előzménytörténet” nélkül is megállja a helyét.

A Judith, avagy a baltás gyilkos felesége olyan könyv, amit nem lehet, vagyis inkább nem szabad letenni. Teljes mértékben megköveteli az ember figyelmét. Kisajátít. Nem lehet valami mellett vagy valami közben olvasni, legyen az a valami zene, egy néhány órás repülőút, egy nyaralás, amikor két úszás között vagy a szieszta idején az árnyékban kiszakítunk rá egy kis időt. És nem lehet úgy sem, hogy az ember egyidejűleg több könyvben is benne van. Ahogy írtam, ez a könyv kisajátít. Nem enged ki a saját teréből és idejéből – mert olyan komplex, bőséges, sűrű szövésű ez a tér, olyan mélységeit járja át az időnek. Nem évezredeket vagy évszázadokat, mert azok nem lennének megfoghatók, hanem éppen hogy a még felfogható legnagyobb időtávokat, évtizedeket – mert az évtized, azáltal, hogy az olvasó ebben az időnagyságrendben mozog, él, megél vagy megélt ennyi vagy annyi dekádot, ezáltal ez lesz a leginkább magunkkal vihető.

Nyár elején kaptam meg a könyvet, néhány napos tengerparti és hegyvidéki útra indultunk, gondoltam, tökéletes lesz este a kempingekben vagy a Kvarner-öböl fölé meredő abbáziai szálláshelyünkön olvasni.

Tökéletes tévedés volt.

Nyár végén ültem neki. Majd amint befejeztem, ismét.

Vannak könyvek, amelyeket készen kapunk. Nemcsak a szónak abban az értelmében vannak megírva, hogy betűk, esetleg számok, írásjelek, bekezdések, szövegegységek különböző szintje, és hogy bevezetés, tárgyalás, befejezés. Hanem hogy bele vannak írva a megfejtések, a szavakat nem kell dekódolni, az író megfejti nekünk, szájba rágja, értelmezi saját szavait.

Ez a könyv nem ilyen. Nem kapjuk készen, nem mirelit gondolatok gyűjteménye, amit csak fel kell melegíteni, jobb esetben kicsomagolva. Emiatt nem is lesz népszerű; talán nem túlzás a megjelenése után fél évvel azt mondani, hogy nem lett népszerű. Nem lehet róla könnyedén beszélgetni tévé- vagy rádióműsorokban, nem lehet felkészületlenül interjúzni róla. Nem fogják olvasók tömegei szeretni abban a korban, amikor az olvasók tömegei – már ha ez a kifejezés eleve nem túl jóindulatú feltételezés arról, hogyan is állunk ma a tömeg és olvasás viszonyában – a készen kapott, előrágott, előre emésztett sorokhoz vannak szokva.

„Úgy van a világ, hogy látom a szó mögött a kaput, de a riglijét is, nemcsak a pántját. Régebben a kapu csak szó volt, s ha becsapta a szél, akkor is puszta szó maradt. Az őz kontúrjában vázolja fel az őzet magát”

– a gondolkodás, annak struktúrái és az azokról való gondolkodás például ilyenformán visszatérő elemei a könyvnek.

A szavak nemcsak szavak Géczi János írásaiban. Minden egyes szó atomja a szövegnek – redundancia nélkül, az agyat egyetlen pillanatra is pihenni, elkalandozni engedő fölös körök nélkül –, és közben minden egyes szó utat nyit egy új univerzumnak, amelyben mi magunk is elkezdjük élni A tenyérjósból részben már megismert vagy új szereplők, Judith, Marymari, a kis Ajaz, Pápká, Törpapa, Esze történetét, történeteit.

Ágas-bogas Géczi történetmesélése, olyan, mint a fa gyökerének kacskaringózása. Mintha ennek tanmeséje lenne a „43. (Levél)” című fejezet első néhány sora:

„Ez a világ úgy van, bármennyire összetett és bonyolult, hogy benne nem jut hely a véletlennek. A fa gyökere számtalan irányban fúródik a talajban, repedéseken át, vájatokban jut a kapillárisokig, hogy onnan újabb és újabb hasadékokon, üregeken és hézagokon át ismét rátaláljon a járatokra – s ha nem külön-külön a hajszálgyökerek, hanem azok rendszere, a gyökérzet sorsát nézzük, világos, hogy térben és időben okok vezérlik, amelyek egységre vallanak”.

