Szabó T. Anna: Szó, kép

A 15. Ördögkatlanra készülnek a fesztivál szervezői. Megkérték néhány író-költő barátjukat, hogy az elmúlt másfél évtized képei közt válogatva idézzék meg a Katlant. Az ő írásaikat közöljük. A sorozatban korábban megjelent Háy János, Kollár-Klemencz László, Parti Nagy Lajos, Kemény Zsófi, Beck Zoli, Grecsó Krisztián, Kiss Tibor Noé, Nyáry Krisztián és Horváth Kristóf (Színész Bob) írása.

Összefutni egy fotóssal a metróban, aki bemutatkozik, és ott helyben le is fényképez. Jóval később ez a kép felkerül egy falra, de milyen társaságban, egek! Vigyorog az ember (a nő), két komoly férfi közt, de nini, nekik is nevet a szemük, a komorkás arcból merengőn előmosolyog, ők bezzeg nem néznek a fényképészre, tűnődve vizsgálgatják a puszta levegőt, gondolat és mondat közben, a bús férfiak, a boldog-szomorúak, a haza bölcsei ők, míg én, a friss ismeretség (és a váratlan felismertség) örömteli meglepetésével, lelkesen bámulok bele a kamerába, nem is két szemmel, hanem néggyel, mert a piros kabátom alól egy Modigliani portré leskelődik ki, egy legyezős leány. Nincs legyezőm, nem bújhatok el, nincs is okom, nincs is módom rejtekezni, meg kell nyílni a kamerának, amint résre nyílik és magába zár a gép.

Amikor az Ördögkatlanon futok össze ismét Kincses Gyulával, megmutatja ezt a kiállítást, és lefényképez a fényképpel, ami felkerült a falra. A metróbeli megismerkedés óta ő a Magyar Orvosi Kamara elnöke lett, nekem pedig felnőttek a gyerekeim. Eltelt majdnem hét év. Állok a hűvös teremben, talán az egyetlen csendes ponton, a forró, zsongó katlan örvénylésének közepén, a nap alatt lobogó szőlősorok, kocsisorok, víg embersorok közti melankolikus némaságban, és a halálra gondolok, aki a bennem lakik, és az életre, aki viszont a képekben. Két élő és egy holt van a falon, a képen, ami a képekről készült. Készülhetne erről is egy kép, a nézőről, aki a néző nézőt nézi, aki viszont a fotóst nézi, aki nézi a nézőt néző nézőt. (Fraktál? Fraktam. Minek nézel engem? Minek nézni.) Aki néz, meghal. Aki meghal: néz.

Esterházy nem néz vissza. Én nézem őt, az új találkozás örömével, olyan áhítattal, amivel élőre aligha mernék rápillantani, „íme, egy ember: és ebben van a legfontosabb, amit Esterházyról mondani lehet! Olyan, mint egy ember” ez jut eszembe róla, a mondat, amit írt, a mesterről, akit Péternek hívtak – ember volt, igen, (minden körülményben). Annyira szeretett élni, vajon miért kellett ősz fejjel, de élte virágjában meghalnia? Csakazértis arra gondolok inkább, és fülig ér a szám, hogy ellentmondok a bennem suttogó gonosznak: kijelentem, hogy nem az számít, hogy meghalt, hanem az, hogy élt.

Hogy tőle tanultam az irodalom örömét. Azt, hogy egy írónak nem kell feltétlenül citromba, savanyúságba, keserűségbe harapnia, mert a szó maga mindig-mindig édes, jó rágni és kimondani, táplálkozni vele és elénekelni, mert jelentés nélkül is szól és zenél, mi pedig bedőlünk neki, reflexből beszopjuk, mohón isszuk a szavakat, anyatejjel az anyanyelvet. Tőle láttam először, hogy nem kell bedőlni a gyáva boldogtalanságnak („gyáva az, ki boldog” szólt a haldokló Kosztolányi, boldogan, hogy beszélhet), tőle tanultam meg, hogy ha szeretet van, akkor minden van, akkor az egyszerű hétköznapok is megszentelődnek, mégpedig humorral szentelődnek meg, és ez a megértő humor, ez a szelíd életnedv mindent átjár és felfényesít, és ez az örömkészség örökölhető és tanulható – verbális pingpong, hömpölygő nyelvzene. Hiszen minden szöveg: szövegnek születik egyből, vagy szöveggé lesz, bármi, bármi: a karácsonyfa-vásárlás, a foci, a szerelem, egy kórházi ágy, minden irodalom, szövegelünk, lökjük a rizsát, meglendítjük elakadt életünket, nevetünk.

A huncutságot tanultam tőle, értem meg, ahogy ott állok a kép alatt, a számomra félelmetes, másoknak vicces nevű Ördögkatlan közepén pácolódva saját leheteltemben, erre gondolok, ahogy felbámulok erre a halálában hatalmasra nőtt, életvidám melankóliától fényes arcra, és ősz glóriáján ámulok. Életében alig váltottam vele szót, ő váltott velem, a könyvein át. Nem úri huncutság az irodalom, a nyelv mindenkinek jár, lehet vele játszani, huncutkodni, szabad, szabadok vagyunk.

A huncutság persze keserves történeteket hordoz, durvaságot, kutyapicsát és biedermeier nőtincset, merthogy: „huncut– ‘furfangos’; ‘pajkos, hamiskás, csintalan’. Származékai: huncutság, huncutkodik; huncutka (‘homlokba hulló kunkori női hajtincs’). Német eredetű szó: hazai német, szász hundsfutt (‘gazember, csirkefogó, csaló’) a Hund (‘kutya’) és Fut (‘női nemi szerv’) elemekből. Ebből sejthető, hogy valaha nyelvünkben is kemény szitokszó volt, és csak a 19. századtól, talán játékosnak érzett hangalakja révén, kezdték tréfás, egyre kevésbé rosszalló értelemben használni” (szól az Arcanum erről). Esterházy tudta, és tőle még biztosabban tudjuk mi is, hogy minden szóban történet lakik, nyelvtörténet, helytörténet, horror és háború és hűség és humor és hála. Szavaknak pásztora minden író, terelgeti nyáját (veregeti nyálát), sokat és sokféleképpen beszél, de egy képen egyképpen hallgat. Térből a síkba így préselődünk mindannyian. Fotók leszünk a fotók között, és csak nézünk a néző arcába, szótlanul.