Magányos seggfejek melódiája

Halvard Solness (Mácsai Pál), az elismert, középkorú építőmester hallgatólagos békében él feleségével, Alinével (Hámori Gabriella). Az otthon – három üres gyerekszobával – egyben Solness tervezői irodája is. Itt dolgozik az idős, beteg egykori építész Bertha Brovik (a drámában férfi, itt viszont Pogány Judit játssza), fia, Ragnar Brovik, a fiatal, Halvardhoz hasonlóan építészbabérokra törő műszaki rajzoló (Polgár Csaba), és Ragnar menyasszonya, Frida Fosli irodavezető (Zsigmond Emőke). Solness és Aline házassága már régen kihűlt, a házastársak jobb esetben is inkább csak kerülik egymást. Frida rajongva szereti Solnesst, Solness mérsékelten viszonozza (inkább érdekből, mint érzelmektől vezérelve) a lány közeledését. A család és a tervezőcég, ha mély törések és elfojtott traumák ellenére is, de funkcionál. Amíg be nem ront az ajtón a huszonkét éves Hilde Wagner (Szaplonczay Mária) piros tornacipőben, direktszakadt farmerban és hófehér menyasszony-királylányruhában.

Hilde állítja, tíz évvel ezelőtt Solness megcsókolta, és királyságot ígért neki – most eljött, hogy behajtsa az ígéretet. Solness hevesen tagad: talán gondolt rá, de biztos, hogy nem csókolta meg az akkor még csak tizenkét éves gyereket. Hilde azonban egyre határozottabban és hisztérikusabban állítja, megtörtént, a sokkolódott és pánikba esett Solness pedig végül beismeri: „legyen, ahogy akarod”, megtette. A beismeréssel olyan lavinát indít el, ami az idős építőmester egész életét felforgatja.

Nagyító alatt

Az Örkény Színház Solnesse nem akar nagy felfedezéseket tenni: adott egy kicsi tér, körbe rendezett székek, nemjelmez-jelmezben a nézők között, mellett ülő, játszó színészek. Intim dráma intim térben.

Ami a Solness újdonsága, az az apróságokban rejlő lehetőségek mesteri kiaknázása: legyen szó térről, gesztusról, elkapott pillantásról, és megjegyzésekről, Gáspár Ildikó mindent felnagyít, megnyújt, kiemel, reflektorfénybe helyez – nem véletlen, hogy majdnem végig égnek a mennyezeti lámpák, a néző figyelmét szinte semmi nem kerülheti el. Ha mégis elkerülné, a családi barát Doktor Erdal (a csendes megfigyelő szerepében Bajomi Nagy György) szenvtelenül belevakuzik egyet a fényképezőgépével a jelenet közepébe: hahó, ide tessék nézni, itt történnek éppen a dolgok – üzeni a kamera hangos kattogása.

Az apró stúdiótérből – ami alig nagyobb, mint egy közepesen sikeres építőmester lakás-irodája – égig érő torony, mesebeli birodalom, szörnybarlang, palota lesz. Tovább nagyítja a teret a középen leereszkedő, áttetsző vetítővászon is, ami nem csak eszközként kap funkciót, ha már ott van, Gáspár az árnyakkal, a vetítőgép fényével is játékot kezdeményez – és milyen jól teszi, a félelmetesen nagyra nőtt Solness-árnyék így igazi szörnyként fenyegetheti magányossággal a nézőtér soraiban megbújó Hildét. A tökéletes illúziót persze bármelyik pillanatban széttörheti a villanykapcsoló kattanása – szerencsére.

Az, hogy a színészek szinte kivétel nélkül végig a térben maradnak (persze ez is illúzió, néha szinte észrevétlenül tűnnek el, hogy aztán a tér másik végében bukkanjanak fel), lehetőséget ad nekik arra, hogy akkor is játsszanak, amikor éppen senki nem néz rájuk. Ezt leginkább Aline tudja kiaknázni, aki ott is van, meg nincs is, szellemként jár-kel a fájóan üres családi házban, földszínű ruháival ráadásul szinte beleolvad a zöldesbarna növények sokaságába, amiknek a gondozásába menekül. Solnesszel alig találkozik, interakcióik rövidek, keserűek, szomorúak. Kettejük közé olyan vastag falat emelt az élet, amit már egyiküknek sincs kedve, ereje lebontani. Aline fáradt. Sokszor hosszú perceken keresztül ül mozdulatlanul, behunyt szemmel, arcát a kezébe temetve a növényfal előtt. Néha pedig látványosan elbóbiskol. Minden apró mozdulata jelentőséget hordoz, annak ellenére is, hogy ezekről sokszor a közönség nagy része valószínűleg lecsúszik. Nem baj, van más is, akit lehet nézni.

Ott van például a robbanásra kész, állandóan a sírás és a nevetés határán táncoló Hilde, aki ide-oda pattogó labdaként forgatja fel Aline és Solness otthonát. Káoszt teremt, de közben rendet is rak: kedves-kegyetlen bíróként mond ítéletet a Solness-ház lakói felett, rendelkezik, magyaráz, utasít és szervez. A fiatal lány a kortalan bölcs szerepébe bújva játszik a középkorú házaspár idegeivel, és meglepő eredményre jut: Solness törékenységet, Aline melegséget mutat irányába, a lány más-más értelemben, de mindkettőjük fejét elcsavarja. A fiatal színész, Szaplonczay Mária, egy ideig gondtalanul fürdik a fékezhetetlen tinédzser szerepében, miközben fokozatosan engedi a felszínre törni a fehér menyasszonyi ruha alatt rejtőző lány valódi arcát: Hilde, aki olyan magabiztosan tör rá kiválasztottjára, végül maga is összeroskad a kikényszerített ajándék súlya alatt. Szaplonczay/Hilde könnyen és sokat sír, arca, szemei pirosan izzanak, teste remeg, hangja egyre rekedtebb. Ami elsőre túljátszásnak tűnik, valójában elválaszthatatlan része a karakternek: a mesebeli kastélyról álmodozó kislány legalább annyira labilis, mint a székekből és asztalokból épített „torony” a színpadtér közepén.