Géczi könyvében sincsenek véletlenek, és a mikroszinten is egésznek tűnő rendszerek folyton valami nagyobbá állnak össze. „Semmi új nincs a részletekben, csupáncsak az egész más” – írja egy helyen. Mindeközben önmagukban is kellően komplexek és kibonthatatlanok. „Mindent mindig elölről kell kezdenünk” – mondja a fülszöveg, és mi mindig mindent elölről kezdünk, egyet hátra, kettőt előre, hármat oldalra, mint a fa gyökere a talajban, mint fraktálok mindent kitöltő képe a monitorunkon, úgy terjedünk szét, úgy terjeszkedik velünk a történet. Azeri tengerpart, Tel-Aviv belvárosa, budapesti nyolcadik kerület, Mogyoród és Bakonybél – 1989, 2004, 2022; ahogy írtam, tér és idő látszólag önálló egységei alkotnak valami nagyobbat.

A tenyérjósban már megismert főszereplő, Judith, akiről egy korábbi életünkben azt írtam, ő az az asszony, aki sehol sem volt ott, ezúttal a címbe kerül ugyan, valójában mégis mellékszereplővé válik (és ezzel együtt mégis sokkal inkább ott lesz, benne abban a regénytérben, ami az előző kötetben mintha csak mellékes terepe lett volna életének). Bár a fülszöveg szerint „főhősünk, ha van, Judith névre hallgat”, ennek a könyvnek sokkal inkább Judith gyereke, az azeri apától, a katona Pápkától született kis Ajaz a főhőse, aki az anyját keresi – és bár megtalál egy nyolcadik kerületi tenyérjós asszonyt, egyikük sem mondja ki, amit tud vagy nem akar tudni: hogy megtalálta.

A kötetcím „játékossága” az is, hogy ha már azeri és katona, akkor Judith legyen a „baltás gyilkos” felesége, vagyis exfelesége.

A történet főhőse, Pápká nem baltás gyilkos, de nincs is dokumentarista szándék Gécziben, hogy ezt eljátssza, ha már játék, inkább írói fantáziajáték ez. „Képzeld csak el, ha kiderül, hogy az azeri baltás gyilkos felesége egy ezotériából élő asszony a nyolcadik kerületből!” – írja a kötet végénél, és egy mondatban talán ez a legjobb összefoglalása a könyvnek. Elképzeljük. Elképzelhetjük. Nem a szerző képzeli el nekünk és helyettünk, de megteremti a kereteit az elképzelés lehetőségének.

A képzelet játékai ellenére vagy ezzel együtt: a könyvnek mégis van egy nagyon erős dokumentarista szála. Nem célja, de mégis. Sokan lehetünk, pláne, akik már éltünk a rendszerváltás időszakában, akiknek a Judithban… (ahogyan korábban A tenyérjósban is) nem az anyját kereső kis Ajaz lesz az a főhős, hanem az elmúlt bő harminc év, a legkésőbb 1989-től 2022-ig eltelt, közös időnk. Amely valahogy úgy kezdődik, hogy Orbán „tudott-e Németh [Miklós akkori miniszterelnök] és Gorbacsov megbeszélésének valódi tartalmáról”, és hogy ha igen, akkor az „állampárti potentátjaihoz is kötődő kapcsolati hálója révén” tudott-e a szovjet csapatok kivonásának a tervéről, de a lényeg, hogy akkor, ott, 1989 nyarán „beszopatja, hogy az ő felszólítására vonulnak ki az országból az oroszok”.

Persze nem csak a nemzeti vagy Kárpát-medencei közös időnk ez. Inkább a most éppen mindenhonnan és mindenhogyan, figyelmetlenségeink, mamlaszságaink, önzőségeink vájta repedésekben visszatüremkedő szovjet, akkor még lezártnak tűnő története utáni kelet-európai közös időnk. Emelkedett pillanatok emlékei és tükrei gyengeségeinknek; hungarizmus és olajszőkítés, kis- és nagyobb pályás bűnözések, rendszerek felemelkedése és porlása, a Kaszpi-tenger olajmocskos azeri partja és a magát kereső Budapest arcai, eszmék felhorgadása és elporladása, maffiák, hazaárulózások, zsidózások, suhogós ruhákba öltözött, harsány alakok.

„Bármely nemzedék számára originálisnak, éterinek, makulátlannak s mindezekért archaikusnak tűnik az, amivel a maga életében először találkozik”

– olvassuk, majd azt, hogy „Hol kezdte? Kilencvenben? Kétezerben? Vagy tízben?”. És hol végzi? Húszban, huszonkettőben. „S az egész, ami ennek keretet ad: az új nemzeti identitás kialakítása”. És megértjük: mi is egy olyan nemzedék vagyunk, amely számára originálisnak tűnik a kopásig lejátszott lemez is. Kár, hogy ezt nem lehet elégszer a szánkba rágni.

Géczi János: Judith, avagy a baltás gyilkos felesége
Kalligram Kiadó, 2022., 406 oldal
4999 Ft