Beck Zoltán: Két férfi

a fényképész szeme. a szem és a tárgy között a gép. hogy a fotós látta, a gépe rögzítette, vagy a fotós megnyomta a gombot, mert a gépbe látta, vagy csak kattintott, kattintott, aztán kép keletkezett. vagy ezek, akik a képen vannak, direkt arra mentek, amerre a fotóst látták, egész nap mentek a kurva fotós után, hogy hol lehet, mert ők, bármibe is kerül, rajta lesznek csak úgy, véletlenül egy képen, egy hivatalos képen, hogy rohadjak meg, így mondta az egyik a másikának, hogy én még egyetlen fesztiválfotón se szerepeltem egész életemben. akkor kérjük meg a fotós gyereket, mondta neki a másik, de az úgy nem ugyanaz, értsd meg, mondta megint az egyik, mert az már szándékos, érted, és én éppen azt akarom, hogy véletlen legyen, mégha a véletlennek kell is egy kis lökés. egy kis szándékosság nem árt a véletlennek. és az lenne a jó, ha tájképbe lenne komponálva a pillanat. az a lényege az egésznek, hogy nem rólunk szól a kép, hanem benne vagyunk a képben, mintegy mellékesen, mégis mi szervezzük az egészet, tőlünk lehet tudni, hogy ez nem akármikor készült, hanem éppen akkor, amikor ott voltunk, és miért lennénk ott olyankor, amikor nincsen ott dolgunk, hogy nekünk akkor van dolgunk ott, amikor érdemes fényképezni, egy fontos dolgot pedig úgy lehet megörökíteni igazán, ha a dolog mellékesét rögzítjük, érted, nem a dolgot magát. hogy mekkora dolog lehetett, azt akkor mondod, ha két embert látsz meg egy csomó kocsit, mert se a két ember nem illik a tájba, urbánus fickók, nem az van, hogy a hátukon permetező (fullasztó a hőség, leveszem az inget, akkor leégsz, leszarom.), meg az autók se, mert mi a francot keresne itt ennyi autó, ami azt feltételezi, hogy minimálisan két-háromszor ennyi ember van itt, itt valahol a közelben, a kép közelében, talán a fényképész háta mögött, vagy mellette, olyan helyen, persze, amit az objektív már éppen nem lát. ha azt fényképezed, ami éppen ott van, ahol a dolog történik, akkor inkább a történés leleplezése van, nem az ígérete, a mítosza, a meséje, a lehetősége. ráadásul ki az anyám szúrna ki minket a tömegben, komolyan?

van az alaphelyzet: két férfi, középkorúak. mégis inkább fiatal férfiaknak mondanám őket. vagy legalábbis fiatalabbnak, és úgy, hogy ahhoz nem kell hozzátenni, hogy mihez képest azok. mert az ártatlanság elillant, azért ahhoz biztosak a lépteik, telefon, slusszkulcs, pénztárca, az arcszőrzet meg a mellkas bozontja, szóval ez már az ártatlanság után van, és az visszavonhatatlanul indítja meg az időt, az időt a múlás felé. mintha az ártatlanság hiánya lökné a mutatót, hajtaná a fogaskerekeket, hogy az idő addig is számolódott ugyan, de múlni nem múlott. na ennek van most vége. ami miatt jó, hogy van idő (számolódik, de nem múlik), abból hirtelen az lett, hogy van idő, ami múlik, mégha számolni nem is akarjuk. hát így mondom fiatalnak ezt a két férfit. mellettük autók az út szélére hajítva, de tényleg úgy, mintha nem parkolnának, hanem föntről dobálta volna le ezeket a tárgyakat valami, görbe sorminta, ipari szemét, ami szegélyezi a megművelt természetet.

ne beszéljünk félre, két férfi indul a terasz felé, vylyan, persze, ki ne ismerné fel, aki már járt ott egyszer. a hegyoldalak, a párhuzamosan futó szőlősorok, kordonozva van, fiam, gyalogtőke tokajba, annak kell a talaj melege, ennyit érts, ide oszlop, drótot húzni, eljár közte a traktor. mint toszkána, ez olyan, egy kis darab toszkána. én mondom. és nem kell annyit utazni, meg mivel ez magyar toszkána, ezért magyarul van itt minden, magyar forint, magyar szó.

a fiatal férfiak boldogok. szemérmetlenül azok, részint azért, mert ha az ártatlanságuk oda, akkor a boldogságuk is oda, vagy a hite annak, hogy a boldogság van, és akkor abban a hőségben mégis meglepi őket a lehetősége annak, hogy a boldogság az van, hogy az ő számukra is, hogy a boldogságnak – ha azt egy takarónak képzeled, leterítve a zöldbe – a szélére azért oda lehet ülni. szóval azt hiszik, boldogok, és ahova tartanak, az teszi őket azzá, arra tekintenek onnan, ahol most éppen mennek, szóval a kép pillanatából néznek a kép utáni pillanatra. arra, ahol a talpas pohárba rozéfröccsöt kérnek. ezen mondjuk lehet vitatkozni. zene szól. egy pokróc szélére kéredzkednek. hogy ugye nem baj, csak ide a szélére, meg hogy neked hoztam, azt mondja közülük a bátrabb annak a nőnek, akinek a pokróca van.