Solness farmerban, bőrdzsekiben, unott-szórakozott fejjel forog körbe a bőr karosszékben. Félmosoly, lehengerlő tekintet. Mindent és mindenkit az irányítása alatt tart (a nézőket is) – és ezt tudja is. Kicsit narcisztikus, kicsit cinikus, kicsit őrült, kicsit kegyetlen. Rezzenéstelen arccal használja ki Frida rajongását, tiporja páros lábbal Ragnar szárnypróbálgatásait, és nézi levegőnek a feleségét. Semmilyen szempontból nem kellene szimpatikusnak lennie, de azért amikor gitárt kap a kezébe, hogy megénekeltesse a közönséget (a szöveg, kitalálhatták, egyszerű: Halvard Solness), készségesen nevetünk és tapsolunk neki, vele. Mert Solness szeme sarkában mégiscsak ott bujkál a szomorúság, amivel akkor is tudunk azonosulni, ha egyébként minden porcikánk tiltakozna ellene.

„Én valójában totál magányos vagyok” – mondja Solness. Őszintének tűnik, el is hisszük neki, de azt is, amikor azt kiabálja: „Seggfej vagyok, SEGGFEJ, egy seggfej szörnyeteg vagyok!” Hogy az igazság a kettő között pontosan hol helyezkedik el, azt talán maga Solness sem tudja.

Nagyon jó rendezői döntés az idősebb Brovik szerepének nemcseréje. Pogány Judit Bertha szerepében igazi anyafarkas, csak éppen vészesen villódzó farkasfogak nélkül. Védelmezné fiát az őt kihasználó Solnessszel szemben, de eszköztelen, marad hát az elszánt könyörgés, az a megalázkodás, amire csak az anyák képesek gyermekükért. Polgár Csaba Ragnar szerepében gyengéd, türelmetlen-töretlen gondoskodással viszonozza az áldozatot. Ragnar és Frida mindketten nagyra nőtt gyerekként, Solness kényének-kedvének kiszolgáltatva tengődnek az irodában. A tehetségében lesajnált, menyasszonyától elidegenített Ragnar szunnyadó vulkánként figyeli a „nézőtérről” mestere kálváriáját. A megfelelő pillanatban pedig feláll, és akkor tényleg, egészen az egyre kisebbnek tűnő Solness fölé magasodik.

Solnessmácsai és Mácsaisolness találkozik

Félhomály, vetítőgép, fakószínesen pergő képek egy felcseperedő fiúgyermekről: Solness… vagy Mácsai? „Itt még minden rendben”, „itt is”, „itt már voltak gondok”, kommentálja a felvételeket Solness/Mácsai, míg fel nem tűnik a vásznon egy fiatal, nagyon fiatal férfi, és szaval, tudjuk, azt a verset, Solness/Mácsai pedig kíméletlen humorral karikírozza saját magát, nevet, grimaszol, feljajdul, mímeli fiatal arcmását. Szembenézés ez fiatalkori önmagával, vagy gúnyos kifigurázása annak, ahogy mindenki más látja, vagy akarja látni őt? Ebben a félhomályos kis stúdióteremben szinte észre se vettük, mennyire elmosódtak a határok szerep és színész között, építőmester és színházigazgató között, pedig hogyne – gondoljuk –, mégiscsak Mácsai áll itt, gitárral, bőrdzsekiben, és retteg attól, hogy a fiatal, gitáros-bőrdzsekis Polgár Csaba felé szívesebben fordulnak már a közönségben ülő hölgyek – hát istenem, ki ne félne ettől. Persze, nyugodjunk meg, ez is csak illúzió: a színházigazgató látszólagos civilsége itt ugyanannyira a szerep része, mint Mácsai minden rezdülése.

Gáspár Ildikó nem csak rendezőként, fordítóként is a gondozásába vette a szöveget (a dramaturg Ari-Nagy Barbara). Az újrafordított dráma szinte észrevétlenül modernizál, miközben végig hű marad a közel 130 éve töretlenül aktuális történethez. Hétköznapi, érthető, terjengős monológoktól mentes, mégis megőrzi az ibseni érzékenységet. A Solness olyan karakterek drámája, akik a színpadon csak akkor tudnak érvényesülni, ha megfelelő kezekbe kerülnek. Gáspár mindegyiknek talál gazdát, méghozzá a legjobbakat, ezért (is) működik annyira jól a Solness.

Szeptember végén a Telexnek adott hosszú interjút Mácsai Pál. Arra a kérdésre, hogy foglalkoztatja-e a kora, azt válaszolta, „persze”, hiszen váltókorban van, átmenetben a középkorú és az öregedő szerepek között. Trükkös összemosódás ez: cirka másfél órára a legnagyobb nyugalommal csaphatjuk be magunkat, hogy ismerjük Mácsai belső vívódásait, nevethetünk vele együtt a hasonmás-Solness felemelkedésén és bukásán, és remélhetjük, hogy ő azért mégsem akar majd hőstetteket végrehajtani az Örkény Színház erkélyén. Megnyugtatásul szolgálhat mindenki számára: a Solnessben bőven van lehetősége kiélni magából a kapuzárási őrületet. Jólesik azért aggódni érte is, Solnessért is, a helyükre törő fiatalokért is.