Grecsó Krisztián: Visszatérés a Katlanba

A 15. Ördögkatlanra készülnek a fesztivál szervezői. Megkérték néhány író-költő barátjukat, hogy az elmúlt másfél évtized képei közt válogatva idézzék meg a Katlant. Az ő írásaikat közöljük hetente. A sorozatban korábban megjelent Háy János, Kollár-Klemencz László, Parti Nagy Lajos, Kemény Zsófi és Beck Zoli írása.

Nem volt más a Rájátszás koncert utáni éjjel, mint amilyenek a magánpokol estéi általában, nem keringtek démonok a völgyben, a Katlan nem akart tőlem se jót, se rosszat, én vittem magammal túl sok vágyat, indulatot, reményt és akarást, és magam is dolgoztam el az este végét, senki nem ivott helyettem, nem kérték, hogy vedeljek még, erőltetve, tukmálva, mintha otthon lennék valahol, senki nem követelte, hogy mindenképpen köszönjek el önmagamtól, önkéntes eltáv volt ez, a tudatomnak lett elege a folytonos reménykedésből.

Pedig akkor még nem is tudtam, hogy ez lehet rosszabb is, hogy a bezártság majd csalárd álmokat hoz, hogy a járvány szédült álmodozóvá ront, aki mindig epekedik valami után, ami, ha eljön végre, annyira túl van gondolva, hogy már semmiképpen sem lehet jó, tűrhető is alig – de így visszanézve lehet, hogy már ott szaporodott bennem a rontás, amit a Covid döggé hízlalt.

De erről még nem tudtam. A feleségemmel és az öcsémmel voltam, amikor eltűntem, egy asztal felé tartottam, ők ültek ott, aztán nincs nyom az agyam raktáraiban, az adatokat kilopták, a mikrofilmeket felgyújtották, úgy szaladt égnek a lángjuk, mint a Macskafogóban Fritz Teufel kezében a rajzolt cellulóz. Megyek a fröccsökkel az asztal felé, görcsösen akarok valami zengő, érces fiatalság-érzést, olyan benyomásokat a világról, melyeket a világ már évek óta nem küld, ami már nincs meg bennem; és ezért mindenkit könnyedén hibásnak gondolok, csak magamat nem, de én éppen a szabadság szigetén vagyok, én most nem hibázhatok.

Egy lambériás döglött szobában ébredek.

Semmije sem ismerős. Se a szaga, se az alakja, idegen bútorok a múltban, a plafonig érő lambériát a nyolcvanas években pattintották oda fel. A feleségem a másik oldalára fordul. Gigászi baj nincsen, vagyunk valahol, együtt vagyunk, ez egy motel lehet, gondolom, annyira azért nem hasogatott a fejem, hogy ne ismerjem meg a személytelenségéről. Tetű lassúsággal az ablakig vonszolom magam, kiszáradt a szám, görcsöl a hasam, a fejem mindjárt szétszakad, és mintha benőtt volna a szemem, alig tudom felhasítgatni, öreg vagyok, öreg vagyok, öreg vagyok ehhez is, gondolom, és próbálom magamnak megbocsátani, hogy nem tudok magamnak megbocsátani.

A tetőablak meredélyén át a fürdő bejáratát látom. Ismeretlen hely ismeretlen kapuja, ahová tömegek várnak bebocsátásra, elhízott úszógumik takarják a festett vaskaput, de egyszerre valahogy úgy fordulnak az emberek, úgy ütődnek egymáshoz a labdák, állnak merőlegesen a matracok, hogy nagyjából meglátom a kaput, hogy majdnem teljes egészében beihatja a szemem a bejáratot.

Olyan izmos, testes emlékek törnek rám, hogy majdnem elszédülök, illetve nem is az emlékek jönnek, hanem hű társaik, hangulatok és érzésfajták, melyeket gyerekkoromban tapasztaltam utoljára. Kétes mélységben elraktározott öröm-megélések, a vágyak csonka, őszinte alakja, gyerek vagyok, kisgyerek, akkor voltam itt, és sokáig lehetett, mert a testképem is előjön, kicsi vagyok és vékony, nagy, gomba a fejem, hol a fenében lehetünk, gondolom, a feleségem felnéz rám, kócos és gyönyörű, nevet rajtam, kapaszkodó, leselkedő gatyás férfi, csipás és rekedt, száraz nyál ül a szája szélén, büdös és taszító, néz valamit, amit nem ért, „hol vagyunk?”, kérdezem, mire még felszabadultabban nevet, „na, hol?”, kérdez vissza, és még egy darabig húz, hogy nem mondja meg, aztán kinyögi, „Harkányban”, „Harkányban?”, horkanok fel, „és hogy kerültünk ide?”, szalad ki belőlem, de már nem figyelek a válaszra, látom magam, ahogy a bilin ülök, és vár rám a teljesen turnus, a téesz tömött Robur busza, bő húsz felnőtt, hogy befejezzem a kakilást, de én nem tudom befejezni, mert akkor fel kell szállni a buszra, és én még soha nem voltam nyaralni, és nem tudom, milyen lesz, és nem is lesz igazán jó, mert én én vagyok már, és nem tudok örülni, ahogy örülni kell, mert kezdődik az élet-koplalás, éhezés meredek időszaka, már véget is ért a gyerekkor – na, ezt látom, hirtelen.

Aztán egy meleg kép mégis előjön. Valami árokban guggolunk, fogalmam sincs, mit csinálunk a kibetonozott gödör alján, de ott kapargatunk valamit egy lánnyal, akit nem ismerek, de beszél hozzám, igézően szép, és csak beszél, mondja, hogy mit vár az élettől, és én sohasem tudtam, hogy ilyesmiket is lehet várni az élettől.

És akkor egészen halkan, hogy még belül is alig hallom, azt kérem Istentől, hogy engedje meg, áldjon meg, hogy mire visszatérek az Ördögkatlanba, apa lehessek, és guggoljon egy árok alján a lányom, elmélyülten játsszon valamivel, én meg csak nézem, nézem, nézem, és tudom, hogy a sors nem egy fonál, hanem egy orsó, amiben nincsen szál, de a pörgéséről valamiért mégis tudni, helyeden vagy-e.